Blogosz

MESE NINCS.

Pokoli találkozás

2014. július 12. 08:15 - BlogoszEditor

Nem tudom, ki ő. Nem tudom, mi a baj. Nem tudom, mi a konkrétumok. Nem tudom, mi lesz vele. De mégis pontosan értem őt.

Ahogy kilépek a szerkesztőségből, a zebránál épp pirosra vált a villanyrendőr, úgyhogy megállok. Verőfény van, vidám, nyári napsütés, rajtam pedig a füles, és én még önkéntelenül kicsit rá is mozdulok a belőle jövő zenére.

És ekkor a gyalogátkelőnél pont felém fordul egy középkorú nő, aki eddig háttal állt, és szintén ott várakozik.

Egyedül van, sehol senki vele, úgyhogy nem valami friss baj, nem valami új trauma lehet. Ugyanis ahogy megfordul, látom, hogy sír. Patakzik a könnye, folyik le az arcán. Csendesen könnyezik, nem zokog, nem rázza a sírás, nem ad hangot sem. Csak folyik le a fájdalompatak, a nő pedig szenvedéstől görcsösen ráncolódó arccal tűri, hogy legyűrje őt - azt hiszem, nem tehet mást, nem küzd már, rég elhagyhatta az ereje. Látszik, máris értem, tudom, hogy hónapok, vagy talán már évek óta sír.

Ahogy tehát felém fordul, és lesütött, könnyező szemét felemeli, véletlenül pont az enyémmel találkozik a tekintete. És azt látom benne, hogy egy pillanatra azt gondolja, de jó is lehet nekem, ő majd belehal már ebbe az egészbe, de én, ez az idegen például bezzeg biztosan felhőtlenül boldog vagyok, ahogy itt a napsütésben rámozdulok a fejhallgatómmal a zenére. És egy századmásodpercnyire valamiféle kis ötletféleség is felcsillan benne, hogy ha ilyeneket lát mégis, hátha van remény, vagy segítség, van másfajta élet, van kiút. De már ugyanazzal a mozdulattal fordítja is el a tekintetét, tér vissza magába, a belső poklába, ahol lakni kénytelen, hiszen - és ezt is látom rajta - azonnal rá is jön, hogy erre a remény dologra már annyiszor gondolt, és olyan szorosan ott van egyből mellette a tapasztalat, hogy dehogy, dehogyis: annyit próbálta már, de nem, nincs semmi segítség.

És aztán elmegyek mellette, simán. Pedig értem őt, és ilyenformán - egyáltalán nem kimutatva - osztozom is abban, ami van. Ám ő ez nem, tudja - sőt, valószínűleg egy pillanatra arra gondol, hogy ez a jókedvű(nek látszó) valaki sem érti őt, ahogy senki, és ettől még mélyebbre megy le, épp most. De szóval elmegyek mellette, ahogy zöldre vált a lámpa, és minden gesztus mellőzésével magam mögött hagyom. Látszólag anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna, látszólag közönyösen. Pedig kétségbeesetten nyújtja kifelé a kezét a saját poklából, és én meg értem, látom. Talán bele fog halni abba, amiben vergődik - akkor is, ha fizikailag életben marad -, talán nem.  De zöld van, megyek. Mert hát nem is tehetnék mást. Hiszen tudom, hogy nem segíthetek. Hiszen tudja, hogy nem segíthetek. Tudjuk, hogy én sem, senki.

Élünk. Ha már így adódott. És tudjuk, hogy nincs segítség. Megyünk mind a vidám napsütésben. Tyuhéj, de borzasztóan jó.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr326501487

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása