Blogosz

MESE NINCS.

A könyvégetés elmarad. (Vagy legalábbis nem most és nem itt lesz)

2013. március 27. 16:11 - BlogoszEditor

Hogy kicsapjuk a biztosítékot, az persze már az elejétől világos volt. De hát ez a lehetőség benne is van mindig, ha bármibe fogsz. Meg aztán biztosítéka válogatja. Ha értik, mire gondolok.

Ha pedig nem értik, elmagyarázom. Elvileg mindenkihez szól az, amit egyesületünk kínál. De nem abban az értelemben, hogy mindenkit meg akarunk vele szólítani, hanem úgy, hogy egyszerűen mindenki felé nyitottak vagyunk, mindenkit szívesen látunk, aki kíváncsi projektjeinkre, valamint kiadványunkra, a Samizdatra. Aki aztán nem érti, és/vagy nem szereti, abból lesz a kicsapott biztosíték. Az igazság az, hogy persze nem örülünk ennek, de különösebben nem is sajnáljuk – hiszen az, hogy ki hogyan érti, értelmezi tevékenységünket, akcióinkat, nyilván nem a mi hatáskörünkbe tartozó kérdés, s azért sem mi vagyunk a felelősek, hogy ki milyen szellemi eszköztárral bír, nem a mi dolgunk, hogy ki ért és ki nem.

Ilyenkor azért jó lenne, ha nem csak mi tudnánk azt, hogy milyen kiterjedésű téren mozgunk, mi az úgymond „hatáskörünk”, és mi az, amivel nem kell már foglalkoznunk. Nem ártana, ha mások is tisztában lennének saját magukkal. Mondok egy példát erről.

Egyszerűen letiltotta a Samizdatot a hagyományos kultúra egyik alappillérének számító Bihar megyei könyvtár. A Gheorghe Şincai Megyei Könyvtárba is örömmel vitte terjesztőnk a lapot, sőt, amióta ISSN száma is van a Samizdatnak, azóta még egy külön példányt (úgynevezett kötelespéldányt) törvény szerint is le kell adnunk nekik.

Történt azonban, hogy terjesztőnk vidáman, szinte dalolva lépett be egy tavaszi csokorra való Samizdattal a könyvtárba, s az addig szokott módon elhelyezte volna azt a kultúra eme megyei szintű szentélyében. Szerényen azért: az egyik félreesőbb polcra téve ezen ajándékot. Hirtelen befelhősödött azonban aznap minden, amikor emberünket szinte kihajították a szemetével együtt: a megyei könyvtár két alkalmazottja arra szólította fel, hogy ne hagyjon ott egyetlen példányt sem, mert úgyis azonnal kidobják, s máskor meg ne is hozzon ebből a vacakból. Hozzátették: a vezetőségnek nem tetszik a Samizdat, sem a tartalma, sem a formája, károsnak tartják, ezért az alkalmazottak magától az igazgatónőtől kaptak utasítást arra, hogy amikor minden hónapban megérkezik a könyvtárba szerény szellemi tápláléknak szánt kis csomagunk, azt azonmód dobják is a szemétbe.

 

Nem mondom, végül is szeretjük az alternatív megoldásokat, úgyhogy adott esetben ott is jól mutat – azt azonban mégsem várhatjuk el a tisztes, konzervatív, kívül-belül elegáns, kultúraszerető, könyvtárba járó nemes közönségtől, hogy holmi kukákban kotorászva keresse a Samizdatot. Gondolkozunk azon, hogy az összes terjesztési helyünkön egységes állványokat helyezzünk ki – de az eddigi designötletek között nem szerepel a szemétgyűjtő.

Meg aztán van még az is, hogy épp a könyvtár cenzúrázna, próbálna megszabadulni az olyan jellegű kultúrától, ami neki egyszerűen nem tetszik. Holott mi abban a (tév)hitben élünk, hogy a könyvtár épp a szellemi termékek begyűjtésének és bemutatásának tere, s egyik fontos funkciója, hogy maguk az odalátogatók választhassák ki, amit szeretnének, ne pedig eleve fentről eldöntött tartalmak közül, lebutított repertoárból válogathassanak.

Valami olyasmivel érveltek, hogy több lapszám néhány eleme nem volt ínyükre, mivel azokat pornográf jellegűnek tartották (nem teszek ide most smileyt, bár nem tudom, miért nem), továbbá zavarta őket annak lehetősége, hogy túl fiatalok, vagy túl öregek kezébe kerülhet az, ami márpedig szerintük oda semmiképp nem való. Úgyhogy gyakorlatilag azzal oldották meg azt ami a fejükben volt, hogy mostantól a szemétre vetik mindazt, ami a mi fejünkben van. Régebben legalább látványosabban oldották ezt meg: a rezsim köztereken, szép fényes show-t nyújtva elégette a számára kellemetlen kiadványokat. Átfutott az agyunkon, hogy kérvényezzük, legalább tartsanak Samizdat-égetéseket is, de ennek fő akadálya az, hogy – bár növekszik – még nem elég nagy a példányszámunk olyan igazi nagy tüzekhez, amelyeknél melegedhetnének a biztonságos kultúrát vágyó emberek.

 

Időközben – ahogy fejlődik a Samizdat – már ISSN regisztrációs száma is lett. Ez azt jelenti, hogy az ingyenesen, jó szándékból és önként odavitt példányok mellett legalább egy továbbit kötelesek vagyunk letétbe helyezni a megyei könyvtárban. Ezt sem fogadták azonban szívesen – pedig ez már nem szívesség kérdése, hanem törvényességgé.

 

Megpróbáltuk mindezt megértetni magunkkal, felfogni, hogy mi zajlik. Éppen ezért megkérdeztük közvetlenül Ligia Mirişant, a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtár igazgatóját arról, végül is mi ez az egész. Értésünkre adta, hogy egyszerűen nem tetszik neki a Samizdat, azt viszont cáfolta, hogy kifejezetten utasítást adott volna arra, hogy a szeméttároló szellemi fejlődését biztosítsák a jövőben a kiadvánnyal. Ellenben nem akarta megengedni, hogy ellenőrizzük, legalább a kötelespéldány a helyére kerül-e, megtagadta, hogy a raktárukban megnézzük, ott vannak-e az eddig eljuttatott számok.

 

Úgy látszik azonban, mégsem vagyunk az ördögtől valóak: néhány nappal később ugyanis elkezdtek megbékélni. A szellemi tavaszodás első jelei, hogy immár újra közszemlére tennék olvasótermükben a Samizdatot, sőt lapszám-bemutatókat is javasoltak, továbbá a kötelespéldány átvételével kapcsolatos formaságokat is tisztázták.

 

Úgy látszik tehát, le kell mondanunk az égetés-projektről. Szívesen tesszük ezt azonban, hiszen ennél jóval érdekesebb és nagyobb szabású, meg katarktikusabb az, amikor a klasszikus kultúra egyik megyei szintű fellegvárának kapui végül megnyílnak a maliciózus, romboló antikultúra előtt, és befogadják azt.

Viccet félretéve azonban: tényleg csak jót eredményezhet, hogy ha a hagyományos és az újító vonulatok tudnak és mernek találkozni amikor a „központi”, az „állami”, a „hivatalos” kultúra végre nem üldözni akarja a függetlent, a szabadot.

 

Befejezném ezt az írást – de még nem tudom, hogyan. Nem világos ugyanis, mi lesz ennek a kvázi ellentétpárnak a feloldása igazából. A vázolt eset ugyanis csak egy, az megoldódik, de maga az ilyen jellegű egymásnak feszülés mindig is fennállt – meg igazából az a gyanúm, hogy fenn is fog örökké, hiszen alapvetően nem természete, hogy megoldódjon.

 

De ez már nem a mi dolgunk: mondtam, hogy mi tisztában vagyunk azzal, milyen téren mozgunk. Szabad téren. És szabadon.

A kreatív agyban megszülető elektromos kisülések pedig továbbra is kivágják a biztosítékot itt-ott. Mi azonban nem villanyszerelők vagyunk, nem is ügyes férjecskék, akik kis sámlira állva rögtön biztosítékot cserélnek. Ezt oldja meg mindenki maga. Mi magát az áramot biztosítjuk. Ami aztán vagy kicsapja, vagy nem.

Ha értik. (Ha nem, akkor sincs semmi baj – értik.)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr615176173

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása