Blogosz

MESE NINCS.

Egy újabb véres, de érthetetlen eset...

2018. május 29. 22:03 - BlogoszEditor

Ilyet sem láttam még. Vagyis de, pont ilyet már igen, csak más alkalommal. Ilyen sem történt még velem. Vagyis de, pont ilyen, csak más alkalommal. És nem értem, nem látom, nem jövök rá, hogy ezek, hogyan lesznek és miért vannak.

Szikrázó nyár eleji nap, rajtam a fejhallgató, megy a zene, várom a buszt, amúgy minden tökéletes. És amikor befut, egyből a hátsó ajtó felé megyek felszállni, hogy ne zavarjam azt a gyerekkocsis roma anyukát, aki a szélesebb feljáratot biztosító középsőn tervezi szintén. Azonban hirtelen ő is a hátsó ajtó felé tolja a kocsit – úgyhogy én akkor mégis maradok a középső ajtónál. Ahol már épp indulnánk is fölfelé, de onnan meg egy másik roma anyuka jelenik meg, épp leszállni készül, maga előtt tolja egy háromkerekű bicikliszerűségben a kisfiát. Így mindannyian odébb húzódunk, hogy az anyuka a gyerekével le tudjon szállni előbb. Nem is én vagyok az első a lent várakozók sorában, valahol hátrébb állok közöttük, és pont arra gondolok, hogy szoktam néha ilyenkor segíteni, de alapvetően nem szívesen teszem, mert mindig az az elképzelésem, hogy az ilyen hirtelenkedő segítség akár a visszájára is fordulhat, vagy csak bonyolítja a helyzetet, vagy ha nem jól szinkronizálódnak a mozdulatok, akkor akár fel is borulhat az adott gyerekkocsi, vagy hátsó vezetőnyeles háromkerekű akármi, kiesik belőle a gyerek, kész a baj. Pedig segítségnek indult. Úgyhogy ha tehetem, nem avatkozom bele. Szóval épp ez jár a fejemben, miközben oldalra húzódva én is helyet adok a leszálló duónak – amikor épp az történik, amire gondoltam, sőt, külső beavatkozás nélkül. Az anyuka (szerintem eleve hibásan) nem maga után próbálja leszedni a három magas lépcsőn ezt a háromkerekű valamit, hanem egyszerűen a lépcsők tetejéről maga előtt tolva próbálja megoldani. Az első két lépcsőn még leugrik a két hátsó kerék, ekkor a műanyagból készült alkalmatosság hátsó fogantyúja letörik, az anya kezében marad, a bicikli-imitáció pedig a gyerekkel együtt mértani pontossággal, oldalra billenés nélkül nyílegyenesen előre zuhan. A lépcsőkről fejjel előre vágódik ki a buszból a gyerek, a kezét sincs ideje előrenyújtani becsapódásvédőnek, így az arca kenődik rá az aszfaltra, a hátára pedig oldalra billenés nélkül, mértani pontossággal érkezik a bicikli-gyerekkocsi.

Mindenki megdöbben ezen, én is, nagy a csend egy pillanatig. Aztán – és itt, ezért számít csupán az asszony nemzetisége – anyuka, vélhetően szintén sokkos állapotban, előbb éktelenül káromkodni kezd még fent állva a buszon, amikor aztán leugrik, hogy lelökje a kocsit a gyerekéről és felkapja a kisfiát, bekapcsolódik a dologba az ilyenkor kötelezően jelenlévő és obligát módon oktató úgynevezett okos néni. Ő is lefelé szállna – mi meg fel – de nem mozdul, hanem tanít. Én csak a negyedét hallom a tananyagnak, mivel még megy a fülemre a zene, hiszen a látottak miatt eszembe se jutott kikapcsolni. Ahogy elhúzom a fejhallgatót a fülemtől, épp azt a részt kapom el, amikor arról sápítozik, hogy nekünk felszállóknak kötelességünk ilyenkor segíteni a leszállásban. És ekkorra már pont engem szúr ki, látom, hogy rám meredve magyaráz. Engem szeretne kiokosítani, meg implicite felelősségre vonni. Ott lóbálja közben a műanyag bicikli letört hátsó fogantyúját, amit a busz padlójáról kapott fel, corpus delictiként mutogatva azt. Én azonban jó tanítvány sem vagyok ehhez, hiszen épp az előbb mondtam el, hogy ellenkező az álláspontom a dologról, türelmem sincs ehhez, hiszen elmegy a busz, nagyon sajnálom a történteket, de semmi közöm hozzá, ráadásul ilyen hangvételű órákon nem kívánok részt venni. Úgyhogy felszállva közben meg is kérem a nénit, hogy fogja be a száját. Azt hiszem ez pontosan a legadekváltabb megfogalmazás ide. Aztán már ülnék le – a zene tovább megy a fülembe közben – amikor azt látom, hogy az egész busz már engem néz, lent pedig az anyuka már az ölében fogja szegény kisfiút, akinek a szájából és orrából is folyik a vér, viszont közben mintha nekem ordibálna valamiket. Ezen tájékoztatás nagy részéről is lemaradok, mivel nem hallom, mire végül elhúzom a fülemről a fejhallgatót, épp a végét kapom el, amint tényleg nekem szól és így hangzik: "Hát baszd meg, szálljál le, te szopós, mert kapol!" Nem az én dolgom, hogy az ilyen hőbörgéstől nyilván csak még nagyobb pánikban lesz szegény gyerek, az sem az enyém, hogy milyen a stílus, sőt igazából az egész nem az enyém, hiszen semmi közöm az egyébként megdöbbentő esethez. A nyitott ablakon keresztül meg is kérdem még, kétszer is, hogy "Mi a problémád?", de erre egy szót sem tud válaszolni, én meg tényleg nem tudom, hogy mi, aztán tovább átkoz ott engem, én meg még megkérdem, hogy nem szégyelli-e magát, azzal pedig a busz elindul, elmegyünk.

