Blogosz

MESE NINCS.

A nagyváradi űrkutatás jelenéről – sci-fi, élőben

2020. május 20. 20:00 - BlogoszEditor

Magam sem hinném el, mármint a mértékét, de – lám – van, akinek jót tett, hogy tovább hízott – vélhetően – a vesztegzár idején is.

Itt van, pont a mellettem lévő széken, a villamoson, egy kettétépett, széthajlítgatott helles doboz. Elsőre magam sem vettem észre, csak most, utóbb – még szerencse, hogy a mellette lévő székre dobtam le magam.

Mert ennek az energiaitalos doboznak az immár két része a széttépés mentén kialakult éles, pléh vágófelületeivel felfelé van a székre dobva (vagy valaki így helyezte azt oda, gondosan, direkt amolyan harsány tahópoént akarva, akkor is, ha ő már nem lesz tanúja, mert nincs itt, az amúgy üres járművön). Felszáll aztán valamelyik következőnél a már megtelőben lévő villamosra egy testes néni – és odajön, leülni.

Be is kalibrálja az igen nagy fenekét a leszállópályára, hogy a huppanási manővert végrehajtsa, és meg is kezdődik az ereszkedés. Közben vélhetően dolgoznak már a fékezőrakéta üzemmódba kapcsolt combizmai is, mert a fenék vészesen közeledik a vágóélükkel felfelé meredő pléhdarabokhoz. Meg kell azonban szakítania a landolási protokollt, mert ekkor szólok neki – „vigyázzon, itt vannak ezek az izék” –, és mutatom is a bolygó felszínén a leszállóegységére leselkedő veszélyes objektumokat. Feláll, megnézi. Csak megrántja a vállát, és – hihetetlen – szó nélkül újrakezdi a landolási műveletsort. Mintha azért nem is érdekelné a megcélzott terepen rá váró veszély, mert jobban idegesíti az, hogy hirtelen meg kellett szakítania a landolást, mivel szóltam neki. Vagy nem látta rendesen, amit megnézett. Vagy ennyire fáradt. Vagy nagyon bízik a valóban robusztus leszállóegységében – így, szemre orosz gyártmány lehet, esetleg orosz közreműködéssel készült –, hogy az mindent kibír.

De bármi is az oka, késő már ezt kutatni, mert közben nagyjából belépett a gravitációs térbe: innen már nincs visszaút, képtelenség az átstartolás. Sőt, immár gyorsabb is a manőver: egyenesen belehuppan a két éles pléhdarabba. A combizom-fékezőrakétáit nem használta eléggé, azért is csapódott bele a légelhárító egységekként felmeredő pléhdarabokba. Ugyanakkor mintha kis szándékosság is lett volna benne, azért hogy érkezéskor egyből eltiporja az ellent, és megkérdőjelezhetetlenné tegye uralmát a terület fölött. Mindegy, én már fel is vagyok készülve arra, hogy nagy sziszegések, majd visítások közepette egyből megkezdi az emelkedést, azonnal jön is felfelé, majd átkozódásokkal kísérve távozik egy távolabbi galaxisba.

De... semmi. Nem történik semmi. A néni ül. Az éles pléhdarabokon. Dokkolt. Befejezte.

Mintha a túloldali ablakon át lenne valami fontos megnéznivalóm, egyenesen felé fordulok, és vizsgálgatom az arcát. Hiszen nyilván csak nem meri mutatni a fájdalmat. De azon nem látszik semmi: rezzenéstelen, sőt, a nő még kutakodni is kezd a táskájában, lazán. Ami azt mutatja, hogy az orosz technológia mégis jól vizsgázhatott. Bár a közben elszenvedett károkról, sérülésekről nem érkezett jelentés, és azok nem is láthatóak – mert rajtuk ül. És egyszerűen így utazunk tovább. Ő hódítóként, én a villámháború brutális megnyerésének meglepett tanújaként.

Néhány megálló múlva hősünk felkapaszkodik a székből, hogy leszálljon a járműről. Szeretném egyáltalán nem követni a műveletet, és főleg nem megnézni az előbbi becsapódás ismét láthatóvá váló helyszínét a felszínen – biztosan van ott kráter, összetekeredett fém, netán vér is, de nem is ez, hanem egyszerűen legyek már diszkrét –, de nem tudom megtenni. A fejem automatikusan odafordítja magát.

És igen, igen bizony: nagyjából azt látom, amire tippelhetünk, mégpedig kicsit lassítva is zajlik, mint a filmeken. A mindközönségesen fenéknek nevezett leszállóegységre a becsapódáskor mintegy ráragadt a két pléhdarab – és most, az elemelkedéskor a beleragadt két darab előbb megremeg, kicsit lóbálódik a fenéken, majd lassan aláhull, vissza, az ülésre. Űrszemét. Visszazuhant, a bolygóra.

Az idegen látogató pedig a következő megállónál leszáll: az ajtón át úgy tűnik el, kvázi ebből egy másik galaxisba, mintha féreglyukon át távozna, a téridő egy másik pontjára. Az űrszemét meg itt van megint, mellettem. Kicsit roncsolódva. Ezt a csatát az idegenek nyerték. A helles doboz bolygója ismét kihalt, de kevésbé harcias is immár a felszíne. Csend és romlás ural mindent ott.

Epilógus: nemsokára újabb látogató érkezik. Leülni. Neki szólni sem kell, ő eleve észreveszi a szemetet, és lepöcköli az ülésről, mielőtt légiesen helyet foglalna. Hja: biztosan kicsi a feneke.

Bár ezt már nem néztem. Mert még mindig nem teljesen értem, hogy úszhatta meg az előző. Biztosan valami trükkfelvétel volt ez az egész. És akkor nem tudomány, csak sci-fi. De utóbbinak erős: elképesztő, hol tart ma már a CGI, hogy ilyenek játszódhatnak le az ember szeme előtt...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr8715709982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása