Blogosz

MESE NINCS.

Miattam volt a riasztás a város szívében – központbeli szellemépület bejárása. VIDEÓVAL

2020. június 28. 16:57 - BlogoszEditor

Régóta szúrhatja a szemét mindenkinek Nagyváradon a város kellős közepén lévő, elhagyott gyárépületek csoportja. A Kossuth Lajos (Independenţei) utcán tornyosuló, egymáshoz ragasztott, többszintes üzemcsarnokokról van szó, amelyek lassan több évtizede állnak üresen. Az enyémet is szúrja rég – most pedig alkalom nyílt arra, hogy bejárjam az egyiket. Felemás bejárás következik, merőben váratlan végkifejlettel.

Azokról a volt gyárépületekről van szó, amelyek a Mihai Eminescu-szoborral, valamint a mellette épp most elkészült földalatti parkolóházzal szemben vannak, a Körös partján futó utcában. Ezen épületek mindegyike zárt: a főbejáratuk nyilván az, a belső udvaraikra vezető kapuk szintén, és ha a mögöttük lévő Zöldfa (Vasile Alecsandri) utcáról próbálkoznánk, ott szó szerint falakba ütközünk. Az említett, vadonatúj mélygarázs építésével is összefüggően azonban átmenetileg lehetőség nyílt bejutni. Ugyanis a parkolóházzal szemben átjárót építenek, ami a Kossuth utcát köti össze a mögötte lévő Zöldfa utcával. Mivel azonban épp e két utca között vannak az elhagyott gyárépületek, ezeknek az egyik közös udvarát kell átvágni ahhoz, hogy megépítsék az átvezető gyalogutat. A munka zajlik már néhány hete, a kisördög pedig ezt látva mocorog már bennem már néhány hete. Mi több, ma épp cipőt vásárolni indultam a Kossuth utcába, a néhány tömbbel távolabb lévő egyik üzletbe – végül nem messze a bolttól az egykori cipőgyárban kötöttem ki.

Hatalmas labirintus

 

Az átjárót építő munkások a saját dolgukkal törődnek, épp sódert rakodnak egy munkagéppel az építés céljából megnyitott gyárudvaron. Úgyhogy egyébként sem figyelnek oda amikor először az udvarra, majd ott a hívogató, tárva-nyitva álló hátsó bejáraton át az egykori Crişul cipőgyár többszintes épületébe belépek. Igazi labirintus – ez adja ennek az elhagyott üzemnek a varázsát. Akár órákat is el lehet tölteni a teljes bejárásával, olyan nagy. Lennebb videón látható a bejárás egy része – mindaz is megtekinthető benne, amire e leírásban itt most külön kitérek.

Számos csarnok, rengeteg kisebb terem, szoba, több lépcsőház, több (persze ma már nem működő) felvonó, első bejáráskor ráadásul rejtettebbnek tűnő, kisebb irodahelyiségek is jellemzik az egészet. Meg az, hogy az utóbbi hetek hatalmas esőzéseitől helyenként egészen látványosan megy tönkre. Kedvencem például a Zöld terem – én neveztem el így, mert a padlón lévő nyák, a falakon megindult moha, meg a kívülről lassanként behatoló növényzet is ezt a színt adja neki...

Érdekesség még, hogy bár minden oldalról falakkal, kapukkal elzárt ez az épület – számos más nagyváradi ingatlannal szemben, amelyek ugyancsak elhagyottak, de szabadon bejárhatóak, így szinte mindegyik ilyenben laknak hajléktalanok –, ide is beköltöztek és bejárnak valahogy rászoruló lakók. Az épületszárnyakban több szinten is találtam több belakott helyiséget is. Csak épp senki nem volt úgymond itthon. Ezek közül kettő látható a videóban is – bár az egyik csak kulcslyukon keresztül, mert az ott lakó még zárat is cseréltetett az egykori iroda ajtaján, hogy amikor távol van, biztonságban tudja a kevés holmiját és a fekhelyét.

Kétarcú ez az épületegyüttes. Több, összekötött tömbből áll, van egy csodálatosan rendetlen belső udvara is, ezen keresztül is át lehet jutni egyik szárnyból a másikba, de az emeleteken, lépcsőházakon át is. A bejárt részben volt a termelőegységek többsége, ezek mellett láthatunk a videón elhagyott irodákat, például az exportért felelőset, és a végén megtaláltam a minőségellenőrző részlegét is.

Sasolás

 

Az igazi főnyeremény ebben az épületrészben mégis az, ha feljutunk a tetőre. Ne feledjük: a város szívében vagyunk, úgyhogy sok irányba és messze elláthatunk.

