Egészen biztosan ott van. És ha nincs is semmilyen hatása (márpedig nyilván nincs), attól még képzetnek is jó, meg kis hétköznapi érdekesség néha felkeresni. Olyan helyre tettem, ahol senki más nem talál rá, és le sem eshet, el sem tűnhet, semmi baja sem történhet.
Kaptam ugyanis vagy két éve egy buddhistától egy olyan piros zsinórt, aminek a közepére van egy csomó kötve, és ő azt mondja, a csomó meg van áldva, ha pedig kiteszem valahova a zsinórt, akkor szétsugárzik belőle a jó, a szélrózsa minden irányába.
Nem mintha buddhista lennék, bár az alapvetéseivel, a fő gondolataival és ívével egyetértek. Viszont a kelet-európai mutáns formája nem igazán rokonszenves nekem, az itteni követőinek többségét elnézve pedig inkább taszít: rengeteg zavaros fejű ember van köztük, egyesek inkább nőzésre használják az egészet, sokkal többen azonban simán rajongók, siváragyú követők csak. Továbbá vannak még a keresők, ez utóbbi rendben is van, sokszor sérült, megcsúszott, kétségbeesett emberek kapaszkodnak pont ebbe az illúzió-fűszálba is, mint mások más hasonló fűszálakba, ez oké. A gond főleg azokkal van, akik nem is nagyon keresnek, csak épp erre haraptak és álltak rá, vagy ezzel kenték be őket kiskorukban, aztán megveszekedetten csavarodnak egyre inkább be - mivel sokaknál megfigyelhető, hogy aztán hajlamosak mindenféle hókuszpókuszokban is hinni már, az egyébként tiszta - bár annyira elágazó, hogy ők maguk sem igazán tudnak alapkérdésekre sem válaszolni - buddhista elemek mellett egy idő után kavarog, majd pedig már bugyborékol bennük az asztrológia, a vegánság, Coelho, az összeesküvés-elméletek, a sámánizmus, a konyhapszichológia, és ki tudja még, mi minden. Különféle mixekben persze. Szóval ami itt, a mi tájainkon lett belőle, az inkább ilyen tükre az egész régió céltalan lődörgéseinek, mindenféle tévúton, és kétségbeesett, de vak tapogatózás, közben mindenbe való belenyúlás, belelépés, beleülés, beleszédülés - szomorú burleszk. De végülis az is tény, hogy mindenki valamivel próbál elmatatni, amíg valahogy elmúlik az élete (meg közben hitegetni magát persze, hogy ez jóval több, mint molyozgatás, amíg valahogy eltelik az idő). Jópár magát buddhistának vallóval találkoztam az évek során itt - és nagyjából négyfélét detektáltam: a tisztán gondolkodót, aki azonban valamiben mesterkedik (szex, pénz, nemtommi), a sok-sok megcsúszottat, szétesőt, valami tragédiából, vagy belső bajból kifelé igyekvőt, aki egy darabig épp ettől remél valamit, amíg el nem megy másfelé keresni és soha meg nem lelni a békéjét, valamint igen sok kétségbeejtően szürke butát, aki odakeveredik, felszedeget pár olyan morzsát, amit még meg tud emészetni, és úgy érzi, ez igen, ez neki való, jóllakott, és közben haverkodik, meg persze csodálja a mestert, netán le is fekszik az idollal. Na és akkor ezen nagy pszeudobuddhista réteg mellett vannak azért olyan kevesek, akik számomra hitelesek. Kifejezetten örülök nekik és szívesen figyelek rájuk. Egy ilyen hitelestől kaptam - nemtommér - a zsinórt is.
Bár nyilván túlzásnak tartom ezt az áldás-dolgot, azért gesztusnak, meg egy kis pozitív vacakolásnak nem rossz. Úgyhogy ki is tettem valahova egyből: a falra, a szobámban. Amikor örömmel újságoltam az illetőnek, mondta is, hogy az hülyeség. Mert a szabadba kellene kirakni. Úgyhogy egyszer kerestem egy félreeső út mentén egy fásabb részt, ott is egy félreesőbb fa belsőbb ágát, és arra akasztottam. Alaposan, hogy ott is maradjon, bármi van. Aztán néha még, ha arrafelé jártam, megnéztem, milyen biztonságban van ott, és még mindig, és még mindig ott van. Remélem, szórja az áldást, hordja szét belőle a szél mindenfelé, nehogy kiderüljön nekem, hogy csak egy piros zsinór. :) Aztán megfeledkeztem róla egy időre. Még később még a Fácsén is megemlékeztem róla, amikor egy év múltán, azaz tavaly ilyenkor ismét eszembe jutott, és arra kerekeztem. És persze ott volt, ott van, rendületlenül. Jó ez.
Legutóbb tavaly ősz elején, talán szeptemberen jártam arrafelé, és látogattam meg egyúttal, aztán nem is jutott eszembe többé. A mai napig. Most van ugyanis valamikor e hónapban két éve, hogy ott, a titkos helyről hatva jobbítja a világot. És ma, ahogy kódorogtam, és épp arra vetődtem, eszembe jutott. Ó, a piros áldás-zsinór. Hát, hiába: annyira, de annyira jó, titkos helyet találtam neki, hogy ez még évek múlva is ugyanott lesz, évszakokon, jó és rossz időszakokon, nappalokon és éjszakákon, örömön és szenvedésen keresztül, kánikulában és fagyban rendületlenül hordja belőle a szél, meg a szélcsend is kifelé a sok pozitív izét. Meg is nézem most újra. Csak én tudom, hogy hol van, úgyhogy hosszú időre biztonságban van.
Ahogy közeledem, már látom is magam előtt, pontosan berögzült, hogy a köves úton melyik kanyarban, melyik odalon található, melyik fás-bokros rész melyik fájának melyik ágán van. Jól, belül, közel a fatörzshöz, stabilan. Aztán megérkezem. És az elején nem értem. Az út megvan. A kanyar is. A megfelelő oldal is. De a fás-bokros rész nincs. Beletelik egy kis időbe, amíg megértem: senki nem tudta, hogy ott van egy ilyen megáldott zsinór akármi, így el sem vitte senki - hanem egyben az egész fás területet megszüntették, kivágták az összes fát, bokrot. A fadarabokat a rendületlenül ható, titkos zsinórral együtt dobhatták valahol tűzbe. Na: pont az egyetlen olyan lehetséges fordulat, amelyre nem gondoltam, amikor biztosra vettem, hogy ez nagyon sokáig itt lesz, biztonságban. Illetve dehogynem: még tételesen gondoltam is rá, amikor ide elrejtettem, hogy mi van, ha esetleg kivágják itt az egészet egy napon - és határozottan elvetettem a dolgot, mégpedig azzal, hogy ez az egy komolyabb kockázati tényező van csupán, de ez meg teljesen ki van zárva.
Hát, ennyit akartam mondani, a hitről, reményről, mint erős bástyáról. És alapvetően a biztosra vett biztonságról, a stabilnak gondolt stabilitásról.
Fú: még jó, hogy úgy igazából nem is hittem benne. De még így is mintha ezzel üzenne valamit az a kis volt tárgy, meg ez a semmi kis történés.
