Így néz ki egy majdnem harmincéves pékáru. Sosem gondoltam volna, hogy látni fogok egy ilyet. Azt főleg nem, hogy kötődésem is lesz hozzá. És azt sem, hogy itthon volt eddig is.
Egyébként eddig Kolozsváron voltam, ott pazaroltam konkrétan a kenyeret, arra hivatkozva, hogy már régi – erre hazaérve, egyből előkerült ez az ősi pogácsa. A ballagáskor kapott tarisznyámmal együtt lett meg, anélkül hogy bárki kereste volna, sőt, arról sem volt fogalmam, hogy ezek egyáltalán még megvannak valahol. Ballagáskor szokás, ugye a kvázi útra kelő fiataloknak tarisznyát adni, benne úgymond hamuban sült pogácsával. (És ott volt még a tarisznyában az a papír, ami az egyik képen látható, és amire az van írva hogy „EZ ITT A REKLÁM HELYE!” – ebbe csomagolva pedig egy óvszer volt, de azt mindig is túl nyilvánvaló, következésképp olcsó célzásnak és gyenge poénnak gondoltam, úgyhogy már eleve meg sem tartottam.)
Hogy a tarisznyát, papírt meg a pogácsát pontosan milyen helyeken tartottam eddig, azt sem tudom, most csak úgy meglett, huszonkilenc év után, és itthon várt.
Mert – mondom – eddig Kolozsváron voltam, ahol az Untold fesztiválban merültem el. És ott pont én voltam az, akinek javaslatára még az elején egyből három egész kenyeret vettünk, és vittünk fel a szállásra, azzal, hogy olcsón megússzuk az étkezést. Ám természetesen nem olyan könnyű ezt megúszni, úgyhogy majdnem végig bent ettünk a fesztiválon, meg kint a városban, miközben a kenyerek kicsomagolatlanul unatkoztak a hostel közös konyhájában. Eljövetelkor ugyancsak én mondtam, hogy ezeket kidobjuk, mert már régiek.
Eszembe is jutott persze az egésznek a szimbolikája, meg az, hogy néhai nagyapám, aki református lelkész volt, nagyon kiakadna ezen – de az is, hogy a dolog jelképisége manapság már rég meghaladott, úgyhogy ez egyáltalán nem Jézus teste, még jelképesen sem, hanem egy egyszerű tucattermék, abból is az olcsóbb fajta. Mindenesetre tehát ezek a kenyerek már három naposak, úgyhogy az elutazásunkkor mehettek a szemétbe. Most, a néhány órával későbbi hazaérkezéskor pedig előkerül itt nekem egy másik pékáru, ami nem három napos, hanem majdnem harminc éves.
Jó, persze ez a pogácsa nem tudott megpenészedni, mert nem volt hozzányomva a társaihoz, és nem egy műanyag zacskóban ücsörgött. Ez a pogácsa megkeményedett. Tényleg olyan most, mint egy darab kő. Le is ejtettem, koppan, de nem törik el. Közelebbről így néz ki az 1992 nyarán készített termék.
Azt hihetnénk, hogy az a sok lyuk benne valamilyen férgek műve, de nem, egyszerűen így kelt meg annak idején, és így kövesedett meg mára. Az első közeli fotón egyébként olyan mintha egy épp vaduló szörnyeteg feje lenne, de az sem. Hanem ez csak egy relikvia. És a személyes vonzatain túl azért érdekes megmutatni a külvilágnak, mert ritkán látunk több évtizedes élelmiszert.
Jut eszembe: évek óta dívik az a szerintem téves végkövetkeztetésekre vezető kísérlet, hogy hamburgereket raknak el egy időre, aztán amikor nem bomlanak le, azzal jönnek, hogy a mocskos élelmiszeripar, a titkos, emberellenes összetevők, a McDonald's gyanús praktikái, stb. Tessék: én kétmillió éve érettségiztem, és a hamuban sült pogácsám a mai napig sem bomlott le.
Egyébként most, hogy előkerült, jól megcsodáltam, alaposan megvizsgáltam, kidobom. Hát mit csináljak egy huszonkilenc éves, egyes helyein lassan, finoman porló, de amúgy kőkemény pogácsával? Habár esetleg jó lesz jövőre, Untoldra.
