Ott egy kő. Csak úgy, a szántóföld szélén, egyedül, a semmiben. Csak annyi áll rajta, hogy „1949. március 2.”. Úgyhogy valamiféle emlékmű lehet ez. De már mindegy, elmentem mellette, hagyjuk.
Ugyanis a térségben teszek egy nagyobb kerékpártúrát, és már hazafelé tartok. Jákóhodos faluból épp kiértem, és a főút felé megyek, ami visszavisz Hegyközkovácsiba, aztán majd Nagyváradra. Hodost elhagyva egyetlenegy erős, derékszögű kanyar van, és épp ennek az emlékkőnek mennénk neki, ha az út pont ott nem fordulna el 90 fokban. Á, de fordulok én is: visszafordulok. Mégiscsak érdekes ugyanis ez a véletlenül felfedezett kő, a pusztaságban.
Megnézem jobban, de semmi más nincs rajta, csak az 1949 tavaszát idéző dátum, belevésve. De mi történhetett akkor, ráadásul itt, a falun túl, a szántóföldek szélén? Abban az évben már zajlottak a kitelepítések, az első éveiben járt a náci terror helyébe lépett kommunista terror. De hát kit telepíthettek ki innen, a kis Jákóhodosról? Voltak itt németek? És miért a pusztaságban áll ez a kis emlékmű? Már ha egyáltalán valami ilyesminek az emlékműve. Ha meg nem, akkor mié? Lefényképezem, aztán hazafelé tekerve ilyesmik járnak a fejemben.
Meglepő megoldás
Itthon pedig elindítok egy kis nyomozást. Egy tipp alapján megírom a dolgot a volt egyetemi tanáromnak, dr. Gheorghe Gorun történésznek (aki magyarul is beszél, ír, olvas, továbbá engem történetesen magyar tannyelvű egyetemen tanított, és a felesége is magyar). Ő egy ideje már Olaszországban él, de majd válaszol, ha akar.
Közben a közösségi médiában is felteszem a kérdést, hogy mi lehet ez. Jelentkezik is egy ismerősöm, aki – eddig nem is tudtam – épp jákóhodosi származású. Ő adja az első konkrét infókat (és arra kér, ne nevesítsem őt). Mint kiderül, ez egy kvázi magánemlékmű.
„Azon a szántóföldön állt ugyanis a Bartus-tanya, és a kő az ő kitelepítésüknek állít emléket, ami a rajta szereplő nap éjjelén történt” – mondja, és hozzáteszi, hogy az emlékkövet az unokájuk állíttatta. Az utóbbiról meg kiderül, hogy itt lakik, ahol én is, azaz Nagyváradon. Sőt, még ismerem is. Sőt, iskolatársam is volt. Úgyhogy meg is van, ki állíttatta ezt a követ, és miért. Megkeresem őt, aki már névvel is vállalja, és részleteket is megoszt.
Ő tehát az 1949-ben a Hodos határában álló Bartus-tanyáról kitelepített család rokona – de nem unokája, hanem dédunokája –, Komóczi Réka. És a kérdéseimre a következőket mondja el: „Kevés családdal tartom a kapcsolatot a faluban, azaz Hodoson. És igen, Bartusnak mondanak minket a hodosiak, bár helyesen Bartos, vagy Barthos. Én vagyok a leszármazottjuk. A kitelepítettek a dédszüleim voltak. Nagymamám, Bartos Mária és anyám Váradon voltak akkor, így úszták meg. És igen, én állíttattam a követ, a kerek évfordulóra, a hetvenedikre, 2019-ben.”
És hogy miként zajlott a kitelepítés?
„Mindent elvettek tőlük azon az éjjelen. Rájuk törtek az éjszaka közepén. Egyszerűen nem is mentek ki a szobából a betolakodó hatósági személyek, amíg a felriasztott házbeliek fel nem öltöztek. Csak úgy, hálóingre kellett felkapkodniuk a ruházatot. Az ékszereket levetették róluk, kaptak egy lópokrócot az istállóból. Dédnagyapámmal aláírattak egy üres, A4-es lapot, és feltették őket egy teherautóra. Nem egészen 48 óra múlva kényszerlakhelyen voltak, Marosvásárhelyen. Aztán nem hagyhatták el a várost sem, tíz évig. Hodosról akkor vitték még el a Goldstein családot, és az Okányiakat, Mezőfalváról. Már, hogy csak a környékbelieket mondjam. Azon a bizonyos március 3-án tehát anyám és nagymamám nem voltak Hodoson. Anyám ezzel magyarázta, hogy őket nem vitték el. Utána nagyanyám mindenkinek megmutatta anyám gyermektestén az anyajegyeket. Azért, hogy ha a későbbiekben őket is elhurcolnák, és ő nem élné túl, legyen valaki, aki felismeri anyámat.”
Két érdekes kép is van, a kitelepített család családfőjéről. Ezekhez Komóczi Réka a következőket tette hozzá: „A fényképeken Bartos Adorján dédnagypapám látható, 1940-ben. Róla most annyit, hogy – mint annyian a családban – ő is jogot végzett, jegyzőként dolgozott, majd szolgabíróként, főszolgabíróként egészen 1918-ig. Attól kezdve inkább gazdálkodott, egyre zsugorodó birtokán, amit a folyamatos államosítások egyre kissebbé szabtak. Ahol a kő áll, az az utolsó darab földje volt, amit aznap vettek el tőle, 1949 márciusában. A másik képen anyámmal – az egyetlen örökössel – látható. A képek Horthy váradi bevonulásának napján készültek.”
Természetesen ez a konkrét kitelepítési akció is egy jóval nagyobbnak volt a helyi része. Országszerte a termelőszövetkezetek erőszakos létrehozása, a kollektivizálás állt a háttérben. Ám ezzel a céllal nem is mindig törődtek, ennél fontosabb volt a berendezkedő kommunista rezsimnek az úgymond kulákok, de a mellettük külön kategóriának számító földbirtokosok, valamint bármilyen vagyonosabb gazdák megtörése, kisemmizése. Ez zajlott tehát a Hodos melletti Bartos-tanyán is, és az ő esetükben a kövön szereplő napon végeztetett be.
Titokban – de végül mégis mindenki tudja
Nagyon jól dokumentált könyvet írt az Észak-Nyugat Romániában elkövetett ilyen zaklatásokról, valamint a visszaélések állami keretéről Augustin Ţărău történész, Noaptea moşierilor – Aplicarea Decretului 83/1949 în nord-vestul României címmel (Arca könyvkiadó, Nagyvárad, 2009). Ebben találtam meg azt, hogy csak Bihar megyében ennek a kitelepítési akciónak a legelső hulláma 150 személyt érintett.
Többek között az áll a kötetben, hogy
„az elkobzási akciók 1949. március 1-ről 2-re virradó éjszaka indultak, a földesurak lakásai elleni rohammal, és az érintettek családtagjainak letartóztatásával folytatódtak, akiket a milícia megyei székhelyére szállítottak, ezen akciók 24 és 3 óra között zajlottak le, amit a javak több napon át tartó leltározása követett”.
És az is ebben a kiadványban áll, hogy ezek a rohamok ráadásul minden jogalapot nélkülöztek, mert az azokat megalapozó rendelet csak másnap jelent meg. Jellemző a titkosnak szánt akcióra, hogy arról még a helybeli rendőröket sem értesítették, csak egyszerűen megjelentek a pribékek. Amikor a szintén hodosi Teleky Dominikra és családjára rontottak rá, a helyi rendőrök nem tudták, mi zajlik. A kitelepítést végzők bementek a polgármesteri hivatalba is, az ezt látó helybeli lakosok pedig azt hitték, azért jöttek, hogy letartóztassák a polgármestert, úgyhogy azonnal értesítették a rendőröket. A helyi rendfenntartók kiszálltak a helyszínre, és igazoltatni akarták az idegeneket, de azok megtagadták személyazonosságuk felfedését. Ezért a rendőrök a szomszédos Szalárdról kértek erősítést, míg végül a lakossági nyilvántartóhoz és a megyei pártvezetéshez fordultak – így derült ki, hogy felsőbb politikai körök titkosnak szánt akcióinak egyikébe csöppentek bele.
És mi lett velük?
Mellékletként ugyancsak benne van a könyvben éppen a jákóhodosi Bartos család kitelepítésével is megbízott hatósági csoport román nyelvű jelentése az akcióról. Vagyis a hivatalos, de bizalmas beszámoló, annak a családnak az elhurcolásáról, akik kitelepítésének emléket állít a szóban forgó kő. Íme a jelentés, a kötetből:
Ez pedig egy kimutatás, ugyanabból a könyvből, a térségben első körben elkobzásra ítélt területekről, valamint azok tulajdonosairól. A legelső épp a Bartos család.
És, hogy mi lett a továbbiakban a kő által megidézett családdal? Az emlékművet kitaláló dédunokájuk szerint „Dédnagyapám végül tíz évig volt Marosvásárhelyen, a kényszerlakhelyen. A felesége és a sógornője valamivel tovább. De visszajöttek, bár már nem Hodosra, hiszen ott kisemmizték őket, hanem Váradra, nagymamámhoz. Visszatérésük után hosszú ideig öt személy lakott itt, egy szobában.”
További váratlan fordulatok, sőt, egy újabb kő is
És itt még mindig nincs vége. Időközben válaszolt ugyanis az elején megkérdezett történész, dr. Gheorhe Gorun is. És megerősítette a fent leírtakat. Újabb csavar viszont, hogy – bár ő és a szóban forgó, emlékműállító dédunoka, azaz Komóczi Réka nem ismerik egymást, sőt, a történész nem is tudta, hogy megkérdeztem még mást is az ügyről –, Gorun ezzel zárta válaszát: „a szóban forgó, kitelepített családnak ismerem az utódait, Marosvásárhelyen laknak…”
A történész ettől teljesen függetlenül megemlítette azt is, hogy Jákóhodoson egy másik emlékkő is van. Csak az még nincs felállítva, nem úgy, mint a Bartos családé.
Szintén Hodoson, néhány évvel a kitelepítések után történt ugyanis egy másik durva eset. Három helybeli fiatal el akarta rabolni a román kommunista titkosszolgálat egyik autóját, hogy aztán azzal a csoport Magyarországra meneküljön (mivel Jákóhodos a magyar határ közelében van). A szájhagyomány útján terjedő történetből azt sikerült kibogoznom, hogy a fiatalok megvárták a kiszemelt autó közeledését, és egy út melletti fa kidöntésével megakadályozták annak továbbhaladását. Így akarták megszerezni a járművet. Az akció további részletei nem világosak. Az viszont igen, hogy nem jártak sikerrel, és kivégezték őket.
Ezeknek a fiataloknak is kőből faragott emlékművet állítanának Hodoson. És mint kiderült, ezt is Komóczi Réka intézi. Mint mondja, az emlékmű készen is van, eddig azonban a helyi felelősökkel nem tudtak megegyezni arról, mikor állítsák fel, és milyen külsőségek közepette. Most azonban úgy tűnik, a helyi református templom kertjében lesz – országszerte megszokott az ilyesmi, ugyanis a templomkertek nem közterületek, tehát kevesebb engedélyre van szükség. Az avatással arra várnak, hogy befejeződjön a templom külső tatarozása. A kő már ott van a templomkertben, csak egyelőre fekszik: még nem állították fel, és nincsenek még rávésetve az áldozatok nevei.