A panorámából a legérdekesebb talán az, hogy felülről látható a Fekete Sas-passzázs teteje, ahogy ott kígyózik, valamint az, hogy a tetőzet szintje fölött is van élet. A zárt átjáróban kanyargó Sas-passzázs épületei ugyanis magasabbak az áttetsző tetőzet szintjénél – így az egészet közrefogó épületek utolsó szintjei a tető fölött vannak. Olyan ez, mint amikor magas hegyeket látunk repülőgépből, rácsodálkozva arra, hogy a felhőréteget áttörve a felhőszint fölött vannak a csúcsaik.

Itt van tehát egy videó. Narráció nincs benne, többek között azért, mert – mondom – nem a volt cipőgyár bejárására indultam ma, hanem az odébb lévő cipőboltba, csak aztán váratlanul ez lett a vége, vagyis az egykori cipőgyár. Cipőt meg végül nem találtam. Viszont történt valami más – erről, valamint az épületegyüttes történetéről lennebb, a videó utáni részben lehet olvasni.

Riasztás az élőhalott szárnyban

 

Aki azt hiányolja az elhagyott épületkomplexumból, hogy élettel telibb legyen, vagyis, hogy szanaszét hagyott bútorok, használati tárgyak, dísztárgyak, miegymások tegyék kisértetiesebbé az egészet, az csalódik is, meg nem is. Mivel ilyen része is van az egykori óriási gyárépületnek. Ami a videón és a lenti fotógalériában szerepel, azt jártam be mintegy negyven perc alatt. Ugyanis ez a rész nincs riasztókkal ellátva. Egy másik része azonban igen (ezért inkább óvnám a kedves olvasót attól, hogy maga is megpróbálkozzon).

A videó elején is látható és hallható az egyik riasztó, amint éberen figyel. Ezt még könnyű kijátszani: egy olyan rövid folyosót felügyel, ami kivezetne a zárt, belső udvarra, onnan pedig több bejáraton át további szárnyakba lehet bejutni – csakhogy a beriasztózott folyosó falának túloldalán van egy csarnok, aminek a betört ablakán át minden további nélkül ki lehet ugrani a belső udvarra, így megkerülve a folyosón leskelődő mozgásérzékelőt. Innen aztán még bejárható egy rész, mindenféle riasztás nélkül. Ám ugyanerről az udvarról, azaz tulajdonképpen hátulról közelíthető meg az utcafronti épületrész is. Örülök is nagyon, amikor erre rátalálok – ugyanis ez már épp az előbb talán hiányolt környezet: itt lehetett a főbejárat, itt a portásfülke, valamint egy egész épülettömbnyi iroda és csarnok, és már rögtön a belépéskor feltűnik, hogy itt aztán bőven vannak az életnek elhagyott jelei. Egy-egy pillanatba befagyott belső terek, mindenütt tárgyak, bútorok, használati eszközök. Szóval ez egy más világ. Be is szippant egyből, bár a telefon közben már lemerült, nincs több rögzítés, de a lényeg, hogy megnézhetem, úgyhogy azonnal előre. Épp emiatt nem veszem észre itt már a mozgásérzékelőket. Sőt, amikor a riasztó pittyegését meghallom, az sem visszatartó erő, hiszen épp az előbb jöttem el egy másik háta mögött, észrevétlenül. Itt azonban már nincs észrevétlenül maradás: körülbelül öt másodperccel a belépés után összefüggő sípolásra vált a riasztó, jelezve, hogy a legérdekesebb épülettömb nem lesz megtekinthető számomra.

Amikor odakint, a főúton, a város központjában, annak is a szívében, a főtér és a polgármesteri hivatal mellett bőgni kezd a riasztó, én már villámgyorsan távozóban vagyok. A folyamatossá vált sípolás jelezte, hogy néhány másodpercem marad, amíg elkerülhetetlenül beindul a riasztás, így mire valóban felhangzik odakint a lárma, én már át is szeltem a belső udvart, visszafelé, már vissza is ugrottam az ablakon, be, az épületbe, már át is jutottam az utolsó tömbön, és épp kifelé sétálok, a készülő átjáróban, a munkások között. Akik ekkor már egy pillanatra mintha meglepődnének, de aztán átérzik, hogy nem az ő dolguk. Amikor az utcára kiérek, még mindig üvölt ott a riasztó. Mint ahogy akkor is, amikor néhány háztömbbel odébb betérek a kezdetben megcélzott cipőboltba. Meg még akkor is, amikor már rég a cipők között válogatok.

Úgyhogy bocs: miattam bőgött ma a sziréna  a városközpontban. Elég sokára, de végül elhallgat magától. Senki nem is kapta fel a fejét a járókelők közül, és amennyire látom, semmilyen hatóság emberei  nem rohantak ki a helyszínre. Lehetne is visszamenni. Ja, csak be van riasztózva ez a része. Na, mindegy.

 Mi volt ez, és kié most?

 

A legutóbbi jelek – legalábbis amelyeket én láttam az elhagyatott csarnokokban – 2006-ból valóak. Tehát akkor még volt itt élet. A cipőgyár a Crişul nevet viselte, a bukaresti Bőr-, Gumifeldolgozó és Lábbeliipari Központ (igen, volt ilyen, bármit is jelentsen ez) alárendeltségében működött.

Már 1945 előtt volt a városban egy kisebb, szövetkezeti struktúrában létező cipőgyár, meg egy cipészműhely, azonban ez egy kicsit odébb, valahol a Teleki utcán volt. 1883-ban alapította Moskovits Farkas és üzlettársa. Kezdetben övet és bakancsot készítettek, hat munkással, és csak hat évvel később alakultak cipőgyárrá – ez volt az első ilyen Nagyváradon. Az üzem a mostani városháza helyén lévő épület egyik részében működött, ekkor már 101 dolgozóval. A Kossuth utcára először 1900-ban költöztek át, azon épületek egyikébe, melyeket a '80-as években lebontottak a zsinagóga mellett. Az első árushelyük a Sas palota elé helyezett asztalka volt, később a Zöldfa utcán is árusítottak. A '20-as években ebben a gyárban dolgozott egyébként vegyészként Blaziu Guban, az a Bihar megyei származású illető, aki juhpásztorból lett többek között a nevével fémjelzett cipőkrém gyártója. Látható tehát, hogy a ma elhagyatottan álló hatalmas cipőgyár egész környékén már rég léteztek hasonló előfutár-vállalkozások. Nem világos, hogy a Moskovits Farkasékéval végül mi történt, esetleg valamilyen formában része lett-e a későbbi Crişul gyárnak, ami a most bejárt épületben működött.

Minden esetre azt az üzemet, ami a most bejárt helyszínen működött, 1945-ben jegyzik először az általam talált források, Topánka Szövetkezet néven futott, majd 1947-ben magába olvasztotta a Favorit cipőgyárat. Aztán 1948-ban az egészet államosították. A következő években több hasonló üzemmel összevonták, így egészen nagy kapacitású gyárrá vált. Az '50-es években kezdtek exportra is gyártani (főleg a Szovjetúnióba vitték a termékeket, de Nyugatra, meg az akkor baráti ázsiai országokba is jutott). 1967-ben építettek a gyárhoz új épületszárnyakat, aztán 1981-ben egy újabb műhelyrészleget indítottak. Nemcsak cipőgyártás folyt itt, hanem az alapanyagok előkészítése is.

1989 után Crişul Favorit lett a neve, 1995-ben a hírhedt, leginkább egyes politikai körök meggazdagodását szolgáló MEBO-módszerrel magánosították. A privatizáció után olyan menedzserek kezére került, akik a cég jogtanácsosával összejátszva csődbe vitték. 1999-ig több mint 800 alkalmazottja volt, a bevételei több mint ötszörösen meghaladták az adósságait – ám ekkor vette csak igazán kezébe az ügyeket egy PSD-közeli menedzser, akinek a vezetésével négy évvel később már adósságban vergődött a vállalkozás, az alkalmazottak majdnem felétől pedig megvált. Közben már a '90-es évek végén elkezdték tízezerszámra visszautasítani a termékeket a külföldi partnerek, minőségi kifogások miatt, a váradi cég pedig ezeket visszahozta, kijavíttatta, majd megint exportálta. Ez azonban akkora költséggel járt, hogy beleroppant az egész gyár. Elkezdték kiárusítani a nyersanyagokat előkészítő részleget, de gyanús ügyletek révén, így a vállalat még többet veszített. Mindezzel párhuzamosan 1996-tól 2000-ig hatalmas, de szükségtelen befektetéseket is eszközöltek. 2005-ben rendelte el a bíróság a pénzügyi felszámolást, végül maga a vállalkozás megmenekült, és már rég sokkal kisebb formában működik tovább, a Borsi úton van egy üzeme.

A most elhagyottan álló hatalmas épületet, ami a városközpontban van, 2006-ban hirdették meg árverésre, és az országszerte hirhedt itteni két vállakozó-maffiózó testvér, azaz a Micula fivérek vették meg. Hogy azóta esetleg történt-e változás a tulajdonosi körben, annak nem találtam nyomát, de meg nem erősített infók szerint nem történt. Vagyis most is a Miculáéké ez a nagy szellemkomplexum a város szívében.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr4415948062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása