Mennyire ironikus sztori már ez. A románok építették, aztán kénytelenek voltak átadni a magyaroknak, akik meg felrobbantották. Ráadásul épp egy esetleges magyar támadás elleni védvonalként építették ezeket a bunkereket a románok, ám végül egyetlen puskalövés nélkül került át pont a magyarokhoz az egész, mégpedig a védeni akart területtel együtt. Szóval ezen bunkerek közül fedeztem fel most véletlenül néhányat, és utána vissza is mentem, bejárni azokat.
Ezek a bunkerek, amelyeknek a bejárása majd az alábbi videón nézhető meg, a Nagyvárad (Oradea) és Oláhapáti (Apateu) közötti erdőben vannak, illetve közülük egy az erdő szélén, a mezőn. A felvételemen összesen három ilyen létesítmény felkeresése látható majd. Ám sokkal több ilyen építmény volt, és megvannak még ma is. Ugyanis százával épültek ilyenek, nyolcvan évvel ezelőtt, egy védelmi projekt részeként – amely projekt sosem ért célt végül. Sőt, valamelyest a visszájára fordult véget ért.
Egy nem létező ország építtette ezt?
Szóval én csak bringáztam az erdőben, ami Nagyvárad, valamint Nagyürögd (Nojorid), meg Oláhapáti között húzódik, amikor véletlenül felfedeztem az egyik ilyet. Aztán nem messze tőle egy másikat. Később pedig annak a romjait, amelyik ma már bokrokkal benőve a mezőn van. Elsőre arra gondoltam, ezek biztosan világháborús bunkerek. De aztán elvetettem ezt, azzal, hogy a bontásukat célzó robbantások látható nyomainak dacára túl jó állapotban vannak még ma is. Végül kiderült, hogy ezek biza bunkerek.
Persze a helybeliek tudnak ezekről. Kirándulni járnak ki oda, piknikezni, na meg szokás szerint szeméttel teledobálni az összeset. Jó nagy mennyiségű hulladék, főleg pillepalack van a létesítmények egyes mélyebb részein, a kazamatáikban pedig mindenféle szemét. Ám érdekesség, hogy a történetüket nem tudta senki, akit megkérdeztem, pedig több helybelinél is érdeklődtem. Volt, aki arra tippelt, hogy a csehszlovákok építették, az Első Világháborúban (megjegyzem, akkor még nem is létezett Csehszlovákia, ahogy ma már megint nem létezik), más azt mondta, hogy a németek művei voltak ezek, a Második Világháborúban, és ők is robbantották fel ezeket, visszavonulóban, megint más úgy sejtette, hogy a magyarok építették, de amerikai bombázások rongálták meg ezeket. Pedig egyik sem.
Hanem
A román vezetés a két világháború között rendelte el egy védvonal megépítését, a nyugati határszéleken, amely a magyarok potenciális támadásának akadályozását szolgálta volna. Ez volt a Károly-védvonal (Linia fortificată Carol al II-lea). Az építése 1937-ben kezdődött, több megyében is, és például Bihar megyében Ottománytól (Otomani) egészen Oláhapátiig (Apateu) húzódott az egyik ilyen vonal. Ennek a részei voltak a most bejárt bunkerek is, amelyeknek kazamatái is vannak, amelyek lényegében a föld alá épített egy-egy szintet jelentenek. A létesítmények egymástól nagyjából 150-400 méterre helyezkednek el, az egyiktől ellátni a másikig.
A stratégia az volt, hogy invázió esetén egymással kommunikálva, egymást segítve fogadják a támadást. Ugyanis két ilyen bunker között sem lehetett volna könnyen átjutni, mert a lőrések épp oldalra néztek, vagyis két oldalról vehették volna tűz alá az ellenséget, amikor az két ilyen objektum között próbál elhaladni. A bunkerek cikkcakkban vannak elhelyezve, vagyis nem egyetlen vonalon kellett volna áttörnie annak, aki tovább akar haladni befelé az országba, hanem egy egész zónán. A cél nem az esetleges támadás megállítása volt, hanem a lassítása, minél nagyobb veszteségek okozása az ellenségnek, amíg a román csapatok többi része megérkezik arra a szakaszra, ahova éppen szükséges.
Hatalmas anyagi ráfordítással (akkori értéken 36 millió lejből) 340, más források szerint 320 ilyen bunkert húztak fel. Északról, Szinérváralja (Seini, Máramaros megye) kezdőponttól egészen le délre, Orsováig (Orșova) tervezték kiépíteni ezt a védhálózatot a nyugati határon. Végül csak egyes szakaszai készültek el. Például nálunk, Nagyváradtól Nagyszalonta (Salonta) felé húzódik egy ilyen vonal. Ennek része volt ez is, ami a következő filmfelvételeken látható.
„Halló, itt a kazamata!” „Itt is...”
Az építmények közötti kapcsolatot a földbe ásott telefonvonalak biztosították. Ágyúkat és gépfegyvereket terveztek telepíteni az épületekbe, mögéjük pedig szintén gépfegyveresek sorát, de ebből alig valósult meg valami, mert elegendő fegyver sem volt, és idő sem. Sőt, az is a tervek része volt, hogy az összes ilyen létesítménybe kifejezetten erődbeli harcokra kiképzett katonákat vezényelnek – ám ilyen katonáik egyáltalán nem voltak. Így végül egy gyalogos hadosztályt neveztek ki a kazamaták személyzetévé, 1939 június 27-i döntéssel, majd november 15-én Nagyváradra vezényelték őket, hogy a környékbeli bunkerek között osszák szét az embereket. De így is kevés katona volt, így nem jutott mindegyikbe belőlük. A további bunkereket ezért más helyekről átirányított további gyalogos katonákkal töltötték fel, akiknek szintén nem volt erődharchoz megfelelő kiképzésük.
Végül a teljes védvonal építésével nem mentek el Orsováig, hanem a már említett Máramaros megyei Szinérváraljatól indult a bunkerek hálózata, és az Arad megyei Zimándújfalu (Zimandul Nou) mellett ért véget. Nem folyamatos védvonal volt ez, vagyis a jelzett szakaszon nem megszakítás nélkül húzódtak az egymástól pár száz méterre épített bunkerek, hanem csak azokat a lehetséges, vélt útvonalakat védték, amelyeken esetleg benyomulhatott volna a magyar sereg, ha ilyen támadás indult volna. Az összesen megépült több mint 300 bunkerből 80 készült el 1938-ra, újabb 80 építését fejezték be 1939-ben, a többit pedig a következő esztendőben. És itt hirtelen vége is szakadt a történetnek román részről – ugyanis egy nem várt esemény miatt azonnal el is vesztették az egész bunkerhálózatot.
Az építkezés 1940-re fejeződött be, legalábbis nagyjából. Utómunkálatok is hátra voltak még, valamint a bunkerek felszerelése, felfegyverzése, és a létesítményekbe irányítandó katonák kivezénylése. Ám épp 1940-ben közbejött a második bécsi döntés, amelynek alapján Románia kényszerűen átengedte Észak-Erdélyt Magyarországnak. Így a terület a magyarokhoz került. Az ellenük való védekezésre épített bunkerekkel együtt, mégpedig harc nélkül.
Román kérésre a magyar vezetés engedélyezte, hogy a románok hatástalanítsák az erődítményeket, valamint elszállítsák a számukra fontos felszereléseket. Ezt követően, az átadás-átvétel után a magyar fegyveres erők folytatták a még nem mindenütt teljesen elkészült létesítmények leszerelését. Vagyis ami még használható volt ezekben, és amit a rövid evakuálási határidő miatt a románok nem vittek el, azt elvitték újrahasznosításra a magyarok, telefonkábelektől vasajtókig mindent, de sok esetben még a vastag vasbetont is megbontották, és a betonvasat is kiszedték. Végül 1941-ben az összes ilyen bunkert felrobbantották, hogy ha esetleg ismét változik a helyzet, ne lehessen Magyarország ellen használni azokat. Később pedig az egész terület – persze az összes felrobbantott bunkerrel együtt – ismét visszakerült Romániához...
Itt van videón három példa
A robbantások máig látványos és alapos strukturális károkat okoztak az építményekben, használhatatlanná téve azokat, ám összességében a legtöbb ilyen épület nagyjából egyben maradt, és a mai napig bejárható. Bár nagyon veszélyes – lezuhanhatunk a mélybe, a fejünkre eshet egy jó nagy vasbeton –, úgyhogy nem ajánlom. A romok a legjobb állapotban épp itt, a mi térségünkben maradtak meg.
A legelképesztőbb ezekben az építményekben a robusztusságuk: az, hogy bár felrobbantották mindegyiket, és erődítménynek már használhatatlanok, még mindig határozottan állnak, és nagyjából egyben vannak. Ez amiatt is van, ami külön is ámulatba ejtő: a megdöbbentő vastagságú vasbetonból készült falak.
A három bunker bejárását úgy lehet megkülönböztetni az alábbi videón, hogy az elsőnek a bejárása csak környezeti hangokkal megy, aztán ahonnan a háttérzene is elindul, vagyis 15 perc 10 másodperctől, az már a második, míg 38 perc 51 másodperctől jön a harmadik, vagyis onnantól, ahol ismét az a Tarr Béla filmjeit idéző szélsüvítés hallható. Ez a harmadik építmény egyébként az, amelyik a mezőn áll, nem az erdőben, és ez annyira összeomlott már, hogy ebbe nem is lehet bemenni, illetve nem is nagyon van már olyan, hogy „bent”, hanem csak romhalmaz.
Így néznek ki tehát jelenleg, azaz nyolcvan évvel később azok, amelyeket bejártam most. A videóban amúgy 6 perc 45 másodperctől látható egy kutya is, ahogy az egyik bunker kazamatájából próbál feljönni, sikertelenül. Az ő sztorijáról itt lehet olvasni.
Mégsem legenda volt...
Csak most ugrik be, hogy vagy tizenöt évvel ezelőtt Nagyszalonta és Várad között mikrobusszal közlekedve, a környező mezőkön is láttam én valamiket, amikről nagy romantikusan azt fantáziáltam, hogy bunkerek, de persze azt is gondoltam, hogy ez hülyeség. Amikor rákérdeztem, az utastársak azt mondták, azok második világháborús bunkerek maradványai. De ezt hallva inkább arra hajlottam, hogy á, ez valami városi legenda lehet, meg azt tervezgettem, hogy egyszer valahogy megközelítem ezeket, a távoli mezőkön, és a végére járok a dolognak. Aztán idővel elfelejtettem. Most pedig amiket megtaláltam, azok ugyanannak a védvonalnak a részei, amelyekhez a Nagyszalonta felé vezető út mellett láthatóak is tartoztak. Összességében amúgy ritkaságnak számít, hogy ennyire épen maradt bunkerekben kalandozhassunk, ugyanis a Károly-vonal egykori létesítményeinek több mint 90%-a ma már előrehaladottan romos állapotban van.
Ezekbe a még viszonylag épen maradt létesítményekbe belépve egyszerre támad az az érzésünk, hogy hiába vannak megroggyanva, a hihetetlenül vastag falaik még ma is stabilan tartják az egészet, illetve az, hogy a helyükből robbantásokkal kimozdított hatalmas elemek, vagy épp a lecsüngő vasbeton-cafatok a fejünkre eshetnek. Nem mindenki foglalkozik ezzel azonban, ugyanis – mint a videón is láthatóak a nyomai – egyes bunkerekben hajléktalanok húzzák meg magukat.
