Nyilván akkor is ki-ki kell lépni a városba, ha COVID-19 is lehet ott. És az utóbbi napokban ilyesmikre figyelek fel ilyenkor, hogy például.

Furcsa kukák, szellemes szemétládák: többnyire nem akartak azok lenni, sőt, nagyon is komolynak szánták az egészet – és ettől lett igazán jó. Összegyűjtöttem az ezekről készült képeimet, egy virtuális tárlatra.

Találtam az előbb egy egészségbiztosítási kártyát, javában érvényeset.

Megint ott az a tag: mindig piros-sárga-kék sapkában jár, amin emellett külön román zászlót formázó felvarró is van, továbbá mindig piros-sárga-kék övvel (bár azt hiszem, eredetileg sál az) vannak átkötve a derekán az amúgy szedett-vedett göncei. Remek kép, sőt, a múltkor, teljes díszben, mint mindig, épp kukákból szedegetett ki ezt-azt ez a két lábon járó Románia (de nem fotózom, mert a személy megalázása nem cél).

Hú, rejtély, és fantáziát beindító lelet: valami kazamatát, vagy mit találtak Nagyváradon, a városközpont szívében. Vagy nem?

Meghaltál ma, ötvennégy évesen, úgy hallom, egy focipályán, hobbimeccs közben, infarktusban.

Egy sokkal kisebb isten hozott, jóval kisebb gyerekeket. Mindig szemet szúr ez, ha itt megyek el, így most is – pedig már rég díszeleg itt: a nagyváradi gyermekváros bejárata ez.

Ma van az utolsó napja az Egyesült Királyságnak az Európai Unióban – február 1-ének legelső másodpercétől ugyanis már hivatalosan kívül lesz. Azon, ahova többek között ő hozott be minket is. Pedig már akkor sem voltunk felkészülve erre – és ha csak rajtunk múlna, ma sem lennénk.

Tudják, mi ez?

Állítólag legalábbis. De a nyakamat teszem rá, hogy ez nem igaz.

Itt járt közöttünk: néhány napja még én is láttam az utcán Nagyváradon, a szokott komor büszkeségével, szinte masírozott. Most pedig jött a hír, hogy meghalt Ovidiu Ţinca tartalékos ezredes, aki térségünkben egyszerre volt a régi rezsim titkosszolgálati kiszolgálója és új generációk úgymond formálója. Számos botrány, továbbá sok botrányos megnyilvánulás fűződik a nevéhez.

Napra pontosan ma harminc éves: megvan nekem annak a dokumentumnak a másolata, amellyel újjáalakult a legjobb nagyváradi, tisztán magyar tannyelvű iskola. Csak eddig megfeledkeztem róla, viszont előkerült, amikor az épp harmincéves romániai forradalommal kapcsolatos gyűjteményemet átnéztem. Ugyanis nemcsak a forradalom harminc éves ezekben a napokban, hanem számos hozadéka is. Így például az egész térségben legkomolyabb, legnagyobb presztizsű, önálló, magyar tannyelvű középiskola, azaz a nagyváradi Ady Endre gimnázium újjáalakulása, a román részleg kiköltözése is pont három évtizeddel ezelőtt történt, nyilván a változások okán.

Brutális volt már az üzlethálózat megjelenésekor is annak az akaratlanul áthallásos neve is: Măcelăria poporului, azaz A nép vágóhídja. De lehetett fokozni, mindannyiunk örömére.

Nem. (És Ön, kedves olvasó?) De azért még mondanék ezt-azt a témáról, mivel e tematika kiindulópontja is most harminc éves.

Ismerős? Akik még valamennyivel 1989 előtt születtek, azok többségének biztosan.

Ezt is nehezen hinném el, ha nem a saját szememmel látom. Annyi minden benne van abból, amiben és ahogy élünk, bár persze azért nem minden, mert ennél jóval többől áll össze ez a pocsolya.

