Ugye feltűnik a dizájnbeli hasonlóság? Sőt, talán túlzás is dizájnról beszélni: csupán oda kell tenni baszni cseszni a nemzeti színeket bármihez, háttérnek, és máris kész. Nemzeti mázzal minden kreténséget, minden giccset és minden disznóságot el lehet adni.
Nincs mit szépíteni: ha Amszterdamról hall az ember, a legelső két dolog, ami egyszerre beugrik, az a csatornarendszer és a legális füvezés. De az is lehet, hogy fordított sorrendben. Sőt, igazából valami olyasmi a képzet – nekem is sok éve ugyanez –, hogy milyen lehet legálisan füvet venni, besétálni egy coffeeshopba, kiválasztani és kikérni a cuccot, aztán egy csatorna partján a lábunkat lógatni a vízbe, meggyújtani a jointot, és izé. Nos, ha már itt vagyok végül, kipróbáltam.
Elképesztő. ;) Indulás egy hétig tartó hajóútra a Rajnán, kihajózás a Basel melletti Kempsből, egészen Amsterdamig megyünk majd – azaz Svájcból Németország és Franciaország területeit érintve egészen Hollandiáig; na szóval itt biztosan nem lesznek magyarok. És a hajóra felszálló 180 fős csoportban valóban nincsenek is. Viszont a hajóra való beköltözéskor, amint beteszem a lábamat a fedélzetre, aki a személyzet tagjai közül legelsőnek üdvözöl, németül, egy derekas wilkommennel, annak a kitűzőjén az áll, hogy ő Bogi.
Van az a vicc, ugye, hogy a kommunista elnyomás idején kérdik az embert: "mégis hogy éltek ti ott?". Erre azt mondja: "Jól". Rákérdeznek: "Bővebben?" Erre ő: "Nem jól". És van az a másik, hogy a kommunista elnyomás idején kérdik az embert: "mégis hogy éltek ti ott?". Erre azt mondja: "Nem panaszkodhatunk". Nos, mint az előző posztomban már jeleztem, egészen véletlenül összefutottam itt, Zürichben egy magyarral, aki már itt jött a világra, de a szülei 1956-ban menekültek ide, a gyerekük pedig szakmáját tekintve épp menekültekkel foglalkozik, hehe. Sőt, azt is tudja, hol van Nagyvárad, ahonnan én jöttem, meg aztán az ősei Aradról származtak. Talán ennek is betudható – meg annak is, hogy megörült, amikor magyar szót hallott –, hogy érdeklődött: "mégis hogy éltek ti ott most?"
Azért mégis örülök neki, hogy még a közelében sem leszek Magyarországnak a beteg, hazug, manipulatív, szennyes hatalom ugyanilyen álnépszavazása, színjátéka napján. Ugyanis kicsit elutaztam: és ha már történetesen Svájcban vagyok épp (és leszek még a „referendum” napján is), akaratlanul is eszembe jut, minden nap, nagyon sok itteni hétköznapi dolgot is látva, hogy még mindig (de igazából már megint) mennyire le van maradva Nyugat-Európától Kelet-Európa, mentalitásban is, nem csak másban.
Új – legalábbis nekem –, tavaly még nem láttam itt: Budapesten, a BAH csomópontnál pár napja fedeztem fel ezt a kis történetet. :) A gépkocsi-felüljáró pilléreit díszítették ki vele az alkotók. És annyira megtetszett, hogy később akkor is visszamentem alaposabban megnézni, amikor már nem nagyon volt idő ilyesmire. Az ötlet, a karakterek, a kivitelezés – mind nagyszerű. Meg hát a történet is aranyos, nyilván nem kell magyaráznom. Hogy a félelmeink, téves paráink, és a többi. Inkább mutatom az egészet.
