Blogosz

MESE NINCS.

Az életről

2013. február 07. 08:16 - BlogoszEditor


Mégis mi az a The HairSniffing Project? Kérdezték. Most már akkor elmondom. Vagyis nem mondom el, hanem itt van az ezzel kapcsolatos statementem, nyilatkozatom, s annak folytatásai.

***

Az életről

 

Egy kis hülyeségnek indult. De aztán kinőtte magát. Úgyhogy most nagy hülyeség – mondhatnánk. :)

Bár igaz is: akinek úgy tetszik, az mondja is így, nevezze annak, nyugodtan.

Az elképzelés úgyis épp az, hogy mindenki értelmezze, ahogy akarja. Pontosabban ilyen jellegű konkrét, előzetes elképzelésem még csak nem is volt, amikor beindítottam a The HairSniffing Projectet. Menet közben vált világossá számomra is. Hanem ehelyett – vagyis az előre eldöntött mondanivaló, a még nem is tudni merre vezető út elején máris kitűzött cél helyett – pont az van a projekt hátterében is, ahogy egyébként is élni kell: adott, itt van, ez van, ilyen. És lehet hozzá teljesen szabadon viszonyulni, kinek mit hoz, számára az. Reakciók, interpretációk, konotációk,. Ezek mind fontos és érdekes dolgok. De – bármivel kapcsolatban, a lényeghez képest – másodlagosak. És képlékenyek is. Úgyhogy megfigyelni jó őket, de túlságosan sokat foglalkozni velük káros lehet.

Mindennek egy gyakorlata, egy leképeződése a The HairSniffing Project. Onnan indult, hogy megszagoltam egy kolléganőm haját. Hogy miért? Mit tudom én.

Aztán – mivel ez nyilvános térben történt, ahol még sokan voltak – láttam, hogy a gesztus gesztusokat indít el, automatikus reakciókat vált ki, köröskörül. És innentől evidens volt, hogy folytatni kell. Innentől már projekt volt.

Ugyanakkor kísérlet is, meg játék, s a fejemben megfogalmazódó – e kis „hülyeségből” induló, de az egyre több reakció és egyre több bevont ember miatt mindinkább egyre messzebbre vezető – gondolatok érdekes és kiapadhatatlan és egyszerre sokfelé elfolyó forrása. Hogy miként reagálunk arra, ami csak úgy van. Hogy aztán ki hogy látja, minek tartja magát a látszólag (vagy nem csak látszólag?) teljesen értelmetlen jelenséget. Hogy ki az, aki élvezi, ki az, aki csak aláveti magát, s ki az, aki meghökken. Meg milyen más visszacsatolások vannak, férnek még el ezek között a főbbek között. Hogy el kell-e gondolkodni egy ilyenen, vagy csak megvan és kész. És még sok, sok, sok más. Ja, és szórakozásnak sem rossz.

Természetesen hajszagolásnak néz ki, most épp ezt a formát öltötte – de számomra úgy körülbelül a tizedik fejtől számítva már rég nem az. Hanem mondom: ötlettár, gondolati kalandozás, játék, vicc, komolyság, teszt, filozofálás, művészeti kaland. És akinek bármilyen más szó eszébe jut, tegye csak hozzá.

Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik számára még most sem világos, és még az előbbiek után is azt kérdik: „hogy mi van most akkor?” Aha. Szerintem aki állandóan azt kérdi mindenről, hogy miért van és mi a célja, és mire jó ez, az találja meg a legritkábban a válaszokat.

Úgyhogy – a projekt részeként, erre a jelenségre rávilágítandó – meg is kértem pár művészt, adja meg a könnyebben érthető (konzum)válaszokat azoknak, akiknek erre van szükségük. Mondják meg, hogy „mi” a The HairSniffing Project. Összesen hat alkotó – képzőművész, művészeti kurátor, rendező, dizájner stb. – kapott felkérést arra, hogy megmondja a véleményemet. (A projektből készült tárlat megnyitóján mindannyiuk írásos reakciója ott volt, kiállítva – itt és most azonban csak kettőt ismertetek, hogy ne vigyük túlzásba. Mintának úgyis elég ennyi is.)

Szóval, hogy mi a The HairSniffing Project? Ez. Az. Amaz. Minden. Semmi. Viszonyulás kérdése. Vagy ugyanaz, ami az élet. Hiszen arról tudjuk a lényeget, ugye? Mit tudom én. Mit tudja más.

De válaszaink, ötleteink, elképzeléseink, reakcióink azért vannak. Mégpedig sok és sokféle. Majdnem annyi, ahány ember a Földön. HAJlamos vagyok azt hinni, hogy ez így van jól.

Ja, és akkor a képeket se felejtsék el megnézni. Minden jót kívánok!

 

hsp dvdboritoterv jejeezajovaltozat.jpg

***

The HairSniffing Project

 

A statement szerzője: Dr. Olimpia Bera – képzőművész, a dekoratív művészetek doktora

Szeghalmi Örs projektje mintha Patrik Süskind A parfüm című regényéből érkezne, amely egy sorozatgyilkos tevékenységének perspektíváját szemlélteti. A regény témája az egyedi, ellenállhatatlan parfüm megalkotása; Jean-Baptiste Grenouille áldozatai – fiatal szüzek – maguk válnak a tökéletes parfüm alapanyagává, ami a 17. századi francia társadalom egyfajta mindenki által óhajtott varázsszere. Az emberáldozat által előállított parfüm csodálatos hatással van a tömegekre, nem csak erős afrodiziákum, hanem olyan illatelixír is, amely segít áthatolni bármilyen akadályon, amely két személy kölcsönös megismerésének útjában áll.