Hír volt az is, hogy van áram, vaj, gáz, meg például az is, hogy szabadon lehet járni az autóval hétvégén is – harminc éve van most annak, hogy úgymond győzött a forradalom, és egészen felkavaró az akkori híradásokat visszanézni. De most – pár sötét emlék mellett – az akkori derűlátóbb oldalát is nézzük meg egy kicsit. Kis, saját gyűjteményemből mutatok akkori újsághíreket, meg hosszabb anyagokat is, amelyek ma már kordokumentumok.

Egyik döbbenetből a másikba estünk, mégpedig naponta többször is, heteken keresztül akkoriban. Az egyik kiemelkedő ilyen éppen az az esemény volt, amiről ez a közlemény is szól. Pont ezen a napon jelent meg, harminc évvel ezelőtt, azaz december 26-án, és ezt is eltettem akkor emlékbe.

Nyilván nem csak maga a romániai forradalom harminc éves ezekben a napokban, hanem számos hozadéka is. Márpedig hozott jót is, rosszat is. Az egyik ilyen az első romániai magyar párt. Napra pontosan ma harminc éve alakult meg az RMDSZ. És jó is, rossz is, pontosabban az előbbi volt és az utóbbi lett.

Epikus küzdelemmel jutottam hozzá: segítők, a segítők további segítői, ígéretek, megszegett ígéretek, sunyiskodás, mellébeszélés, hazudozás, manipulációk szegélyezték az utat, amely végül mégis elvezetett a happy endhez. Szinte hihetetlen, hogy csupán pár doboz szaloncukor megszerzéséről szólt a történet – mégis ennyire bonyolult volt. Mivel eleve hiánycikknek kigondolt termékről van szó. De most itt van, és eszem, és vizsgálgatom.

Huh. Ezt el kell mesélnem, mert bár apróság, elsőre döbbenetes, de vicces is. Meg jellemző is.

A karácsonyfánál matattam épp valamit, a nappaliban.

Most vasárnap lesz a döntő. A képlet nagyon egyszerű. (Sokkal jobb lett volna mindannyiunknak, ha kicsit bonyolultabb, azaz Iohannis és Barna között dől el, de ez nem jött össze. Ám ha azért akarta a választó Barnát, hogy kiejtse vele a PSD-t – és ez végül nem sikerült –, akkor az a logikus, ha most is voksol, hiszen ugyancsak a PSD ellenében teheti.)

"Viitorul a ratat șansa de a conduce". Épp ezt a mondatot mondja a hírolvasó, amikor bekapcsolom a rádiót. A román közszolgálati hírcsatorna megy, egész óra alig múlt, híreket mond. Meg akartam tudni, hogy állunk az elnökválasztással. "Viitorul a ratat șansa de a conduce". Atyaúristen! Mit akar ez jelenteni? Ezek szerint mégis Dăncilă nyert? De meg nem arról volt szó, hogy lesz második forduló is? És mi ez a virágnyelven megfogalmazott hír? Ezek máris bevezették az ilyen kemény cenzúrát? Ilyenek suhannak át villámgyorsan az agyamon. De közben megy tovább a rádióadás. És a továbbiakból kiderül, hogy nem tévedtem, ez valóban a hírek. Csak épp már a sporthírek.

Ilyen sem volt még: harminc év után végre esetleg elérhetünk valamit, amit már harminc éve is akartunk, meg azóta is, de egyszer sem jött össze. Talán egyeseknek fel sem tűnik, hogy itt az első igazi esély, mivel közben elég csend van ám. Ez a legcsendesebb államfőválasztás előtti időszak Romániában, 1989 óta. Jó, 1989 előtt meg végképp csendes volt, de most nem erről akarok. Hanem arról, hogy mi a viszonylagos halkság oka, meg főleg arról, hogy mit jó most tennünk, és miért.

Nincs túl nagy kampány. Igazából kis kampány van. Ennek megfelelően ezúttal nem öntötték el a környezetünket a kampányanyagok, óriásplakátok, falragaszok, kevés van belőlük a megyeszékhelyen is. Pedig már szinte itt van az államelnök-választás.