Blogosz

MESE NINCS.

Ezt a posztot én sem hiszem el

2017. július 29. 07:45 - BlogoszEditor

Pedig így történt. Eszem ott az étkezde teraszán. Mellettem ott nem is tudom, mit csinál egy társaság. Két szikár, elég csúnya és olyan turkálóból öltözködött, de valahogy agyilag is olyan szintűnek tűnő, hatvan év körüli ember egy férfi és egy nő  csak németül beszél, eléggé szegényes szókinccsel, de olyan kiejtéssel, mintha az anyanyelvük lenne ez.

Állandóan a kórházat emlegetik, hangosan: Krankenhaus így, Krankenhaus úgy (Krankenhaus hallgass már, vagy legalább ne ilyen hangosan hadoválj, én meg itt ennék, hívd inkább a sámánt, a hallgassámánt jut eszembe közben). Lényegében megállás nélkül okoskodnak ott valamit. Szemben velük, az asztal másik odalán három román nő. Egyiküket látásból ismerem is, sokszor kiszúrtam már itt-ott a városban, enyhe szellemi fogyatékkal élőnek tűnik. És a német nyelvű okoskodás közepette ő beszél még, de ő románul. Mondja, és ismétli, és újra, és újra, hogy fáj a szíve környékén. Aztán a következő zajlik, közte, és a mellette ülő másik nő között, román nyelven:

Pszichoterápia kell. Az elmulatsztja. Tudom, pszichoterápia.

Orvoshoz kellene inkább menned.

Igen, mégpedig pszichoterápiára. És tudom, már voltam elmeosztályon, voltam a 6-os kórházban. Akkor elmúlik.

A másik nő itt felhív valakit, és ezt mondja annak, akit tárcsázott:

Hallod? Mi az a pszichoterápia? (Ez a legmegdöbbentőbb ugrik be erre nekem. Milyen már ezt nem tudni? Habár lehet, hogy nagyon is jó dolog, ti ártatlanok.) Aha. Olyan, mint az energoterápia? (Nesze: bezzeg a kibaszott marhaságokat, a divatos sarlatánságokat ismered.) A húgom nem érzi jól magát, neki kell. Várj, adom őt.

Adja. A fájdalmára panaszkodó nő veszi át a telefont, ezzel:

– Pszichoterápia. Megmondták, hogy attól mindig elmúlik, ha valami baj van. Igen, de akkor meg minek van ez a forróság a szívem körül? Kell pszichológus. Pszichiátria. Pszichiáter kell. Én tudom.

Közben a német nő és a német férfi ott krankenhausozik tovább, szinte nem is használnak más szót, csak károgják ott, hogy Krankenhaus ez, Krankenhaus az, Krankenhaus amaz. (Ha odamegyek, és szájbavágom már egyszer, az nem kulturált, és nem is vagyok híve ennek, nem megyek oda, és nem vágom szájba, de vegyétek úgy, hogy odamentem és szájbavágtalak telepátia, te nemlétező marhaság, most üzenek veled nekik, innen, a főtt krumplim mellől.)

Na, én közben befejzetem, megyek be, fizetni. Jön utánam a német(nek látszó) nő is, meg az a román, aki pszichoterápiát szeretne, hogy szükség esetén tolmácsoljon. Valami érthetetlen, ügyes manőverrel a német(oid) nő elém furakszik a pénztárnál, és ahogy látom, ők még most rendelnének. A német(szerű) nő németül beszél, de nem sok szót használ, ám azt vagy ötször elismétli:

– Schnitzel. Ja, Schnitzel. Schnitzel. Schnitzel. Aha, Schnitzel. (Én közben elkezdek a lelki falra mászni.)

A felszolgálók már értik (már rég értik, menj már odébb innen, te németnek tűnő nő), és még megkérdik, kér-e köretet, de nem kér, csak három rántotthúst. Úgyhogy még vagy háromszor el is mondja:

– Schnitzel. Nur Schnitzel. Drei. Schnitzel.

Majd pedig jön ugyanez a kín a fizetéssel: huszonkét lej, ki is fizeti legott, és aztán:

– Ist das alles? Ja? Gut? Alles? Ist das alles? Ja? Gut? Alles? (Na, ha ilyen volt a romániai németajkú kisebbség többi tagja is, akkor nem is csoda, hogy Ceaușescu eladta őket. Ce dracu' már?)

Közben már a pénztárosnő is megtanult németül, mivel a "köszönjük a vásárlást, takarodjon már innen a picsába" jelentéstartalommal, hangsúllyal ruházza fel a szót, amikor így válaszol:

– Alles.

A nő meg:

– Ja? Gut? Alles? Ist das alles? (Asszonyom! Még egy egy "alles", és/vagy egy "Schnitzel", és öngyilkos merényletet fogok elkövetni itt, helyben, a francba már.)

Mindeközben pedig a román nő, aki pszichoterápiát szeretne, ott állt mellette, és próbálta már elvonszolni onnan, olyanokat dobva be, hogy hogy "ja, gut, das ist alles", de csak mostanra sikerül elcsalogatnia a pulttól, vissza, a teraszra. Én is fizetek, megyek vissza én is, oda ki.

Ahol – hát, nem lehet igaz – a sovány, szakadt német(féle) férfi dohányzik, és közben épp azt löki, hogy Krankenhaus, Krankenhaus, Krankenhaus. A német(nek gondolt) nő leül mellé, és: valami, nemtommi Schnitzel, így meg úgy Schnitzel. Schnitzel, Schnitzel, Schnitzel. Az egész lázálomnak van egy további szereplője is, a románok oldalán ül az asztalnál, egy vélhetően szintén román nő – ő végig egy szót sem szólt. Most sem.

Hát, ekkora szürreális kamaradarabot, itt, egy hétköznap délelőtt...

Na, megyek is. Ki kellene mentenem innen a nőt is, aki enyhe szellemi fogyatékkal élőnek tűnik, és akinek pszichoterápiára van szüksége. Ő tűnt itt a legnormálisabbnak.

***

És akkor most voksoljunk, szavazással referendumozva:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr1512696587

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása