Huszonnégy éve ilyenkor már zajlott az, amit akkor forradalomnak hittünk. Ezzel összefüggésben itt egy kép arról, hol tartunk ma. Nem jutottunk messzire.
A kommunizmus üldözötteire emlékező ülésen vagyok, a nagyváradi városházán. A teremben többnyire meghatódott és/vagy megtört idős emberek. Igen, ők a kommunizmus üldözöttei. Illetve néhányan a kommunizmus üldözöttei közül. A hallgatóság soraiban ülnek. És ez így végülis rendben is van. Csakhogy onnan figyelik a rendezvény prezídiumát - amelyben viszont ott van (sőt, nemsokára még fel is szólal) bizonyos Mihai Drecin. Igen, ő az a Drecin, aki a kilencvenes években a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) itteni zászlóvivője volt, és az ő listájukon jutott be a parlamentbe is. És ő az, aki később a Nagy-Románia Párt (PRM) színeiben folytatta pályafutását, mellesleg így szenátorként bent maradva a parlamentben is. Jelenleg pedig e párt megyei szervezetének elnöke.
És nem, most nem arra akarok kitérni, hogy magyarellenesség. Mert nem ez a téma. Hanem az, hogy - bár az összes romániai párt tele van az előző rezsim embereivel, mégpedig kulcspozíciókban - a PSD mellett épp ez a Nagy-Románia Párt (PRM) a legnagyobb szekuspárt. E két formációban van a legtöbb volt kommunista káder és titkosszolgálati apparatcsik. Vagyis a kommunista rendszer egykori működtetői.
Ezeknek az egyik képviselője, Mihai Drecin ül tehát a díszasztalnál azon a rendezvényen, ahol a kommunizmus üldözötteire, áldozataira emlékeznek. A hallgatósága pedig főleg a kommunizmus üldözötteiből, áldozataiból áll. Az áldozatok figyelik a kínzóik egyik képviselőjét. Ráadásul épp a meghurcoltatásukról szóló rendezvényen. Hát ez a kép, itt tartunk. Huszonnégy évvel később is.
Mihai Drecin (balról a második) a szóban forgó rendezvényen
Ja, és még egy másik kép is van. És abból egy harmadik is. Ugyanis e rendezvényen részt vesz még jópár fiatal is. Láthatóan egyetemisták, vélhetően politológia szakosok, és beterelték ide őket. Ők többnyire unatkoznak, nézegetnek, ásítoznak, álmodoznak. Ezt nem elítélőleg mondom, sőt, egyszerűen csak közölöm, hogy ez van. Ugyanis szerintem is ez a sorsa az előző rendszerekben elkövetett gaztetteknek: a következő rendszerek következő generációit már nem érinti személyesen, tehát nem is vált ki bennük érzelmeket (jó esetben is csak érdeklődést), tehát lassan feledésbe merül az egész. Főleg, ha nem volt meg az igazságtétel. És Romániában nem (Romániában sem) volt meg.
Az az igazság, hogy ezt a rendezvényt én is unom. Lényegében nem is szól a kommunizmus üldözötteiről. Hanem teljesen felszínes, abszolút csak látaszatrendezvény: a felszólalók üres frázisokat puffogtatnak, még ismétlik is egymás semmitmondó paneljeit. Hogy "nem szabad elfelednünk azokat az évtizedeket", meg "sosem engedhetjük, hogy ilyesmi újra megtörténjen". Végig ez megy. Hangsúlyozom: a kommunizmus áldozatairól szóló rendezvényen egyetlen felszólaló sem vetette fel, de még nem is célzott rá óvatosan sem, hogy mi van akkor végülis az elszámoltatással, a felelősök felkutatásával, a felelősségrevonással. Na persze: hogyan is vethetnék fel, hiszen a felszólalók saját pártjai is tele vannak olyanokkal, akiket felelősségre kellene vonni. És hát ettől is tragikomikus ez az egész emlékezés... Amit szép fegyelmezetten hallgatnak végig a kommunizmus jelen lévő áldozatai.
Hát ez a másik két kép, itt tartunk. Huszonnégy évvel később is.
Aztán a kommunizmus jelen lévő áldozatai okleveleket kapnak (nem tudom, ez is olyan felemás, groteszk valahogy), kicsit még csevegnek, és lassan, öregesen elindulnak haza. Úgy nézem, belefáradtak, úgy hallom a beszélgetéseikből, amelyek inkább vidám témákról, meg haverkodásról szólnak, hogy őket magukat sem érdekli már épp annyira ez az egész... De nem közöny ez. Inkább olyan lemondásféle.
