Van az a vicc, ugye, hogy a kommunista elnyomás idején kérdik az embert: "mégis hogy éltek ti ott?". Erre azt mondja: "Jól". Rákérdeznek: "Bővebben?" Erre ő: "Nem jól". És van az a másik, hogy a kommunista elnyomás idején kérdik az embert: "mégis hogy éltek ti ott?". Erre azt mondja: "Nem panaszkodhatunk". Nos, mint az előző posztomban már jeleztem, egészen véletlenül összefutottam itt, Zürichben egy magyarral, aki már itt jött a világra, de a szülei 1956-ban menekültek ide, a gyerekük pedig szakmáját tekintve épp menekültekkel foglalkozik, hehe. Sőt, azt is tudja, hol van Nagyvárad, ahonnan én jöttem, meg aztán az ősei Aradról származtak. Talán ennek is betudható – meg annak is, hogy megörült, amikor magyar szót hallott –, hogy érdeklődött: "mégis hogy éltek ti ott most?"
Na igen: régóta foglalkozom ezzel a témával magam is, és sokat írtam is már a konkrétumairól, aspektusairól. De a srácnak valahogy sikerült két mondatban hirtelen úgy összefoglalnom az egészet, hogy magam is meglepődtem, mennyire tömör, mégis pontos: "Már nem a román hatalom a romániai magyar közösség legfőbb elnyomója – hanem már vagy tizenöt-húsz éve megvan az úgymond saját pártunk, aztán alakult mellé még kettő, és ma már ők a magyarság fő elnyomói. A nyakunkon ülnek, belőlünk élnek, és velünk vissza, a román hatalom felé vállalták a valós törekvéseink félrekanalizálását, fékezését, mindenhova befurakodtak, minden intézményben, közösségben ott vannak, zsarolnak, sakkban tartanak, uralkodnak, bizniszelnek."
A srác megértette egyből. Bár mondjuk ez nem is vicc. Ennek ellenére van – keserű – poénja: az, hogy egy svájci magyar rögtön érti, a romániai magyarok többsége meg már 27 éve változatlanul nem.