Becsenget ma egy nő, valami (román nyelvű) blablával, hogy rákos gyerekeknek gyűjt pénzadományt. Nála egy mappa, a ruháján valami kitűző – luksz veri ofisöl.
Bemegyek – azt hiszi, a pénzért, bár nem mondtam én semmit –, és visszatérek a telefonnal, amit jól láthatóan rá irányítok, egyetlen szó nélkül. Na, lássuk, valóban rákos gyerekeknek gyűjt-e pénzt (ami ritka), vagy a szokásos kamu (ami sokkal gyakoribb). Ez a varázsszerkezet hamar megmutatja ám. Mert ez egy hazugságvizsgáló is.
És lám, egyből zavarba jön, hirtelen ráeszmél, hogy épp most át kellene mennie túloldalra, de azonnal, ezen a oldalon pont nem folytatja a becsengetős akciósorozatát, ám ehhez meg kell várnia a villanyrendőr zöld jelzését, addig is próbál immár háttal lenni, pedig az előbb még teljesen frontálisan kért pénzt, de mégsem teljesen háttal, hogy az se legyen feltűnő, így inkább profilig fordul csak el, miközben – rutinosságot mutató módon – igyekszik nem is hisztizni, és mást sem beszélni, nehogy elárulja magát a szerinte épp készülő felvételen, miközben csapdában van, mert már megnyomta a villanyrendőr gombját, úgyhogy várnia kell, furcsa pózokban, láthatóan nagyon igyekezve kikerülni a filmezésnek vélt akció teréből, de mégsem árulkodóan menekülve. Így telik-múlik az idő, vánszorognak a hirtelen meghosszabbodott másodpercek, mindkettőnk részéről némán. És mégis nagyon sokatmondóan, árulkodóan, ordítóan. Én csak tartom a telefont, csendben, ő csak váltogatja, próbálgatja a furára, sutára sikeredő rejtőzködő pózokat, szintén szótlanul, de úgy, hogy ne tűnjenek nyilvánvalónak és leleplezőnek ezek a tekergőzések. Ettől tűnnek aztán még inkább annak. Aztán amikor átér, megjön a hangja: visszaszól, de nem is annyira nekem, mint inkább a potenciálisan épp rögzítő üzemmódban lévő kamerának, demonstratívan, hogy „Adok papírt” ("Vă dau hârtie"). Ekkor nekem is megjön a hangom: „Nem szükséges, azzal együtt is csalás” ("Nu-i necesar, e tot escrocherie"). Nem is vitatja, fel sem háborodik, csendben igyekszik mihamarabb kijutni a kamera látószögéből.
Később, pár méterrel odébb már talán biztonságban lesz, be fog majd csengetni lazán máshova. Lehet folytatni ezt az egészet. Láthatóan tehát szokva van már ehhez is. És ez is gyakori is a hasonló akcióhősöknél. Azt azonban már nem filmezem le – mondjuk az eddigieket sem, mert a legelején hirtelen tartottam rá a telót, és elfelejtettem elindítani a felvételt, de sebaj, így is jól működött a kamuröntgen –, mert rájövök, hogy én meg alsónadrágban jöttem ki, és úgy állok itt. (Nyár van, na, meg egyébként is épp a biciklisnadrágot akartam felvenni, amikor csengetett a későbbi páciens.)
A villanyrendőrnél még pár pillanatig várakozó autósok már néznek is. Ők ugyanis azt láthatják, hogy az utcán egy alsónadrágban álldogáló tag filmez egy nőt, aki a jelzőlámpa zöldre váltásáig zavartan tekergőzött, majd sietve átment a másik oldalra, ahonnan vissza is szólt egy rövidet, hasonlóan rövid választ is kapott, és siet elfelé, de a tag ott is filmezi egy darabig. Na, mindegy. Legalább láttak egy érdekeset az autóvezetők is ma.
Szóval vigyázat, csalás, hazugság. Mappát, kitűzőt olcsón lehet beszerezni, készíteni, akármilyen fecnit is lehet adni akár a pénz átvételéről – de ez is láthatóan csak akkor merül fel, ha védekezniük kell, mert amúgy nem természetes velejárója a gyűjtögetésnek az, hogy elismervényt, netán számlát adjanak. Persze régi, és vissza-visszatérő módszer ez is.
Mint ahogy az is régi, hogy hiába tudjuk, hogy most is mennek az ilyen átejtések is, mégis egészen más olvasni, hallani róla, mint például itt, most – ilyenkor a legtöbben tudjuk, hogy átverés –, és megint teljesen más, amikor ott teremnek az ajtóban, sőt, még be is csengetnek, a személyes szférában jelennek meg, váratlanul, és mondanak valami szöveget a léért – ilyenkor a legtöbben hirtelen elfelejtik ezt, vagy összezavarodnak, vagy akár meg is ijednek, és a helyzettől kicsit megkavarodva, rendesen oda sem figyelve, félig öntudatlanul, automatizmusként adnak.
Most speciel volt lélekjelenlétem. Ám ilyen, illetve hasonló helyzetekben néha nekem sincs, megesik, hogy én is vagy lefagyok, vagy teljesen lépre is megyek. Ezért is szóltam most. Magamnak is. De nyilván nem csak, és nem főleg. Hanem tehát mindnyájan próbáljuk a megfelelő attitűdöt beindító akárminket élesben tartani az éles helyzetek esetére is. Tehát azt követően is, hogy elolvastuk ezt, most, amikor pont nincs helyzet.