Szóval, az az igazság, hogy egyrészt már este van, de most sem jövök rá, miért pont engem szúrt ki, meg egyáltalán miért kell bárkit is kiszúrni, másrészt még mindig én is kicsit felkavarónak érem meg, és kevésbé ezt a degradáns jelenetet, mint inkább azt, hogy eszembe jut a kép, ahogy eltörik a fogantyú, a gyerek pedig arccal előre az aszfaltra zuhan, rá meg a kocsija. Pillanatokkal később pedig ott ordít a sírástól, miközben több sebből ömlik a vér az arcából, az anyukája viszont egy számára idegen bácsinak a ordibálja a meglepő hülyeségeit, és vele szeretne összetűzésbe keveredni. Az utazás többi része során váratlanul és önként odaül mellém egy utas, hogy kérés nélkül elmesélje, hogy egyrészt ő sem érti mi volt ez az egész, másrészt milyen válogatott módon átkozódott rám a nő, ameddig nem is hallottam és nem is vettem észre, viszont mindenki más igen. Annál is érdekesebb ez, hogy bár pontosan nem tudom, hol laknak ők, az biztos, hogy egymás közelében élünk, úgyhogy érdekes lesz, ha legközelebb összefutunk, bár igazából nem tudom, hogy felhozzam-e ezt az egészet.

Szóval sem ilyen balesetet nem láttam még – amúgy viszonylag durva –, viszont már sokszor elgondolkodtam épp egy ilyennek a lehetőségén és szerintem épp ezért nem kell hirtelen és egyeztetés nélkül semmilyen gyerekkocsi vagy ilyesmi után nyúlkálni. Arra tudok ugyanis gondolni, hogy mielőtt a fogantyú letört (és az amúgy is letört volna, a gyerek meg kizuhan) valami módon azt gondolhatta, hogy majd valamelyik felszállásra várakozó lesegíti a kocsiját, és mondjuk, erre az amúgy félrehúzódott emberek közül találomra épp engem szemelt ki. De ez csak egy tipp, mivel ez egészre semmi más magyarázat nincs, de amúgy ez sem áll meg a lábán, hiszen semmilyen ráutaló magatartást nem tettem, ellenkezőleg: félrehúzódtam, akár a többiek, hogy legyen helyük leszállni. Világos amúgy az is, hogy a felkavaró eset miatt az anya lehetett csak igazán sokkos, és ilyenkor aztán egyrészt nem pontosan tudjuk, hogy mit csinálunk (ő például ezt a műsort tudta félig önkéntelenül bemutatni), másrészt az emberek többsége önkéntelenül hárítani is kezd, ehhez pedig gyorsan találomra kell valaki más felelős, mint mi, vagy mint a véletlen. Úgyhogy részemről az egész rendben van, nagyjából érthető. Csak maga az nem, hogy mit keresek én ebben az egészben. És hogy miért, hogyan történnek ilyenek.

Mert volt már ilyen. Ott van például az, amikor pár éve, ráadásul a mostani helyszíntől épp csak néhány méterre biciklizve egy szintén roma tagnak elsőbbséget adtam. Az is volt neki: kisteherautójával a főúton érkezett, én pedig egy mellékútról akartam oda felhajtani, így előbb elengedtem, majd kikanyarodtam mögé. Ekkor azonban már eleve dühösen befékezett, kiugrott az autójából, az iránt érdeklődve, hogy meg akarok-e halni. Ugyanis szerinte nem adtam neki elsőbbséget. Itt megint leáll az agyam az értetlenségtől, hiszen épp hogy adtam, meg hát ott is volt előttem már, én pedig mögötte haladtam. Mindenesetre ez fizikai erőszakba is torkollt – a két első felső metszőfogamból azóta hiányzik két aprócska darab – amelynek megkoronázásaképp még elkezdett a kisteherautó rakterében egy balta után kutatni, de aztán mégis elhajtott.

Szóval egyszerűen érthetetlen dolgok ezek. De olyan szinten, hogy nincs az a lehetőség sem, hogy valami félreértések volnának ilyenkor, hiszen nincs mit félreérteni: kristálytiszta helyzetek, amelyekhez semmi közöm. És valahogy mégis azt gondolom, hogy valahol pont lehet hozzájuk közöm, az én részemről is lehet valami, de hogy mi, arra nem tudok rájönni.

Na, de a kedves olvasó számára végezetül talán annyit: lám, maguktól is tökkremennek a gyerekkocsik, meg az ilyesmik, néha a legrosszabb pillanatban - hirtelen, egyeztetés nélkül hozzájuk nyúlkálni meg szerintem újabb balesetforrás inkább, mint segítség.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr6614011506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása