Távirat érkezett. A néhai nagymamámnak, a Nagyvárad melletti Biharpüspökibe. 1944. június 29-én.
Ennyi áll benne:
„Férje szerdán haza térve egészségesen elutazott. Személy irányító”.
Most megtaláltam ezt a táviratot, eredetiben. Épp nyolcvanéves ez a dokumentum. Hosszú évek után ez volt az első hír, amit a családja kapott nagyapámról, aki a háborúban szolgált. A seregben távközlési vonalak kiépítésén dolgozott.
És tessék, egyszer csak hazaengedték – pedig akkor még tartott a világháború, sőt, hivatalosan csak több, mint egy év múlva, 1945. szeptember 2-án lett vége. De sok kínlódás után végül nagyapám hazatért, és eljöttek a boldog békeévek. Ugye? Nem.
Ugyanis ez valószínűleg csak eltávozás lehetett, pár napos hazalátogatás – aztán még vissza kellett mennie. Szolgált is tovább. Aztán amikor valóban már a végéhez közeledett a háború, csak négy hónap volt hátra, Máramarosban elfogták – és mint magyar katonát, a Szovjetunióba vitték, hadifogságba.
Találtam erről a táviratról egy fénymásolatot is – a kópia szélén a menye kézírásával ennyi áll: „3 év 2 hónap 16 nap”. Ennyit töltött ugyanis hadifogságban nagyapám a Szovjetunióban. Úgy, hogy az elhurcolása előtt már láthatta, hogy a háború a végéhez közeledik, csak addig kell valahogy kihúzni, és nem sokára hazamehet. Végül azonban csak 1948 július végén szabadult, és érkezett haza.
Túlzás nélkül történelmi emlék ez a távirat, azért is mutatom meg. Nagyapám az orosz fogságból való szabadulása után még harminchárom évet húzott le, immár békeidőben, de persze akkor meg az azzal együtt érkezett kommunista diktatúrában – aztán egyszer csak elege lett. Egy infarktusból gyógyult fel épp, csakhogy – legalábbis a családi fáma szerint – az őt látogató egykori haverjai ráijesztettek, azt mondogatták neki, hogy mindig gondozásra fog szorulni. És bár valójában szó sem lett volna ilyesmiről, sőt, már nem is kellett feküdnie, már a saját lábán járt, elhitte. Ezért inkább öngyilkos lett. Azok után, amennyi szenvedést élt végig, rengeteg társával együtt, az első világháborúban töltött gyerekkorától a második világháború poklán át a hadifogság kínjain keresztül a békével együtt beköszöntött kommunista elnyomásig.
Egy májusi napon nagymamám szokás szerint eljött a testvéremért és értem, a hozzánk nagyon közel eső óvodába, hogy hazahozzon minket. A kezét fogva hazajöttünk, aztán amint megérkeztünk, nagymamám elkezdte keresni a férjét, aki még kint olvasta az újságot az udvaron, amikor itt hagyta őt. Mama nemsokára kétségbeesetten sikoltozva rohant ki a garázsból az utcára, „Segítség! Segítség! Jaj, jaj, valaki segítsen, emberek!”. Sosem láttam ilyennek, úgyhogy kicsit már rémülten, automatikusan kimentem utána, láttam, hogy a buszmegállóban várakozók meg vannak lepődve, és kezdtem érezni, ahogy valami feketeség kúszik fölénk, körénk, miközben nagyanyám már a szomszédok kapuit döngeti.
Nem tudtam mi ez az egész, de valamiféle beálló zaklatottság által vezérelve elkezdtem én is körbejárkálni az udvaron: először láttam, hogy ott a hokedli, amin nagyapám ült mindig, amikor újságot olvasott, mellé a fűbe letéve maga a lap, valamint a szemüvege. Tovább téblábolva végül bementem a mindig szinte teljesen sötét garázsba – és a résnyire nyitott ajtó által beengedett fényben megláttam: nagyapám ott volt a sarokban. Felakasztva. Előtte pedig a létránk. Ekkor láttam először halottat. Ám óvodásként nézve még így sem volt teljesen egyértelmű, hogy azt látok, és, hogy tatának ez az állapota micsoda, és vajon menyire végleges. A lába épp csak néhány centire volt a földtől, szinte leért. Az egyik papucsa leesett a lábáról. Érthetetlen volt a látvány, ám már kezdett átjárni miatta egyfajta borzongás, hogy itt valami nagyon sötéten gomolygó történik, de nem tudom, mi, sőt, a „sötéten gomolygót”, meg ilyesmiket sem tudtam még akkor megfogalmazni magamnak. Csak néztem őt.
Felismertem a kötelet is, ami a nyakában volt: rögtön láttam, hogy túl vastag ehhez, bármit is csinált most vele tata; ez az, amit a ház építésekor használtak, ezen húzták fel és eresztették le az anyagokat ő, meg a bácsik, akik segítettek neki az építkezésen. Közben sietve érkezett mamával az egyik szomszéd, és kitessékeltek onnan. A szomszéd levágta a kötélről, a vállán behozta a lakásba, két szoba között, az ajtókeretben lefektette a földre – nagyapám feje koppant a parketten. Óvatosabban kellene, ez fájhatott neki – gondoltam, mivel még ekkor sem tudtam egyértelműen összerakni, mi ez, és mi eközben mamától ez a rémüldözés, kiáltozás, jajongás, meg hogy nem ébred fel erre az egészre tata. Arról is nekem kellett szólnom, hogy vágják le a nyakából a kötél maradékát, hogy éledjen fel. Amire valami olyan érthetetlenséget válaszoltak, furcsa hangon, hogy ez nem így megy.
Szóval itt ez a távirat. Régi tételem, hogy – a minket megelőzőkhöz hasonlóan – még a mi generációnk is olyan, amely a második világháború hatásait is magán viseli. Akkor is, ha mi sokkal utána születtünk, és akkor is, ha csak áttételesen értek ezek a hatások. A világháborúk következményei is erőteljesen befolyásolták mind a külső, mind a belső körülményeinket, igen, még nekünk, sokadik generációsoknak is. Onnantól, hogy milyen földrajzi, politikai környezetben élünk, odáig, hogy mi minden történt azokkal az emberekkel, és azokban az emberekben, akiknek a leszármazottai vagyunk.
1944 június 29-én tehát nagyapám Budapestre „hazatérve egészségesen elutazott” az otthona felé. És biztosan boldog is volt ekkor. Közben várta még sok évnyi földi pokol, amiről sejtelme sem lehetett. Ahogy még a mindenható Személy irányítónak sem.
