Ehhez pár perce volt szerencsém, a nagyváradi központi vasúti pályaudvar előtti aluljáróban. Egyszerűen ott egy tévé. Csak úgy. Körülötte épp senki.
Pár értelmezése ennek az installációnak, ami mind egyszerre is érvényes.
A tévézés egy kicsit idejemúlt kezd lenni, igen. És még mindig az a jobb része, ami underground jegyekkel bír, igen. A fősodratú tévék viszont egyre mélyebbre süllyednek, igen. És körülbelül inkább azok veszik készpénznek azt, amit ott látnak, akiknek a készülékük is régebbi (ami sok más szociológiai, gazdasági paraméterrel is összefügg, majd emiatt szellemivel is), igen. A tévéből is ömlő álhírek kvázi a sarkon túlról lesnek áldozataikra, igen. Akiknek egy jelentős része idős, aki már - jó esetben - pár rendszerváltás során jól detektálta, ha meg akarták vezetni, de azért az idő előrehaladtával már képtelen figyelni az újabb és folyamatos változásokra, átrendeződésekre, inkább csak üldögél, igen. A tévézés nagyrésze - bár nem szeretem ezt hangoztatni, mivel közhely is, és a felszínesen gondolkodók egyik kedvenc, tévutakra vivő vesszőparipája is - szemétből, szarból és húgyból áll, igen. Úgy is vehetjük, hogy előtérben a készülék, a terminál, háttérben meg a kiindulópont, vagyis azok ott hátul a stúdiók, igen.
Meg amúgy mindezen szövegek nélkül is, csak két képnek is jó. Mai csendélet. Amíg be nem kapcsolod.
Szóval tessék (a képekre kartintva még nagyobbá válik az élmény):