Fejlődés jele-e ez?
Lehet menni megint, ezúttal ismét Brüsszelbe. Egy újságíró-szövetséggel közös programunk révén, hivatalos útra. Elnézem, ahogy az egyik kollégával passzolgatjuk itt egymásnak az alkalmat: nem különösebben izgat már fel ez a lehetőség, nem nagyon mozgat meg bennem semmit. „Te akarsz menni?” „Nem, nem annyira.” „És te?” „Én sem olyan nagyon.” Azért persze elmegyek végül – de közben eszembe jut: amikor a kilencvenes években Pesten, a Népszabadságánál voltam gyakornok, elképedve néztem, ahogy az egyik sporttudósítójuk jön a gyűlésről és húzza a száját (persze azért egy kicsit rá is játszva, de na), hogy már megint delgálni akarják valami országba. Akkor pontosan arra gondoltam: hú, azt a mindenit, akkor lesz itt jó világ, amikor majd mi is unjuk az ilyesmit. De persze – tettem hozzá gondolatban – ez sosem fog eljönni. És hát tessék...
Meg eszembe jut még régebbről az is, ahogy az 1989-es fordulat közben sok más mellett arra is gondoltam: most már szabad lesz utazni is – és akkor lesz itt jó világ, amikor majd később már picit bele is ununk az ilyesmibe, vagy legalábbis egyfajta rutin is lesz már. De persze – tettem hozzá gondolatban – ez sosem fog eljönni. És hát tessék...
Na és akkor nézzük: jó világ van már itt? Igen? Hát dehogy: nem. Lám, milyen csalóka lehet, amikor az életnek csupán egy-egy kis szeletét látjuk, és ahhoz viszonyítunk. Márpedig a legtöbbször az életnek csupán egy-egy kis szeletét látjuk, és ahhoz viszonyítunk. Ez a mostani csak egyetlen példa rá.
Fejlődés jelei-e tehát azok, amiket akkoriban mércének felállítottam, s amik végül be is jöttek, ha úgy vesszük? Hát... hm. Nem vagyok benne biztos.
(Ma meg azt mondom: akkor lesz itt jó világ, amikor biztosak leszünk benne. De persze – teszem hozzá gondolatban – ez sosem fog eljönni.) (De azért teszek még a végére egy kérdőjelet is, mit tudom én, hátha: ?)
