Lesz egy nemzetközi fotófesztivál, a bukaresti művelődési minisztérium védnökségével, meg minden (vagyis azért nem épp minden, csak érintettként nem akarom itt túlreklámozni az eseményt). Január 7-én 11 órakor nyitják meg, Nagyváradon, az Euro Foto Art galériában (nem a művelődési minisztériumot, hanem a tárlatot). Ennek részeként (nem a művelődési minisztérium részeként, hanem a tárlat részeként) idén először megszervezik a megye sajtósainak fotótárlatát (nem a megye sajtósai lesznek a képeken, hanem az általuk készített képeket állítják ki). Beküldtem én is a szervezőknek – szinte találomra válogatva a sok közül (de nem a sok szervező, hanem a sok kép közül) – jópár olyat, amit az utóbbi években készítettem. Mutatok közülük párat (nem az utóbbi évek közül, hanem a beküldött képek közül). A facebookozóknak lesznek már ismert képek, mert volt, amit oda már feltöltöttem, amúgy kattintásra galéria nyílik (de nem az a galéria, ahol a kiállítás lesz, hanem virtuális galéria, itt, lejjebb).

Végignézhettük már, ahogy eddig is folyamatosan itt voltak, sosem szabadultunk meg tőlük, de most, idén decemberben még azt is végignézhettük, ahogy nem sokkal az 1989-es forradalomszerűség évfordulója előtt, 27 év kínlódás után ugyanazok tértek vissza a hatalomba, mégpedig szinte történelmi mértékű győzelemmel, akik 1989-et is eltérítették, és ezzel egész generációk életét is. Ilyenek ugranak be pár napja. És ma, ahogy várom a villamost, ezt látom, ami itt lejjebb van.

Katasztrofális, persze, az, ahogy a másik Románia (imádom azt, hogy ők, csúcsminőségű iróniával úgy hívják ezt, hogy "România profundă") megint ránkhúzta a PSD-t. De olyan mértékben, hogy már a fejünk búbjáig ér. Meg azért azt se felejtsük el, hogy még csak nem is az ország elmaradottabb része tette meg újra azt a szívességet, hogy lerángatja magához az egészet – hanem egyrészt, a részvételi arányt látva elmondható, hogy még csak minden második ember sem ment el voksolni, hanem minden 1,7valamennyiedik döntött, és ezek közül is minden majdnem második szavazott a PSD-re, másrészt ez a monstrum már nemcsak Ó-Romániában népszerű, hanem Erdélyben is megvetette már a lábát. Köztük például itt, Bihar megyében, ami szintén nagy és kellemetlen meglepetés, hiszen itt most ők győztek, pedig Bihar hagyományosan olyan volt, amelyik nem szerette őket. Sőt: egész Romániában csak 7 olyan megye van a 41-ből, amelyikben nem a PSD lett az első (Kolozs, Fehér és Szeben a PNL-é, míg Hargita, Kovászna, Maros és Szatmár az RMDSZ-é), és ez – politológiai szaknyelven szólva – már kvázi kibaszottul hihetetlen. Na, de látok még pár fontos dolgot, nézzük ezeket is. Meg majd egy jó képet a végén. (Nem, most ne görgessen le a tisztelt olvasó, kötelező elolvasni előbb a szöveget. :) )

Mondjuk jellemző: azt mondja az alkotó, hogy szerinte minden ember átél majd hasonlót – és itt a halál előtti fényes látomásokra gondolt – de én nem vagyok biztos benne. Abban sem, hogy van "odaát", de még csak abban sem, hogy akár pusztán maga az agyműködés mindenki számára ugyanúgy ilyen fényes képzeteket eredményez a halál előtt. Viszont nem is ez a lényeg – hanem az, hogy a performanszának az ötlete is ügyes, a kivitelezés is. Egy kórázi ágyon utazva mehetünk előre, vagy vissza az időben. Kipróbáltam. Működik. Valaki meg készített róla egy videót. Mutatom.

Nekünk már unalmas is – másnak meg teljesen újdonság. Sajtótájékoztatót tart az egyik magyar kevergető (de végülis miért ne írnám le, hogy Tőkés László az, úgysem ő a releváns ebben, tehát kérem, hogy senki ne akadjon itt le, sem fenn). És más témák után, mintegy mellékesen épp arról beszél, hogy "sértő a román nemzeti ünnep dátuma, a december 1., magyarként mi nem tudunk azonosulni egy ilyen ünneppel, tehették volna másik dátumra is, mert így olyan érzést kelt, mintha minket másodrendű állapolgárokká fokoznának le". Aztán még elhangzik ez-az, majd a sajtótájékoztatók végén megszokott már megvolt a lényeg, de kellene még valami saját kis elem is az anyagba, úgyhogy kérdezek még valamit rutinjával, szintén mintegy mellékesen, de mindenféle rosszindulat, irónia, vagy más sötétség nélkül, teljesen őszintén megkérdi a legnagyobb, ráadásul állami román hírügynökség, az egyébként magyar nyelvű hírfolyamot is szolgáltató Agerpres itteni tudósítója, aki amúgy nem magyargyűlölő, ért is magyarul, és évtizedek óta van a szakmában: "Dehát miért sértő a magyaroknak ez a dátum?" Erre meglepett csend, és Tőkés is kiesik a nagy komoly, kimért szerepéből, segédeire körbepillantgatva, hüledezve indítva reakcióját: "H-pssssz, hhhh... hát, dehát hogyhogy? Hát akkor kiáltották ki, hogy Erdély és a Partium román fennhatóság alá akar tartozni, vagyis ez a leigázásunk úgymond ünnepe". A tudósító hölgy láthatóan tényleg most jön rá, most érti meg az ezzel kapcsolatos magyar viszonyulást, és egy "ahaaa" után nyugodt, kedves, értő arckifejezéssel jegyzetel.

Volt pár. Mármint nem kitűzőm – bár az is –, hanem tévedésem. Azt hiszem, most, amikor mi élünk, amúgyis olyan időszak, sőt, egyenesen korszak van, amely tumultuózusabb a szokásosnál. Az utóbbi 27 évben, azaz 1989 óta meg aztán főleg. Így sokkal több benne a változás, tehát több az esély, meg a tévedés és a csalódás lehetősége is. Mindez onnan jut eszembe, hogy van egy dísztányér, tele kitűzőkkel, és most, sok év után átnéztem az utóbbiakat. Csak párat mutatok, amennyi még áttekinthetően ráfér egy képre – ezekből egy egész ív rajzolódik ki. Alulról, a kommunizmusból indulva, aztán a temesvári eseményekkel kulminálva, majd az összes várakozással ellentétben nem tovább felfelé, hanem félre, egy kicsit oldalra, illetve a kínálkozó lehetőségekhez mérten számos – igaz, nem az összes – tekintetben megint le.

Ezt teljesen véletlenül találtam meg, rendrakás közben. A személyesen érdekes volta mellett duplán aktuális is, hiszen megint itt az 1989-es akármi érvfordulója, illetőleg megint itt a parlamenti választás. És ez az irat egy szokatlan (és azóta, manapság már újra szokatlan) módon forradalmi szülői értekezlet jegyzőkönyve. A mi iskolákban volt, de mindenre nagyon jellemző: jól mutatja az akkori hangulatot, a változtatási lendületet, az eufóriát rögtön 1989 decembere után, emlékeztet arra, hogyan alakultak meg akkor hamar egyes magyar tanintézetek, illetve hogyan próbáltak alakulni mások, miként kezdett ismét izmosodni Romániában az anyanyelven történő oktatás, és huszonhat év távlatából át is kiált a jelenbe, hogy jelezze: leálltunk. Azóta le. De már rég. Valamikor a kilencvenes években rekedt meg az egész, és meg kell jegyezni, hogy a közben hihetetlenül ravasz párttá vált RMDSZ azóta sem ért el sokat a magyar nyelvű oktatás kiteljesítése terén. Sem. És ez nagyrészt nem másokon múlt, múlik. Ez sem. Hanem. Na, minden esetre itt van ez a kis emlék, ami nekem is meglepetés volt. A jegyzőkönyvet édesanyám vezette, ő írta ezt. Főleg a második része érdekes.

(Kezdjük most a gyengébbekkel, pontosabban az ő elhessegetésükkel, mert ők szoktak az ilyen témák körül is zavaróan rajzani: változatlanul pitiánerség mások nemzeti ünnepeit köpködni, kiröhögni, úgyhogy ilyesmiken kuncogásért nem kell ide járni, ez sem arról szól, meg aztán ugyebár mennyi szánalmas marhaságot láthatunk az implicite meg is gyalázott magyar lobogóba csomagolva is, pont ezekben az években is, szóval hess innen.) Na, de ami most jön, azt nem tudtam kihagyni. Épp december 1., azaz a román nemzeti ünnep kapcsán fotóztam Nagyváradon.

(Este. Egészen pontosan tegnap este. Városban. Egészen pontosan ebben a városban. Férfi várakozik a félhomályban buszmegállóban. Egészen pontosan én.)

Nem tudni, merre fordul most az USA, azt követően, hogy hatalmas meglepetésre a republikánus Donald Trump lett a befutó, a demokrata Hillary Clintont verve. Trump (akinek neve egyaránt jelent adut, harsonát és remek fickót is angolul) a harsogó kampánya után „vitte a bankot”, és győzelme utáni első beszédében egyből hangnemet váltott a kampányához képest, „remek fickónak” tüntetve fel magát, aki „megfogadja, hogy minden amerikai elnöke lesz”, üzenve azoknak is, akik nem szavaztak rá, biztosítva őket, hogy „az országban minden vallású és etnikumú ember biztonságban élhet majd”, és az amerikai GDP megduplázását ígérve. Ám egyelőre csak az biztos, hogy terveikhez hátországuk is lesz, ugyanis a törvényhozásban is a republikánusok diszponálnak majd, újra többséget szerezve.

Na, kezdőüdik. Esztet máma fotóusztam, a városba. Mer kaparják lefele a mindenféle plakátokat, hogy legyen hely a választási propagandának. Minden választás előtt le szokták tisztítani a hirdetőüoszlopokat, hogy a sok mocsoknak tabula rásza legyen. Meg is képregényesítettem a fotóut – kellemes bedőlést minden ragadóus hülyesígnek ótán.

Személyes ügyemmé vált az amerikai elnökválasztás. Úgy sikerült azzá tennem, hogy életemben először benéztem egy fogadóirodába, és fogadtam az egyik jelöltre. Trumpra. Nézte is a két nő, aki ott dolgozik, hogy mit csinál ez a kezdő.

Nagy divat mostanában a hazug plakátok őszintévé varázsolása (az utóbbi időben főleg a Fidesz kamunépSavazása kapcsán pörgött fel ismét), de tőlem sem volt idegen eddig sem a műfaj. Azonban nézzünk körül ismét a saját házunk táján. Azt láthatjuk, hogy bár a decemberben esedékes romániai parlamenti választások kampánya hivatalosan még nem kezdődött el, valójában már elkezdődött. Mint megtudtam, a helyzet az, hogy például az előző voksolásokkor a módosított választási törvény szerint hivatalos kampányidőszakban tilos óriásplakáton hirdetniük a pártoknak – semmi gond, hirdetnek akkor hivatalos kampányidőszakon kívül, azaz már most. (Hiszen a jelen időszakban pártok létének egyik fő oka, hogy hoznak jogszabályokat, amielyeket aztán ki is játszanak.) Itt a városban is megjelentek az első ilyen óriásplakátok. Nézzük. Először az eredetit, aztán azokat a változatokat, amelyeken a valósághoz sokkal illeszkedőbbé, őszintévé alakítottam az üzeneteket.

Szinte hihetetlen, hogy még csak hatvan éve. Most lesz az, 23-án. Rengetegszer utána is számolok, hogy tényleg így van-e. De így van:

Reklámozni persze kell. Idegenforgalmi témakörben is. Sőt, Nagyvárad ilyen területen is nagyon le van maradva. Sőt, még csak épp mostanság kezdte el ezt is. Egyelőre (?) gyengén, felemás módon, és későn, de elkezdte. Szóval reklámozni kell. És az is köztudott, hogy a reklám és a hazugság között néha nagyon vékony a határvonal. Csakhogy nálunk már nemhogy átlépték ezt a határt, hanem egyből kilométerekkel túl is mentek rajta. A kezembe került ugyanis az aktuális nagyváradi idegenforgalmi útmutató. És bár a turisták tájékoztatása, a város turistabaráttá alakítása még mindig gyerekcipőben jár, e gyerekcipőben mégis sikerült rögtön túlmenni a határon, és vaskos hazugságokat belerakni az útmutatóba.

Ugye feltűnik a dizájnbeli hasonlóság? Sőt, talán túlzás is dizájnról beszélni: csupán oda kell tenni baszni cseszni a nemzeti színeket bármihez, háttérnek, és máris kész. Nemzeti mázzal minden kreténséget, minden giccset és minden disznóságot el lehet adni.

Nincs mit szépíteni: ha Amszterdamról hall az ember, a legelső két dolog, ami egyszerre beugrik, az a csatornarendszer és a legális füvezés. De az is lehet, hogy fordított sorrendben. Sőt, igazából valami olyasmi a képzet – nekem is sok éve ugyanez –, hogy milyen lehet legálisan füvet venni, besétálni egy coffeeshopba, kiválasztani és kikérni a cuccot, aztán egy csatorna partján a lábunkat lógatni a vízbe, meggyújtani a jointot, és izé. Nos, ha már itt vagyok végül, kipróbáltam.

Elképesztő. ;) Indulás egy hétig tartó hajóútra a Rajnán, kihajózás a Basel melletti Kempsből, egészen Amsterdamig megyünk majd – azaz Svájcból Németország és Franciaország területeit érintve egészen Hollandiáig; na szóval itt biztosan nem lesznek magyarok. És a hajóra felszálló 180 fős csoportban valóban nincsenek is. Viszont a hajóra való beköltözéskor, amint beteszem a lábamat a fedélzetre, aki a személyzet tagjai közül legelsőnek üdvözöl, németül, egy derekas wilkommennel, annak a kitűzőjén az áll, hogy ő Bogi.

Van az a vicc, ugye, hogy a kommunista elnyomás idején kérdik az embert: "mégis hogy éltek ti ott?". Erre azt mondja: "Jól". Rákérdeznek: "Bővebben?" Erre ő: "Nem jól". És van az a másik, hogy a kommunista elnyomás idején kérdik az embert: "mégis hogy éltek ti ott?". Erre azt mondja: "Nem panaszkodhatunk". Nos, mint az előző posztomban már jeleztem, egészen véletlenül összefutottam itt, Zürichben egy magyarral, aki már itt jött a világra, de a szülei 1956-ban menekültek ide, a gyerekük pedig szakmáját tekintve épp menekültekkel foglalkozik, hehe. Sőt, azt is tudja, hol van Nagyvárad, ahonnan én jöttem, meg aztán az ősei Aradról származtak. Talán ennek is betudható – meg annak is, hogy megörült, amikor magyar szót hallott –, hogy érdeklődött: "mégis hogy éltek ti ott most?"

Azért mégis örülök neki, hogy még a közelében sem leszek Magyarországnak a beteg, hazug, manipulatív, szennyes hatalom ugyanilyen álnépszavazása, színjátéka napján. Ugyanis kicsit elutaztam: és ha már történetesen Svájcban vagyok épp (és leszek még a „referendum” napján is), akaratlanul is eszembe jut, minden nap, nagyon sok itteni hétköznapi dolgot is látva, hogy még mindig (de igazából már megint) mennyire le van maradva Nyugat-Európától Kelet-Európa, mentalitásban is, nem csak másban.

Új – legalábbis nekem –, tavaly még nem láttam itt: Budapesten, a BAH csomópontnál pár napja fedeztem fel ezt a kis történetet. :) A gépkocsi-felüljáró pilléreit díszítették ki vele az alkotók. És annyira megtetszett, hogy később akkor is visszamentem alaposabban megnézni, amikor már nem nagyon volt idő ilyesmire. Az ötlet, a karakterek, a kivitelezés – mind nagyszerű. Meg hát a történet is aranyos, nyilván nem kell magyaráznom. Hogy a félelmeink, téves paráink, és a többi. Inkább mutatom az egészet.

Szép kis kombinációkat – ráadásul elsőre véletlenül kombinácikat írtam, ami nagyonis találó, sőt összegzi az egészet – produkál a hülyeség és a galádság. Hiszen e két utóbbiról szól a kamu népszavazósdi most az anyaországban, és a teljes Fidesz-kormányzás maga, meg ez a szörnypárt maga is. Hülyeségek a híveik számára, galádságok az ország rovására. Most nem fogom itt részletezni, miért teljesen abszurd és fölösleges és hazug a „kényszerbetelepítés” (ugyanmán) „elleni” (haggyadmán) „népszavazás” (mennyélmán), és mennyire nem a népszavazásról szól, hanem magáról a kampányról, amely a Fidesz egyre csökkenő támogatottsága miatt a kemény magjuk egybentartását, marhaságokkal való folyamatos edzését célozza – meg egyúttal azt, hogy hátha sikerül még pár jámbor tökkelütöttet megnyerniük, illetőleg visszanyerniük maguknak. A részletezés helyett mutatok tehát pár jobb kombót, amelyeket az utóbbi napokban találtam itt, Budapesten, és amelyek a mesterséges, álságos baromságok, valamint a mindennapi élet találkozásáról szólnak. Érdekes kombináci(ó)k ezek mind. :)

Azért megfertőz még engem is (aki épp a fertőzésveszélynek való ellenállást hirdetem) a cucc. Ülök két idős, kedves svájci emberrel, egy nagyváradi helyen, olyan tipikus kedves, vidám, nyugodt, kulturált, jóindulatú nyugatiak, lerí róluk, hogy Normálisföldére valósiak - és a könnyed, finom kis beszélgetés közben mégis újra, meg újra arra gondolok: vajon hogy fogtok reagálni ti, a kedvesek, szépek, kiegyensúlyozottak, rendezettek, segítőkészek, nyitottak, igaziak, ha elér benneteket is napjaink divatja, a terror? És még arra: úgyis csak ti győzhettek (még ha közben számos áldozat árán is) nemcsak nem a terror, de az európaszéli, sápítozó, önmaga alatt fát vágó, itteni, őshonos buta csőcselék sem. És ugyanilyen nyitottan és derűsen és szépen fogtok mosolyogni majd utána is. Ahogy most itt isszátok a limonádétokat és az áfonyaizéteket, és azzal a csodásan tiszta, idősebb korra is ártatlannak megmaradt tekintetekkel pásztáztok.

Jut eszembe: meghívtuk három éve Esterházyt Nagyváradra, amikor egy projekt keretében – történetesen épp az én felügyeletemmel, meg izé, hát végül úgy alakult, hogy majdnem az egészet én írtam aztán – gyerekkönyvvé adaptáltuk a Kis magyar pornográfia című, erősen felnőtteknek szóló művét. (De nem ám amiatt erős és felnőtteknek szóló, hanem más miatt – tessék szíves lenni elolvasni az obligát jajgatások előtt, köszönöm.) Eljönni ugyan nem tudott a bemutatóra, de visszajelzett. És a mai napig az egyik legsikerültebb egykori projektünknek tartom a Kis magyar pornográfiából lett Kis magyar gyerekeskedés kiadvány-bemutatót és performanszot, amely "plüssmacisítja a nagy, orosz medve árnyékában telt közelmúltat". Ezt a Visual Kontakt művészeti csoporttal nyomattuk, és a lényege az volt, hogy a kommunista korszak jellegzetes, és Esterházy által festőivé is tett figuráiról, történéseiről szóló művet adaptáltuk gyerekeknek, és az egyes történetek végére még tanulságokat is elhelyeztünk, hogy jobban értsék. De persze úgy "szól ez gyerekeknek", hogy valójában felnőtteknek szól. Például itt van egy olyan cikk, amiből már érthetőbb lesz, én nem magyaráznám túl. Inkább megmutatom, megtaláltam egy példányt az akkori performansz alapját adó könyvecskékből.

Egyre inkább úgy néz ki, hogy maguk a britek sem akarták ezt az egészet. És ami náluk történt, az – talán kicsit meglepő módon, bár nem is annyira – kifejezetten tanulságokkal szolgálhat itt is, nekünk is. Persze a brexitről van szó (bár nem szeretem ezt a szót, ahogy a grexitet sem szerettem, mindkettő valahogy sajtóbeli kitaláció, ami aztán az egész sajtóban elterjedt, ráadásul akkor még úgy gondolhattuk, fölösleges is ilyen mondvacsinált kis terminusokat kitalálni ezekre, hiszen úgy sem lesz semmi egyikből sem, az Unió szenved, de nem menthetetlen, és főleg nem többségben hülyék lakják – aztán kiderült, hogy tévedtünk, legalábbis részben). Tehát, valahogy nem is igazán foglalkoztunk ezzel az egész brit népszavazással az EU-ból való kilépésről, hiszen világos volt, hogy inkább csak egy belpolitikai játszma része, kampányeszköz, valamint kifelé, azaz Brüsszel felé egy kis részben a szokásos brit különutasság, zsarolgatás megszokott eszköztárának egy újabb kis vacak eleme. Szóval egyértelműnek tűnt, hogy a bennmaradást támogatók lesznek többségben. És a lényeg, meg a mi régiónkban is levonható legfontosabb következtetés épp az, hogy olyan módon akartak támogatottságot szerezni Nagy-Britanniában egyes erők, hogy eljátszották a szokásos "minden gondra a radikális váltás a megoldás" szerepet – csakhogy annyira túljátszották, hogy a végén mindannyian lekerültek a pályáról a nagy cselezgetések közben.

Úgy rohanok szavazni ma, hogy a lábam törik bele. :P Sőt, mint látható, a nagy sietés ráadásul épp ellenkező irányba történik. :) Nagyszerű lényege az egész mai napnak, ezeket pár perccel ezelőtt kaptam el, Nagyváradon.

Jó, persze sok példa van ilyesmire – és bár minél több, annál jogosabb az egész, valahogy közben mégis unalmas is. De ezt akkor sem lehet kihagyni. Egy ideje üzemel már Nagyváradon a Rivo nevű étterem. Amely épp a természet-közeliségre épít. Pontosabban a Körös partjára épített. És a folyóra néző teraszt is kialakított. Olyan kis sikkes helynek van kigondolva. És akkor nesze: jó nagy, százas szögeket vernek a környező fákba. Érted.