Szép kis kombinációkat – ráadásul elsőre véletlenül kombinácikat írtam, ami nagyonis találó, sőt összegzi az egészet – produkál a hülyeség és a galádság. Hiszen e két utóbbiról szól a kamu népszavazósdi most az anyaországban, és a teljes Fidesz-kormányzás maga, meg ez a szörnypárt maga is. Hülyeségek a híveik számára, galádságok az ország rovására. Most nem fogom itt részletezni, miért teljesen abszurd és fölösleges és hazug a „kényszerbetelepítés” (ugyanmán) „elleni” (haggyadmán) „népszavazás” (mennyélmán), és mennyire nem a népszavazásról szól, hanem magáról a kampányról, amely a Fidesz egyre csökkenő támogatottsága miatt a kemény magjuk egybentartását, marhaságokkal való folyamatos edzését célozza – meg egyúttal azt, hogy hátha sikerül még pár jámbor tökkelütöttet megnyerniük, illetőleg visszanyerniük maguknak. A részletezés helyett mutatok tehát pár jobb kombót, amelyeket az utóbbi napokban találtam itt, Budapesten, és amelyek a mesterséges, álságos baromságok, valamint a mindennapi élet találkozásáról szólnak. Érdekes kombináci(ó)k ezek mind. :)
Azért megfertőz még engem is (aki épp a fertőzésveszélynek való ellenállást hirdetem) a cucc. Ülök két idős, kedves svájci emberrel, egy nagyváradi helyen, olyan tipikus kedves, vidám, nyugodt, kulturált, jóindulatú nyugatiak, lerí róluk, hogy Normálisföldére valósiak - és a könnyed, finom kis beszélgetés közben mégis újra, meg újra arra gondolok: vajon hogy fogtok reagálni ti, a kedvesek, szépek, kiegyensúlyozottak, rendezettek, segítőkészek, nyitottak, igaziak, ha elér benneteket is napjaink divatja, a terror? És még arra: úgyis csak ti győzhettek (még ha közben számos áldozat árán is) nemcsak nem a terror, de az európaszéli, sápítozó, önmaga alatt fát vágó, itteni, őshonos buta csőcselék sem. És ugyanilyen nyitottan és derűsen és szépen fogtok mosolyogni majd utána is. Ahogy most itt isszátok a limonádétokat és az áfonyaizéteket, és azzal a csodásan tiszta, idősebb korra is ártatlannak megmaradt tekintetekkel pásztáztok.
Jut eszembe: meghívtuk három éve Esterházyt Nagyváradra, amikor egy projekt keretében – történetesen épp az én felügyeletemmel, meg izé, hát végül úgy alakult, hogy majdnem az egészet én írtam aztán – gyerekkönyvvé adaptáltuk a Kis magyar pornográfia című, erősen felnőtteknek szóló művét. (De nem ám amiatt erős és felnőtteknek szóló, hanem más miatt – tessék szíves lenni elolvasni az obligát jajgatások előtt, köszönöm.) Eljönni ugyan nem tudott a bemutatóra, de visszajelzett. És a mai napig az egyik legsikerültebb egykori projektünknek tartom a Kis magyar pornográfiából lett Kis magyar gyerekeskedés kiadvány-bemutatót és performanszot, amely "plüssmacisítja a nagy, orosz medve árnyékában telt közelmúltat". Ezt a Visual Kontakt művészeti csoporttal nyomattuk, és a lényege az volt, hogy a kommunista korszak jellegzetes, és Esterházy által festőivé is tett figuráiról, történéseiről szóló művet adaptáltuk gyerekeknek, és az egyes történetek végére még tanulságokat is elhelyeztünk, hogy jobban értsék. De persze úgy "szól ez gyerekeknek", hogy valójában felnőtteknek szól. Például itt van egy olyan cikk, amiből már érthetőbb lesz, én nem magyaráznám túl. Inkább megmutatom, megtaláltam egy példányt az akkori performansz alapját adó könyvecskékből.
Egyre inkább úgy néz ki, hogy maguk a britek sem akarták ezt az egészet. És ami náluk történt, az – talán kicsit meglepő módon, bár nem is annyira – kifejezetten tanulságokkal szolgálhat itt is, nekünk is. Persze a brexitről van szó (bár nem szeretem ezt a szót, ahogy a grexitet sem szerettem, mindkettő valahogy sajtóbeli kitaláció, ami aztán az egész sajtóban elterjedt, ráadásul akkor még úgy gondolhattuk, fölösleges is ilyen mondvacsinált kis terminusokat kitalálni ezekre, hiszen úgy sem lesz semmi egyikből sem, az Unió szenved, de nem menthetetlen, és főleg nem többségben hülyék lakják – aztán kiderült, hogy tévedtünk, legalábbis részben). Tehát, valahogy nem is igazán foglalkoztunk ezzel az egész brit népszavazással az EU-ból való kilépésről, hiszen világos volt, hogy inkább csak egy belpolitikai játszma része, kampányeszköz, valamint kifelé, azaz Brüsszel felé egy kis részben a szokásos brit különutasság, zsarolgatás megszokott eszköztárának egy újabb kis vacak eleme. Szóval egyértelműnek tűnt, hogy a bennmaradást támogatók lesznek többségben. És a lényeg, meg a mi régiónkban is levonható legfontosabb következtetés épp az, hogy olyan módon akartak támogatottságot szerezni Nagy-Britanniában egyes erők, hogy eljátszották a szokásos "minden gondra a radikális váltás a megoldás" szerepet – csakhogy annyira túljátszották, hogy a végén mindannyian lekerültek a pályáról a nagy cselezgetések közben.
Úgy rohanok szavazni ma, hogy a lábam törik bele. :P Sőt, mint látható, a nagy sietés ráadásul épp ellenkező irányba történik. :) Nagyszerű lényege az egész mai napnak, ezeket pár perccel ezelőtt kaptam el, Nagyváradon.
Jó, persze sok példa van ilyesmire – és bár minél több, annál jogosabb az egész, valahogy közben mégis unalmas is. De ezt akkor sem lehet kihagyni. Egy ideje üzemel már Nagyváradon a Rivo nevű étterem. Amely épp a természet-közeliségre épít. Pontosabban a Körös partjára épített. És a folyóra néző teraszt is kialakított. Olyan kis sikkes helynek van kigondolva. És akkor nesze: jó nagy, százas szögeket vernek a környező fákba. Érted.
Ez volt idén az első, de még találtam azóta, úgyhogy itt az idei önkormányzati választás zöldségeinek, blődségeinek, vicceseinek, abszurdjainak, jellemzőinek második gyűjteménye. Fogyasszák egészséggel! Hiszen a humor egészséges – nem mint a rájuk való szavazás.
Megint felmerül a kérdés: én kire szavazzak? Egyáltalán: most kivételesen szavazzak-e valakire, adjak-e le érvényes szavazatot. Vagy továbbra is érvénytelenített, összevissza pecsételt lapot (jelen esetben lapokat, mivel a június 5-ig önkormányzati választáson többet is adnak, annak, aki elmegy, hiszen polgármestert, helyi tanácsot és megyei tanácsot lehet választani) dobjak az urnába, mindaddig, amíg valós választék nincs, és a teljes politikai osztály totális cserére szorul, azaz nincs kit választani a jelenlegiek közül? Elmondom az én levezetésmet, megoldásomat.
Most tényleg örülök, hogy lenyúlták az egyik ötletemet. Bár szerintem nem is nyúlták le. Ha ezúttal mondjuk csak a szellemi tolvajlásnál maradunk, lopott már tőlem Tőkés László volt embere választási szlogent, amit én csak hülyülésből találtam ki, a Moszkva kávézó volt PR-osa partyelnevezést, amit én csak szórakozásból találtam ki, több sajtótermék egész szövegeket, vagy részeket, amiket mikor milyen okból írtam – na ezen esetekben például nem örültem. Ma viszont voltam a Visual Kontakt Galéria új akcióján, performanszán, és amit ott láttam, annak kifejezetten de. :)) Bár lehet, hogy csak úgy eszébe jutott a galéria "főművészének" is. De mindkét esetben nagyonis oké.
