Közismert, hogy vannak külön „görög tömbházak” Nagyváradon. Rögtön a Decebal-híd mellett, ahogy a hídnál letérnénk a Körös partjára. Ám azt kevesebben tudják, hogy egy ideje emléktábla is van az egyik ilyen épületen. Pedig már egy ideje ott van.
(A dizájnját, anyagát, kivitelezését tekintve olyan ez a tábla is, amilyen, szóval nem adták meg rendesen a módját, de itt most nem ez a lényeg). Ma már szinte egyáltalán nem görögök laknak ezekben, pedig kifejezetten nekik épültek ezek a tömbházak Nagyváradon. Is. Mivel a Második Világháború után a többi kommunista országhoz hasonlóan Románia is tömegesen fogadott be olyan menekülteket, akik a Görögországban akkor zajló polgárháború elől menekülő kommunisták voltak.
Teljes nevén görög függetlenségi és polgárháború volt ez a konfliktus, ami 1942-től 1949-ig dúlt. A lényege, hogy a kommunisták az egész országot megpróbálták uralmuk alá vonni, fegyveres akciók révén. Tehát még tartott a világháború, amikor a görög kommunisták kezdetben a német megszállás alól akarták felszabadítani hazájukat – ám később már a hatalmukat akarták ott bebiztosítani. Persze egyéb országok, köztük a nagyhatalmak sem nézték ezt közömbösen: fokozatosan a kommunisták mellé állt például Bulgária, Albánia, Jugoszlávia, ellenük pedig főleg Nagy-Britannia és az USA lépett fel. A politikai előzmények után 1946-ban indultak a fegyveres harcok, amikor a görög választásokat a demokratikus tömörülések nyerték, ám a kommunista erők, szovjet kiképzőtisztek segítségével gerillaháborút indítottak, a hatalom megszerzésére.
Végül Görögország hivatalosan is külföldi segítséget kért, és főként amerikai közreműködéssel végső szakaszába lépett a harc: Jugoszlávia nyugati segítségért cserébe vállalta, hogy nem engedi be a menekülő görög kommunistákat, akik a Szovjetúniótól sem kaptak hivatalos segítséget. Így sikerült felszámolni a kommunista fegyveres csoportokat, ezzel lezárva a polgárháborút. Addigra 150000 halálos áldozata volt már a belharcoknak, és 65000 ember menekült el Görögországból.
Akkoriban tehát számos olyan ország fogadta be őket, amelyik a kommunista tömbhöz tartozott. Például Magyarországra is több ezren mentek – a legismertebb ottani helyszín Fejér megyében van, ahol Beloiannisz néven egy szántóföldön külön falut építettek 400 családnak.
Bukarestben már a görög polgárháború idején működött ottani görögöknek olyan szövetsége, amelyik a Görög Kommunista Pártot támogatta, sőt, rádióadót is üzemeltettek.
Pár évvel később aztán az akkor a kommunista korszaka elején álló Romániába összesen mintegy 12000 fő jött, főleg kommunista családok és partizánok, valamint nagyjából 1000 sebesült.
A menekültek szétosztását a Vöröskereszt és a befogadó államok kormányai végezték, de a családok nagy részét nem egyazon helyekre küldték, sokszor nemcsak különböző településekre, hanem más és más államokba kerültek családtagok. Így az új hazában való letelepedés után sokan próbáltak újabb költözködéseket intézni, hogy családtagjaikkal újra együtt lehessenek. A legtöbben a Szovjetunióba, Csehszlovákiába, Bulgáriába, Magyarországra és Romániába kerültek. Romániába 1948 tavaszán érkeztek az első menekültek, mégpedig gyerekcsoportok, összesen 400 fő, a Vâlcea megyei Călimăneşti-Căciulata üdülőtelepre.
1948-ban jöttek aztán az első menekültek Nagyváradra is. Itt a volt római katolikus püspöki palotában épült ki a kolónia első szállása. Már amennyire kiépült. A palotát ugyanis épp abban az évben államosították a kommunisták, az egyházmegye által üresen hagyott termekben laktak az első menekültek. Nagyjából 200 család lakott itt, ami 800 főt jelentett.
A lakhatási körülmények azonban igen szerények voltak, hiszen nem erre épült maga a palota, így hevenyészve volt megoldva sok más mellett a fűtés és a tisztálkodás is. Viszont a lakók szabadon mozoghattak a városban is, az országban is – így például a görög gyerekek lassan bekapcsolódtak a nagyváradi iskolarendszerbe, román nyelven tanulva, miközben családjuktól görögül is tanultak továbbra is, de arra is volt példa, hogy Románia más részeiben letelepített menekültek érkeztek ide, a kolóniába.
Az 1950-es évékben is voltak még érkezők, őket vagy ugyanitt, vagy az ONCSA negyedben egy kisebb ingatlanban szállásolták el. A felnőttek próbáltak munkát vállalni, de ez csak keveseknek sikerült, részben a románnyelv-tudás hiánya, részben a munkahelyek hiánya miatt.
Az 1960-as években a román vezetés elkezdte tervezni a barokk palota felújítását, és emiatt, valamint az ottani rossz életkörülményekre való tekintettel hozták meg azt a döntést, hogy új tömbházakat építenek a menekülteknek. Így készültek el aztán a jelenlegi William Shakespeare utcán lévő ingatlanok. Amelyek közül a legelsőnek a bejáratánál van ez az emléktábla.
Mire azonban a lakások megépültek, elkezdett fogyatkozni a nagyváradi görög közösség is. Sokan nagyobb romániai városokba mentek, például egyetemre, mások külföldre, főleg Lengyelországba és Csehszlovákiába távoztak Váradról, családegyesítés céljából, de olyanok is voltak, még azokban az évtizedekben is, akik hazatértek Görögországba. Főleg, hogy közben Romániában egyre romlottak a létkörülmények, ahogy bekeményített az időközben kiépült diktatúra, ami a Ceaușescu-korszak egészen sötét éveibe torkollott. Az 1989-es rendszerváltás után kezdett aztán igazán megfogyatkozni a nagyváradi görögök száma is: a legnagyobb hazatérési hullám ekkor indult, és ez a visszavándorlás a Romániában lévő többi görög kolóniára is jellemző volt.
Manapság körülbelül 35 személy él Nagyváradon, aki a népszámláláskor görögnek mondta magát. Ez kevesebb, mint 0,01%.
Ám a váradiak jelentős része még mindig „görög blokkokként” emlegeti ezeket a tömbházakat. Miközben a lakások konkrét története – akárcsak a görög kolóniáé – már véget ért, mára szinte nyoma sincs.