Fent meg néha buli van. Szintén a falak vastagságára jellemző ugyanis a következő kis sztori. Amikor megtaláltam ezeket az építményeket, a környéken sehol nem láttam senkit, és be is mentem az egyikbe. Kint is csend volt, bent is. Ám amikor ismét kívül nézelődve a bunker hátához értem, valahonnan hirtelen zene hallatszott. Vanilla Ice-tól az Ice Ice Baby – ezt meg tudtam állapítani, nem úgy azt, hogy honnan jön a zene. Csak egy idő múlva jöttem rá, hogy két fiatal felmászott a tetejére, vittek magukkal plédeket, meg boomboxot, és ott megy a parti. Ám csak egyes szögekben szűrődik le a hangja.
Amúgy csak itt, azaz Nagyürögd területén 15 ilyen bunker van. De összesen csak ez a három van közterületen (esetleg még a már említett állítólagos negyedik, amelyiket nem találtam meg az erdőben). A többi olyan földeken áll, amelyek ma már magánterületek. Négy évvel ezelőtt azt nyilatkozta a nagyürögdi polgármester, hogy turistalátványosságot akar csinálni ezekből, tájékoztató táblákat helyeznek ki, és megpróbálja meggyőzni a lakosokat is, hogy engedjék be a földjeikre a létesítmények iránt érdeklődőket. Hozzátette, hogy uniós forrásokat szeretnének ehhez, de ha nem sikerül, akkor a helyi költségvetésből megoldják. Azonban mindennek nyoma sincs még ma sem. Sőt, a bunkerek a kazamatáiktól a külső részükig változatlanul tele vannak szeméttel is, és csapdát jelentenek egyes állatoknak, meg figyelmetlen embereknek is.
Kísértetiesen hasonlít ennek a Károly-védvonalnak a története a francia Maginot-vonaléra. És nem is csak hasonlít, hanem a mintát is a franciáktól vették – mint akkoriban több másik ország is –, továbbá Romániában még a vége is hasonló lett a történetnek.
A franciák a németek esetleges támadásától tartva építették a közös határukra a bunkerekből és védsávokból álló úgynevezett Maginot-vonalat. Ám az hiába volt nagyon drágán megépített, meg korszerű, teljesen fölösleges lett, és soha nem tudta betölteni a szerepét. Amikor ugyanis a német támadás bekövetkezett, a németek simán megkerülték az egész vonalat, az Ardennek felől. Még mielőtt ez bekövetkezett, Románia is a francia védvonal mintájára kezdte megépíteni ezt a Károly-vonalat. Külön érdekes megnézni, hogy a most bejárt bunkereknek még a formája is hasonlít azokéhoz, amelyeket a Maginot-vonalon húztak fel a franciák. És ugye végül ez a szintén drágán megépített romániai hálózat sem tudta betölteni a szerepét, egyetlen percig sem. Sőt, mire készen lett, át is kellett adni azoknak, akik ellen épült, mégpedig azoknak a területeknek egy részével együtt, amelyeket védett volna...
Itt egy képgaléria is a három, szóban forgó bunkerről:
Ön is megnézné? Így jut el oda
A most bemutatott bunkerek egy része tehát az erdőben van, meg a mezőn, de a helybeliektől olyan továbbiról is hallottam, ami szintén a közelben van, csak szerintük nagyon kellene keresni az erdőben, mert már teljesen eltakarta a növényzet. Azt nem is találtam meg. Minden esetre a könnyebben fellelhetőkhöz a váradi reptér mellett lévő Grigorescu negyed felől kell elindulni. Több helyen is be lehet menni a Grigorescu végénél lévő erdőbe, én például a negyed legutolsó utcájának legutolsó házánál, az Adrian Marino utcán indultam el, amelyik egyenesen bevisz az erdőbe. Gyalogosan, vagy kerékpárral itt érdemes menni, és követni a fő utat. Autóval viszont jobb megkerülni az erdőt, pont mellette, a szélén visz végig egy földút. De a mellette haladó másik földúton is el lehet jutni a célhoz, csak annak még neve is van: Nojoridului utca. Nagyjából Várad és Nagyürögd között félúton vannak ezek a létesítmények. Érdekesség, hogy a Károly-vonal (Linia fortificată Carol al II-lea) még a Google műholdas térképein is külön fel van tüntetve.
