Ma van a nemzeti összetartozás napja. Első ránézésre ennek az a szépsége, hogy mindannyian kijelenthetjük: összetartozunk. Aztán gyorsan hozzá is tesszük a magunk listáját azokról, akikkel azért mégsem.

Második ránézésre azonban világos, hogy a nemzeti összetartozás nem attól függ, kit kedvelünk, tisztelünk vagy tartunk a közösség hasznos tagjának. Nemzeti alapon azokkal is összetartozunk, akiket nem szeretünk, akiket megvetünk, vagy akár a nemzet ellenségének tartunk. A kettő nem zárja ki egymást: az egyik a nemzeti hovatartozásról szól, a másik erkölcsi, politikai vagy személyes ítéletről.

Így a nemzeti összetartozás napján egyszerre mondhatjuk egyeseknek, hogy „igen, összetartozunk”, és másoknak azt, hogy egyáltalán nem kérünk belőlük. Ez a kettősség természetes. Csak nem ugyanarról beszél a két kijelentés. Az első a nemzeti közösség tényét rögzíti, a második annak tagjairól alkotott véleményünket.

Ettől függetlenül maga a nemzeti összetartozás napja fölösleges. Egy olyan politikai erő, a Fidesz alkotta meg és emelte törvénybe, amely éppen a nemzeti érdekekkel szemben cselekedett, és a nemzeti retorikát rendszeresen politikai díszletként használta. A nemzet, az összetartozás és Trianon témája így sokszor nem tartalomként, hanem eszközként jelent meg, ami végül inkább kiüresítette ezeket a fogalmakat.

Mindez azonban nem változtat azon, hogy ha az összetartozás kritériuma a nemzethez tartozás, akkor összetartozunk. Velük is. Ahogyan összetartoznának azok is, akiknek közös ismérvük a barna haj, vagy a két láb.

Éppen ezért nincs szükség külön napra ahhoz, hogy ezt tudjuk. A nemzeti összetartozás ténye nem attól lesz igaz, hogy évente egyszer megemlékezünk róla. A külön nap ehhez érdemben semmit nem tesz hozzá. Most, a rendszerváltás alkalmával ez is mehetne a süllyesztőbe. Csak ahhoz bátorság is kellene, mert a nemzeti szemellenzősek még mindig sokan vannak, és nem látnák, hogy miért értelmetlen ez a nap, miért hozták létre mégis, és mi a valós célja a megszüntetésének. Hanem hőbörögnének, ahogy szoktak.