Sokan hangoztatják, hogy a karácsony, meg az azt megelőző időszak stresszes, tele van bosszankodással, dühvel, befeszüléssel – de hát szerintem ez egyáltalán nem így van.

Lám, itt is milyen szépen, ünnepi hangulatban beszélgetnek épp: a hátam mögött egy idős bácsi telefonál valami nőnek – a mostanában elterjedt barbár módon nyilvános térben kihangosítva van a telefon, és valószínűleg maximális hangerőn, mert a nagy ünnepi csendben mindent hallani a vonal másik végéről is.

A bácsi kezdi, aztán a kihangosított néni válaszolgat, kedves, finom, jóságos, kellemes, szinte kifejezetten karácsonyi hangfekvésben:

– Csókolom, itt vagyok a buszon, hozom azt a bakancsot. Tessék szíves lenni kijönni érte, és ha tudna adni egy buszjegyre valót, mert visszafelé sem szeretnék bliccelni.

– Persze, adok. De van magánál valami zacskó? Mert összekészítettem egy kis karácsonyi meglepetést, odaadnám, hogy vigye el.

– Ó, kezét csókolom, nagyon kedves, de nem kellett volna, igazán.

– Dehogynem, hiszen ünnep van, és szívesen is adom. Vigye csak el.

– Hagyja csak.

– Nem, nem, egyszer van egy évben karácsony, tiszteljük meg, fogadja csak el, szeretettel.

– Hát, nagyon köszönöm, és kellemes ünnepet!

– Kint várom. Magának is boldog karácsonyt, áldott ünnepet!

A nő azt hiszi, hogy ezzel bontották is a vonalat – ám még mindig ki van hangosítva, így tökéletesen hallatszik még, ahogy a vonal túlsó végén a néni hangfekvése teljesen megváltozik, azon a tipikus ronda, cigis vastagságú, közönséges vénasszony-hangon ráreccsen valamire, vagy valakire:

– Menjél már innen a picsába!

(Na, ekkor teszi le a telefont a bácsi. Aki most eszmélhet rá, hogy ezt minden utas hallotta, úgyhogy mintegy bocsánatkérésképp és nyilvános állásfoglalásképp megadja a közönségnek a végszót:

– Jaj istenem. Hát, nők, na, nők...)