Blogosz

MESE NINCS.

Albertirsaaa...

2011. szeptember 10. 17:50 - BlogoszEditor

 

Fárasztó tud lenni a himnusz. Ha nem hagyják békén. És bizony többnyire nem hagyják békén.

Talán más államokban is állandóan matatnak vele, de azt egészen biztosan tudjuk, látjuk - pontosabban halljuk -, hogy Magyarországon és Romániában is újra meg újra hülyeségekre használják a himnuszt (és a nemzeti lobogót). Most épp Románián van ismét a sor. Traian Băsescu államfő vetette fel, hogy minden osztályteremben ki kellene rakni a zászlót, s az órák előtt el kellene énekeltetni a himnuszt. Hjaj!

Nem az a gond itt, hogy a román himnuszról van szó. Hanem sok más. Például az, hogy milyen időket idéz már ez is? Azt: a kommer diktatúrát. Sőt, a nacionálkommer diktatúrát. Legutóbbról legalábbis. Mert azt megelőzően is szokás volt mindenféle aberrált rezsimek idején himnuszoltatni, ha kell, ha nem. A legutóbbira, a kommunista reggeli nemzeti onániákra én is emlékszem: már gyerekkoromban is valahogy nevetségesnek és túlzásnak tűnt, hogy minden reggel el kellett (volna) mormolni azt az éneket. Egy idő után már csak meg sem játszottam a dolgot, az ajkamat sem mozgattam, csak álltam ott. Nyilván nem azért, mert nyolc-tízévesen nagy ellenálló lettem volna, viszont határozottan azért, mert valahogy éreztem, hogy nincs ez rendben. Ráadásul az is motoszkált valahol hátul, nem teljesen kiforrott gondolatként az agyamban: hej, azon kívül, hogy ez nem is teljesen az én himnuszom, s butaság is minden nap ezt ismételgetni, meg valami nagyon nem jó rendszert éltetünk épp vele, eleve mit is akarnak tőlünk ezzel az egésszel, hiszen mi még csak gyerekek vagyunk...

Pedig Băsescunak is majdnem beugrott ez most. Ugyanis a gyerekek kötelező bazseváltatásának bevezetését sürgető nyilatkozatában meg is jegyezte: ugyanúgy énekelni kellene minden nap az órák előtt, mint ahogy akkor volt ez, amikor ő volt iskolás. Nocsak: akkor azokból az időkből csak a himnuszéneklés ugrik már be? Semmi más? Esetleg valami galád, erőszakos, uniformizáló, embertelen, miegymás rezsim, amelynek sok képmutató, üres, öntömjénező tempója is volt, s ezek sorában a himnusz vinnyogtatása lépten-nyomon? Nem tűnik fel, hogy ez az énekeltetés is mennyire összetapadt a beteg rendszerek beteg gyakorlatával?

Jó, egyébként az egész ügy most onnan jött elő, hogy pár napja a román-francia meccs előtt a román himnuszt éneklő művész egyszerűen kihagyott egy sort, mert abban szerepel Traianus, vagyis Traian - akinek a neve pont az, ami az államfő keresztneve is. Erre a valóban kicsinyes és aberrált gesztusra reagált például ilyen módon most az elnök. De akkor is: miért kellene az ország összes diákját büntetni azért, mert valaki szánalmas kis politikai húzást hajtott végre ismét?

De van más is. Maga a szó: himnusz. Világos? Mert a szó eredeti jelentése: isten(ség)et, szenteket vagy egy eszmét dicsőítő ének, megzenésített költemény mint egy állam zenei emblémája, amelyet ünnepélyes alkalmakkor játszanak, énekelnek. Azaz valami emelkedettebb. Tehát nem valami rongy, amellyel reggelente, indulás előtt cipőt törölgetünk. És nem fogkrém a reggeli szájszag ellen, nem valami szappan, amivel minden reggel megmossuk a nemzet hónalját. És például hasonlóképpen méltatlan mondjuk tévéadók műsorát zárni vele éjszaka - hiszen a nemzeti imánk nem is a huncut kis nőnk, akit elalvás előtt fáradt-izgatottan még magunkhoz húzunk és megsimizünk. Meg nem is vécécsésze a himnusz, hogy egyes provinciális bulik végén, amikor a rendes zenét már felváltotta a frásztörki nótablokk, végül részegen, hányingeresen rázendítsenek még a zistenálddmegre is. És még annyi, meg annyi más módon profanizálják, erőszakolják, prostituálják ezt...

Ám a himnusz túlhasználatának nevetséges voltát eddig legjobban egy gyerek összegezte. Persze akaratlanul, hiszen gyerek még. Elmondom a sztorit, igaz, ez a magyar himnusszal kapcsolatos, de így is releváns.

Az akkori főszerkesztőnkkel és családjával ülünk a páholyban, valami díszelőadáson. Két kis gyerekük van, őket is elhozták. A díszelőadás végén persze ott az obligát magyar himnusz. Tökfölösleges az oda, de legyen, na, ha kenik, álljuk. Mindenki feláll, a nézőtéren fesztív, mély csend, megy a futó meghatódás. A kisebbik fiúcska hallgatja egy darabig, próbálja utánozni, amit lát, vagyis az ünnepélyes hallgatást, a merev testtartást, a komolykodást, amit a sok néni és bácsi épp bemutat itt. De aztán győz az őszintesége. Hátrafordul az apjához, átöleli apa egyik lábát, s jó hangosan, úgy, hogy egyébként az egész színház hallja, becsicsergi, kicsit nyűgös, de ártatlan, őszinte, információmegosztó hangon. "Óu, de apaaa! Ezt a számot én már ismereeem..."

Ennyire jót nem nevettem még kötelezően megható pillanatban, ilyen jól nem szórakoztam még a himnusz alatt. Igaz, azonnal kifordultam a páholyfolyosóra, hogy a többieket hadd tépje tovább zavartalanul a balsors.

Ezt a számot már én is ismertem. Mindenhol ez megy időnként. Coco Jambo. Pedig én büszke akarok lenni a himnuszunkra.

Úgyhogy épp ezért a lehető legtöbb esetben hagyjatok békén vele. És jó lenne a zászlóval meg nem takarózni állandóan.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr883216402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása