Nagy a jövés-menés. Például ahogy jön a trianoni emléknap (meg a Fidesz egyik kampánynapja a sok közül, amit a trianoni tragédiára épített, Nemzeti Összetartozás Napja névvel), úgy megy el az ész.

Idézek a sok sötéten gomolygó agyú felhívás közül, találomra az egyikből: „Szeretett Hazánk és Népünk széttépésének, szétszaggatásának a napja csak a fájdalomnak, a mélységes gyásznak a napja lehet minden magyar számára. Ebből meríthetünk erőt az előttünk álló nehéz, keserves harchoz. Mert harc fog következni.”

Hogy mi? Ősi magyar testvérem, te, vérem, nemzettársam, mindenem! Jól vagy? Milyen harc? Melyik világon élsz? Nem látod a politikai-társadalmi kontextust, s azt, hogy semmilyen harc nem jön - már csak épp az adott kontextus miatt sem? Vagy a hangok üzenték? Figyeld már meg a konjunktúrát: semmi harc nincs benne. Még csak politikai, diplomáciai sem, nemhogy másfajta. Hanem pártérdekek szövevénye van, meg egyezkedés, sőt, árulás és kiárusítás.

Ráadásul e csodás mondat is ott tündököl a gyújtó hangú (önégető) felhívásban: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?”

Hát, szerintem például az elmebetegség. Az ellenünk van, ahogy nézem. És egyébként is: eleve miféle premissza ez, honnan van? Mikor és hogyan is jelezte isten, hogy velünk lenne, vagy úgy mostanság külön, kiemelten bármelyik nemzetiséggel, néppel? Hát szép dolog a szent, keresztény magyar nép nevében ilyen blaszfémikus zöldségeket beszélni?

Körülbelül itt tartunk. Így épült be Trianon, s ugyanúgy egyfajta kólának, pizzának, azaz eladható árucikknek használják egyes politikai erők, mint a Coca Colát a kereskedők. És persze vannak, akik meg mindig ugyanúgy bekajálják, akárhogy legyen csaomagolva, s akármit rejtsen még a csomagolása... (A kép forrása)

Szóval persze, persze: ezek a nagy látomások a nemsokára eljövő harcról, a valamelyik féllel tartó istenről stb. inkább csak szánalmas kis butaságok, önromboló buksikból kipattanó apró repeszdarabok. És félreértés ne essék: nyilván a trianoni döntés valóban nemzeti tragédia volt, hatalmas negatívum, amely ráadásul a mai napig számos vonatkozásban kihat a mi életünkre is, s minden, minden ilyesmi, igen. De az még nagyobb baj, ha elmegy az eszünk, ha a múltra úgy akarunk emlékezni, hogy a jelenről sincs fogalmunk sem, ha összevissza lobogtatjuk a zászlót, s nem látunk tőle már semmi mást. Így nemhogy méltóan emlékezni nem lehet, hanem ez a besötétülés újabb nemzeti tragédia. Lenne. Ha mindenki ilyen lenne.

Szóval emlékezni fontos, és küzdeni is, mármint megmaradni, meg minden. Dehát ez természetes, nem kell ezt állandóan beleordibálni a világba. Ellenben ezek mellett még a mentálhigiéné is fontos. Lenne.

Igazából mélymagyaroknak szokás mondani az ilyeneket – de szerintem valójában kifejezetten sekélymagyarok.