Blogosz

MESE NINCS.

Váratlan felfedezés, és megoldása – két sírhant az erdőben

2020. július 05. 17:59 - BlogoszEditor

Már akinek váratlan legalábbis. Mert nem mindenkinek az – ez is kiderül a következőkben.

Kószálhat az ember a Nagyvárad környéki dombokon, településeken, sokan szoktak így tenni, magam is – ezúttal viszont meglepetéssel is szolgált az erdő. A Hegyközszáldobágynál kezdődő, és egészen Sítervölgy településeig nyúló erdőségről van szó ezúttal. Átvágva rajta – pontosabban jó hosszú ideje menetelve benne, mert nagy erdő ez – váratlanul két sírhant hívja fel magára a figyelmet. Ezek az erdei út mellett vannak, és az arra járó számára váratlan tereptárgyként tűnnek elő hirtelen. És annyi válik csak rögtön világossá róluk, hogy a Második Világháborúban életüket vesztett német katonák nyughelyeiről lehet szó. Tessék, így néz ki a táj, és benne – tehát szokatlan helyen – a két sír: itt egy videó róla.

Egyáltalán hol vagyunk pontosan?

 

Másokra is meglepetésként hatnak azonban – ugyanis az elmúlt napokban kisebb nyomozást végeztem, annak kiderítésére, hogy mi ennek az egésznek a konkrét története, de akikről feltételeztem, hogy tudnak róla, azok tőlem hallottak először a két emlékhely létéről is. Pedig – mint végül kiderült a sztori érdekesebb, mint gondolnánk. Ez a földrajzi helye a két német katona nyughelyének: amint ott álltam, gyorsan bekapcsoltam a GPS-t, hogy lokalizáljon.

20200701_150129screenshot_3_nagyobb_terkepjelolve.png

20200701_150129screenshot_3_nagyobb_terkep_muholdas_fotos.png

Mint láthatjuk, Hegyközszáldobágy és Sítervölgy települések között terül el ez a nagyobb erdőség. Emiatt azt gondolhatnánk, hogy a közismert Száldobágyi erdőről van szó, én is azt gondoltam – de nem. Az eleje még talán az, de további része már nem oda tartozik.

Amúgy más és más a jogi, meg a földrajzi státusza. Ebben az erdőben ugyanis a régió számos településének van parcellája. Egyes részeken az erdészeti hivatal táblákon is jelzi, hova tartozik jogilag az adott rész (persze barbár módon pont a fákra szegezett feliratokkal, hogy az eszed megálljon, nesze, erdészek). Kiderül viszont a táblákról, hogy jogilag e nagy erdőség szóban forgó szegmense Bors községé (ami azért érdekes, mert ez a község nem az erdő környékén van, hanem jóval távolabb innen, a magyar határnál – de persze jogilag teljesen lehetséges máshol is területeket birtokolni). Földrajzilag pedig tehát az erdő azon része, ahol e két sírhely van, már nem a hegyközszáldobágyi erdő, hanem ez a rész a községközponthoz, vagyis Hegyközpályihoz tartozik. Legalábbis e község volt polgármesterének utólagos elmondása szerint.

Mit kerestek itt a katonák?

 

A nagy erdőség Száldobágy felőli része egyébként arról ismert, hogy a fémdetektoros kincskeresők egyik kedvenc helye. Mivel sok leletet szoktak itt találni a Második Világháborúból. És – lám – kicsit odébb ennek a világégésnek a halottai közül is nyugszanak itt ketten. Ugyanis ezeken a dombokon, és ebben a nagy erdőben is zajlott akkoriban a német visszavonulás, meg az orosz előrenyomulás.

A két sír váratlan megpillantása után persze egyből megfogalmazódnak az alapkérdések az emberben. Mi ezeknek a sztorija? Mikor alakították e nyughelyeket jelölt, gondozott sírokká? Ki állította a kereszteket, és mikor, főleg, hogy láthatóan jó állapotúak? Nekem az is külön szemet szúr, hogy milyen felirat áll rajtuk, illetve milyen alakú a kisebbik kereszt mindegyiken. A fekete színű kereszt ugyanis a német birodalmi hadsereget idézi, a „Gott mit uns” („Isten velünk van”) jelmondat pedig a német seregek régi szlogenje volt. Már jóval a Második Világháború előtt is használták ezt a jelmondatot, sőt, az 1700-as évek legelején a porosz seregek heraldikájában tűnt fel először, majd a német birodalmak hadseregei sorban ugyanezzel operáltak, igazán rossz csengést pedig épp a hitleri Németország fegyveres erőinek révén kapott, amikor egyes katonák övcsatján is szerepelt ez a „Gott mit uns”. (Ment aztán tovább is, mert 1962-ig Nyugat-Németország megmaradt seregének jelmondata is ugyanez volt.)

Úgyhogy néhány ösztönös és logikus tipp fogalmazódik meg az emberben, e sírokat nézegetve. Mindebből kiindulva arra gondolhatnánk, hogy talán a német állam állíttatta ezt a két egyszerű, de láthatóan új síremléket. De szóba jöhet esetleg a román állam is. Az is beugrik, hogy inkább valamilyen jótétlélek civilszervezet lehet a gondoskodó. Az egykori náci Németország katonáiról lévén szó pedig az is felötlik, hogy vannak ugye ilyen neonáci és fasiszta hülyegyerekekből álló, magyarkodó tömörülések is, mint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, vagy az Erdélyi Magyar Ifjak, meg hasonlók, és rájuk is jellemző lenne az ilyen akciózás – csak rájuk nem főleg kegyeleti, emberbaráti, hanem hobbináci, karrierfasiszta motivációik miatt, meg mert szeretnek katonásdit játszani. Szóval egész nyomozás kell végül ahhoz, hogy kiderítsem, ezek közül melyik a helyes megfejtés – és egyik sem az.

Hazaérve, a környező települések egyes polgármestereinél, majd közismertebb helytörténészeinél érdeklődve az derül ki, hogy az általam megkérdezettek közül egyikük sem hallott még e két erdei sírról. Viszont a lakosságnak ismerősek maguk az objektumok, bár a történetükről ők sem sokat tudnak.

Már soha nem ér véget ez az erdő, akármennyit megyek benne előre, elhagyva a sírokat, így végül oldalt leereszkedem a gerincszerűségről, találomra, ivóvizet keresve – és így egy tanyára, egyben kis farmra bukkanok, amely egyedül áll a tájban: itt mondják először az épp bálákat rakodó emberek, hogy

„persze, az a két sír odafent..., gyerekkorunkban is láttuk már azokat, amikor az erdőben játszottunk, de már rég nem jártunk arra...”.

Egyúttal útbaigazítanak, hogy merre menjek, de nagyon gyorsan, mihamarabb legyalogolva még pár kilométert, ha el akarom érni a legközelebbi települést, és ott a távolságibusz-járatot, ami hazavisz innen. Tökéletes időt futva másodpercre pontosan kapom el a már járó motorú buszt – amelyen aztán útközben a Nagyváradra igyekvő helybeliek szintén megerősítik, hogy ismerős nekik a két síremlék, de a történetét ők sem tudják.

Filimon bácsi, a megoldás, meg egy másik durva történet

 

Végül – néhány további csavar után – a volt hegyközpályi polgármester bizonyul a megoldás tudójának. Mint telefonon meséli, ő a környéken nőtt fel – és nem is hagyja, hogy befejezzem az első mondatomat sem, máris vágja, hogy miről van szó. Ő is emlékszik a sírokra, gyerekkorából is.

Elmondása szerint 1944-ben szervezett visszavonulásban voltak ebben az erdőben is a német csapatok, meg a szövetségeseik, az oroszok és szövetségeseik pedig haladtak előre, a nyomukban. Az erdőben egy egész német hadosztály elakadt, mert elromlottak a járműveik. Gyalog menekültek tovább. Egyébként a környék falvainak lakói a következő napokban széthordtak, elvittek mindent, amit a hadosztály hátrahagyott. Két német katona azonban leszakadt a többiektől, eltévedtek, az oroszok pedig rájuk találtak, és megölték őket. E két áldozat nyugszik a szóban forgó helyen. A helybeliek találták meg a holttesteket, és temették el azokat ide.

Magának a sírhelygondozásnak a története is érdekes. Az expolgármester maga is emlékszik, hogy gyerekkorában is voltak valamiféle jelzések a hantokon. Pedig a kommunista diktatúra évtizedei alatt tiltott volt e helyek megjelölése, gondozása. „Ennek ellenére mindig volt ott két karó, vagy két faág, vagy mikor mi. Jelek, amikről csak a környékbeliek tudták, hogy mit jelölnek. Sőt, néha egy-egy virágcsokor is megjelent, csak úgy, letéve oda, a földre” – fogalmaz.

Most két román nemzetiségű erdész tartja karban az erdőben lévő két sírt. Önkéntes alapon, saját költségén. Támogatásért nem is folyamodtak soha, sehova – pedig nagy divat az ilyesmi ürügyén is komoly pénzeket zsebretenni.

Ezen a ponton beszélgetőpartnerem még fel is hívja egyiküket, hogy naprakészebb és pontosabb információkat kérjen, majd folytatja a mesélést, a sírokat gondozó egyik erdésztől kapott új adatokkal megspékelve: „1989 előtt az akkori erdész, Filimon bácsi foglalkozott ezzel. Amikor tiltott volt ez is, egyszer készített fából két széket, meg egy asztalt, mintha erdei pihenőhely lenne, ezzel jelölve a helyszínt, hosszabb időre. Később már volt, hogy megjelentek ott felirat nélküli, ágakból eszkábált keresztek is. A rendszerváltás után pedig Filimon bácsi már nyíltan gondozhatta az immár rendesen megjelölt nyughelyeket. Ő adta tovább aztán ezt az egészet a helyébe lépő fiatalabb erdészeknek. Úgyhogy most két román fiatalember intézi. A jelenleg látható fejfákat is ők állították”.

És beszélgetőpartnerem akkor már egy további érdekességet is elmesél a környékről. Ugyanebben az erdőben volt – a síroktól nem is túl messze – egy tanya. Szintén 1944-ben visszavonuló magyar csendőrök menekültek oda. Ők tizenegyen voltak, és később, amikor az oroszok rajtuk ütöttek, egy csendőr el tudott menekülni, a többieket lemészárolták. Mindez oral history – és egy újabb adalék, ugyanebben a műfajban az, amit pár órával később kaptam, Száldobágyról. Nevezetesen, hogy ezek a menekülő csendőrök sikerrel bújtak el az üldözőik elől, a vesztüket azonban az okozta, hogy egy helybeli magyar, bizonyos Furka feladta őket...

Egyébként a rejtekhelyükül szolgált egykori erdei tanya már nincs meg, lebontották. A meggyilkolt csendőrök pedig a közelben lévő Hegyközújlak református temetőjében nyugszanak, sírhelyük gondozott, látogatható.

Majd kitáblázzák

 

Mint az elején említettem, az is eleve kérdés, hogy ebben az erdőben mikor milyen szakaszokon járunk, az is mindig felmerül a kirándulóban, hogy az erdőben, a domboldalról lefelé futó, vagy épp a velünk párhuzamosan haladó számos út egyáltalán hova vezet, és lám, a meglepetésként előbukkanó sírhelyek történetéről sem tájékoztatja semmi az arra járókat.

Szóba sem kerül ez, mégis, kérdés nélkül említi tehát: „Amúgy tervezem, hogy turisztikai tájékoztató, eligazító táblákat helyezünk ki az erdőben. Főleg azért, hogy jelölve legyen, melyik úton hova lehet eljutni, de esetleg a két sír történetét összefoglaló tábla is kikerülhetne oda, ha már van rá érdeklődés. Az egész néhány ezer lejből megoldható, ezt a helyi költségvetés elbírná”.

Közben az erdészek továbbra is ingyen gondozzák majd a sírhelyeket. Úgy tűnik, egymásnak adják át ennek a hagyományát, legalábbis egyelőre. De ha ez a láncolat megszakad, a jelek szerint akkor is lesznek önkéntes jelentkezők a továbbvitelére.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr7115982202

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

takacst 2020.07.07. 10:13:32

Egy hasonló ismeretlen német katona sírja van Salgótarján mellett is az erdőben, a Pécskő csúcsa alatt, a felvezető út mellett pár méterre a fák között.
süti beállítások módosítása