Hogy a zöldség nem lehet csokorban? Egyrészt – terménytől függően – néha biza lehet, másrészt meg már miért pont a címnek kellene normálisnak lennie, ha egyszer a téma nem az? :) Összegyűjtöttem ugyanis a mostani kampány során látható néhány zöldséget, blődséget, vicceset, abszurdat, jellemzőt. Mindegyiket az elmúlt napokban fotóztam (és kekecek, valamint értetlenek kedvéért hozzáteszem, hogy egyáltalán nem érdekel a teljesen tévesen értelmezett "politikai kiegyensúlyozottság", vagyis az, amivel ilyenkor állandóan jönni szoktak, nevezetesen, hogy miért nem ugyanannyi képp van egyik vagy másik pártról, jelöltről – nem az én dolgom, hogy a hülyeségek egyenlő elosztását intézzem, vagy akár felügyeljem, vagy akár mesterségesen egyensúlyban tartsam, és mert ahol érdekeset láttam, ott mindentől függetlenül fotóztam; plusz ez az én blogom, nem mások kívánságműsora; plusz a politikai korrektséget nem tartom hülyeségnek, de mondom, hogy így félreértelmezett lenne).
KÖTÖM az ebet a karóhoz, hogy ebben az összes ilyenben szinte már művészet van. KÖTETLEN, spontán módon. Mert persze nem szándékoltan, de a végeredménye már-már kortársművészeti akció, installáció. És vicces is, és szomorú is. Az ilyenekben egyszerre van jelen az üzenet és egyből annak a megcsúfolása is, amit üzenni akarnak. Egyszerre van benne emelkedett, aztán ha jobban megnézzük, visszazuhant is. Értik, nem? [Mit "nem"? Hát csak nem kell már elmagyaráznom, hogy
Ma reggel elémvágott egy kamionos, pedig elsőbbségem volt a főúton, bár igaz, hogy a járdán kerekeztem, de épp azért, hogy ne zavarjam a kamionosokat, erre ez lát, mégis kihajt elém - valamit mondtam neki, erre megállt, dudált, mutogatott, én meg ordítottam neki, hogy ''Am prioritate, ce dracu'?!''. Aztán külön irányokba mentünk.
Nem, nem szexmozi (nem elég nagy a város, hogy ilyesmi legyen), hanem ex-. Bár végülis... Mert hát eszembe jut, ahogy a most fantasztikus látványt nyújtó, kibelezett volt Transilvania moziban vagy húsz évvel ezelőtt több filmet sem láttam. Pedig mentem, és érdekelt a film – de a lányt, akivel mentem meg én érdekeltem. És bár szinte mindig kifejezetten elutasítottam, hogy visszaéljek azzal, hogy újságíró vagyok (nem szerettem soha ezzel érvelni, ennek nevében megoldani konfliktusokat, vagy ismerkedni, vagy akármi), azért ilyenkor kivételt tettem, és kértem, hogy nyissák ki nekünk a mozi erkélyen lévő felső nézőteré, amit – a tipikus romániai hétköznapi abszurdumok egyikeként – állandóan zárva tartottak, soha nem nyitottak ki semmilyen nézőnek, gondolom azért, mert akkor utána ott is takarítani kellett volna, vagy valami ilyesmi. És ó, milyen meglepetés volt, hogy
Nagyon sietett, mindenkinél előbb, és még jóval a választási kampány hivatalos kezdete előtt elkezdte a plakátos reklámhadjáratát ezúttal az RMDSZ. Ők voltak az egyetlenek egy ideig, akiknek az anyagai kint voltak, meg persze most is kint vannak. Arról, hogy a jelen kampányuk koncepciója miért eleve rossz, már írtam az egyik előző posztomban – a lényeg, hogy az idei lózungok úgy hangzanak, mintha már a hirdetők maguk is hatalmas hirdetéseket feladva keresnének valakit a harcosi, a jogvédői, a kiállói, stb., bla-bla-bla munkákra. Ám emellett ezeket a plakátokat más, egyszerű módon is nagyon könnyen hozzá lehet igazítani a valósághoz. Készítettem is pár változatot az őszinte korteshadjáratra. Ha tehát a kampányok a valóságról szólnának, akkor most ilyesmik állnának a hirdetőtáblákon. Az elején a propaganda három alapesete, utána a számítógépen javított variációk.
Meglepő, hogy pont harminc éve van ma a csernobili katasztrófának. Én arra emlékszem, hogy általánosba jártam, és amikor (persze késleltetve) kiderült a nukleáris baleset, a suliban bejöttek valakik, azzal, hogy mindenkinek sürgősen be kell vennie ezt a valamit, amit hoztak, és ami állítólag a sugárbetegség ellen véd (de ez utóbbit csak folyosói suttogásból lehetett kihallani).
Ó, milyen édes kis gyerek – állapítom meg, ahogy elhaladok mellette. A kisfiú a kihalt utcán egyedül játszik. De ez egyáltalán nem zavarja, nagyon jól elvan. Mily' gyermeki ártatlansággal tesz-vesz ott az út szélén, a fűben, mennyire jól érzi magát saját kozmoszában. És már messziről meglát, néz, ahogy közeledem, majd amint odaérek hozzá, egyenesen rám tekint, és kérdez valamit. De nem hallom, hogy mit, mivel épp tekerek, és csak elhúzok előtte.
Azoknak, akik – amúgy szerintem teljes joggal – a hazai tanügyet bírálják, és a minőségére panaszkodnak, valamint az iskolába járó gyerekek jövője miatt aggódnak, ezt a képet küldöm (ugyanaz, elölről és hátulról), amit tegnap készítettem Borson. Szóval a gyerekek jó kezekben vannak, és jó helyen, és a mindennapokban hasznosítható tudást sajátítanak el épp. :)
Megkezdődött a választási kampány – bár hivatalosan még nem, de ez senkit nem zavar, nyomul már minden párt. És az RMDSZ ezúttal ilyen reklámanyagokkal állt elő. Pár napja jelentek meg ezek az utak mellett. Mit szólnak? Szerintem nem sikerült valami jól. Mert tragikus is, de vicces is, hogy hogyan lehet ezeket érteni. Jaja: tragikomikus. Pontosan bemutatja azt, miben vagyunk.
Itt a tavasz, ismét zöldellnek a – fuck. Az árnyas, zöld, rügyfakasztó kikelet sokfelé úgy néz ki Nagyváradon, mint a lenti képeken. Már megint. És gondolom, nem is csak ebben a városban.
Könnyen, gyorsan, ingyen megkapható – és egyelőre fölöslegesen is. Immár magyarországi személyazonosító igazolványt is igényelhet az, aki magyar állampolgár, nem kell hozzá magyarországi lakcím sem. Mégpedig új típusú e-személyikről van szó. Az elsők között ki is kértem, tegnap pedig meg is kaptam, valahogy így néz ki:
A rejtély mindig érdekes. Most akkor ennek jegyében ajánlok egy újabb érdekességet. Mert azt talán nem túl sokan tudják, hogy Nagyváradon a központban lévő templomok is rejtenek ilyesmiket. Persze ez sajátosságuk is a templomoknak, jellemző szokott lenni rájuk – de a mi városunkbeli mindig kicsit érdekesebbek tűnik, legalábbis nekünk. Szóval most, március 15-én a megemlékezések egyik helyszíne volt a Barátok Templomának kriptája, ennek apropóján mentem le oda. És végül egy izgalmas látnivalókat találtam és információkat hallottam. Tessék, mutatok valamit:
Megérkezett, és a legelső nagyváradi vetítésen ma meg is néztem a Saul fiát. Huh: megannyi zavaró tényező van persze immár körülötte – de azért sikerült meglátnom magát a filmet is. És sajnos azt, hogy a katarzis elmaradt, az egész egy film, nem is rossz, de csak egy film marad a végén is. Szerintem nem üt igazán. Pedig megpróbálták. És továbbra is az a fő kérdés bennem, hogy mit is próbáltak meg. Pontosabban, hogy miért.