 

A The HairSniffing Project maga is, ehhez hasonlóan, egy konceptuális megközelítése egy sajátos magatartásnak, s ennek megörökítésére a fénykép a művészi eszköz. A projekt egyedülállósága abban rejlik, hogy ugyanazt a főszereplőt, az alkotót, Szeghalmi Örsöt jeleníti meg, amint olyan személyek haját szagolja, akikkel véletlenszerűen fut össze. A gesztus önmagában véve, ismétlődő és spontán jellege miatt talán túlzottnak, mániákusnak, nevetségesnek gondolható; könnyen nevezhető a pszichopata, a szexmániás, vagy a tömeggyilkos szokott profiljába illőnek. Az alkotói szándék (ha létezik ilyen) többértelműsége azt eredményezi, hogy a képsorozat egyfajta vágyirattá áll össze. Azonban Szeghalmi Örs nem nyújtja bizonyítékát valamiféle szándéknak vagy praktikus finalitásnak a projektje esetén, mivel nem cenzúrázza azt. Ellenkezőleg: végig látható és aktívan részt vesz az eseményekben.

Hatása látványos, életteli, mivel mindannyiunkat részévé tesz egy játéknak, amely szabad teret ad a képzeletnek és az interpretációknak. Az alkotó átlép minden olyan viselkedési korlátot, amit a nyilvános tér kényszerítene rá, atavisztikus gesztussal teszteli a világot, ami felkínálkozik neki. A józan ész és a „finom megfigyelés” révén történő megismerés már banális. A szín, a textúra az a két elem, amit már távolról is fel lehet ismerni.

Szeghalmi Örs határokat feszeget, intim és közvetlen módon lépve interakcióba az alanyaival, saját magát pedig felkínálva nyilvános elemezgetés alanyaként. A projekt performansz jellege fényképekben szintetizálódik, olyan képek ezek, amelyeken az alkotó jelenléte mintha azt kívánná tesztelni, mit szól ehhez a nyilvánosság a projekt lezárulta után. A gesztus ironikus az esztétikai elvárásokkal szemben és azoknak az esetleges előítéleteknek is szól, amelyek a bizarr világlátását illetnék. Érdekes kettős játék ez, amiben a szerző minket, nézőket is cinkosságra kényszerít – és ezáltal a The HairSniffing Project igazi művészi megvalósítássá válik.

 

***

The HSP

 

A statement szerzője: Alina Staicu – képzőművész, a nagyváradi Visual Kontakt Egyesület kurátora

A fellelhető jelentések sokfélesége jellemzi Szeghalmi Örs projektjét. Egy újságíró olyan emberekkel fotózkodik, akiknek megszagolja a haját. Ezt könnyedén interpretálhatnánk fetisiszta gesztusként, annál is inkább, hogy ő szereplője, nem készítője a projektbeli fotóknak. Ezt a szexuális-fetisiszta vonulatot azonban a szerző humorosan használja ki, sőt, ugyanakkor szándékosan rá is játszik erre a belemagyarázási lehetőségre, néha ironikusan, máskor szórakoztatóan.

Több mint száz fénykép, ez már csak a mennyiségét tekintve is kollekcióvá áll össze. Szeghalmi Örs lényegében embereket gyűjt, olyanokat, akikkel ilyen módon interakcionált, olyanokat, akikkel nem minden esetben ismerik egymást, nem minden esetben barátok vagy közelállók. Ez egyfajta személyes ismertetőjelévé válik, mintha mondjuk a kézfogást lecserélte volna a hajkorona megszimatolására. A különbség azonban a konnotációkban és a reakciókban áll. Egy kézfogást ritkán utasítanak vissza, míg a haj megszagolása intimitást is feltételez, valamint változó, sokféle konnotáció rendelhető hozzá. Ez a variálhatóság lényegében az, ami jellemzi a „kollekciót”. A szórakoztatótól az ellentmondásosig, az érdeklődőn át a tetszésnyilvánítóig a „megszimatolt” személyek beleegyező reakciója az, ami megkülönbözteti őket azoktól, akik csupán a kinyújtott kéz elfogadásának udvarias gesztusát gyakorolnák.

 

Az alkotót foglalkoztatja az alanyainak sokfélesége is, mindegyik fotó lényegében a teljes kontextus történetének egy szelete, az egész helyzet összefoglalása, nem pusztán egy társadalmi szempontból szokatlan gesztus konstatálása.

Ugyanakkor a mennyiség és az ismétlődés rávilágít arra a „rejtett okra” is, a perverzióra, amellyel általában megbélyegeznek olyan gesztusokat, amelyek társadalmilag túl intimek, ugyanakkor eléggé szabadosak. Nem magát a tárgyat, az alanyt, a dokumentarista jelleget fogadjuk itt be, hanem a lehetséges jelentéstartalmakat, amelyek az előítéletek mentén születnek.

Egységes, koherens projektté áll össze mindez, ugyanakkor minden egyes megjelenített helyzetet egyenként is kihasznál, mindegyik képnek megvan a saját, szándékosan fel nem fedett története, amit a nézők többsége aztán megkérdőjelezhetetlen bizonyítékként fog fel. Az alkotó szándékosan provokál ki reakciókat és interpretációkat, és bármilyenek is legyenek ezek, sosem teljesek, sőt, időnként egymást oltják ki. Ahhoz, hogy minden egyes kép történetében helyesen „olvassunk”, azonosítanunk kell az egyes esetek premisszáit, márpedig ezek nem mindig ugyanazok, és feltételezik – külön-külön, vagy egyszerre – bizonyos alanyok bevonását a projektbe, vagy mások kihagyását abból.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr885066082

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása