Épp csak kiugrottam a szerkesztőségből, kenyeret venni.
A standnál előttem egy hölgy, alaposan nézegeti a kenyereket egy ideig, olvasgatja az összetevőiket, végül vásárol, majd elmegy. Ahogy hallótávolságon kívülre ér, az elárusító nekem, a következő vásárlónak kezd panaszkodni. (Öreg hiba, mivel irtó visszatetsző, de attól még szokás.)
"Látta ezt? Olyan kekec emberek vannak. Ez a nő is itt nézegette a kenyerek összetételét. Ceaușescu idején örültünk, ha egyáltalán volt kenyér, nemhogy érdekelt volna, mi van benne, vagy mi nincs. Válogatósak lettünk, az a baj."
Aha. Rendben. Én meg pont egy állományjavító nélkülit kérek. Csak olyat eszem. Kérdem, van-e. "Hát hogyne, direkt Önnek tettem félre itt az előbb, nehogy az előző vásárló megvette volna. Úgyis annyit válogatott. Itt van, tessék." És már nyomja is a kezembe. Hogy pont ez az utolsó ebből. Oké, megveszem, elhozom.
Épp ránézek aztán a szerkesztőségben, ahogy itt kenyereg az asztalomon. Az első pár szó, amire ráesik a tekintetem az összetevők közül: "állományjavító - E 170"...
(A nagyszüleim még úgy tartották, a kenyeret eldobni nagy bűn. Igaz, az még tényleg kenyér volt. Én is inkább magamat dobom el. A kenyér sorsa meg még homályos. Akárcsak a tartalma.)