Ilyet sem láttam még. Vagyis de, pont ilyet már igen, csak más alkalommal. Ilyen sem történt még velem. Vagyis de, pont ilyen, csak más alkalommal. És nem értem, nem látom, nem jövök rá, hogy ezek, hogyan lesznek és miért vannak.

Ehhez pár perce volt szerencsém, a nagyváradi központi vasúti pályaudvar előtti aluljáróban. Egyszerűen ott egy tévé. Csak úgy. Körülötte épp senki.

Ma, azaz május 9-én Európa napja van. Szülinapja lényegében. Mégpedig az Európai Uniónak. Ja, hogy Európa nem csak a uniós tagokból áll? Hát, elég baj az, a tagoknak is, a nem tagoknak meg főleg.

Igazából csak ezt a rozsdás táblát akartam megmutatni. Hogy mit tesz a fémmel, ha már rég megszűnt a kocsma - és akkor képzeld el, mit tesz a szervezettel, ha már rég nem iszol. Haha. Hegyközkovácsiban van amúgy ez, ma arra bicajoztam.

Eddig még sosem vettem észre: pár fa takarja el. Úgyhogy meg is lepett, hogy egyáltalán van ez. Az oldalán meg van bontva a téglafal, ott lehet besurranni. Azt hitem, elhagyott társasház. De odabent hamar rájöttem, hogy kórház lehetett. Újabb elhagyatott épületet barangoltam be tegnap.

Na, ez sem rossz. Kicsit eltúlozva ugyan, de ismét átvette az egyik újabb blogbejegyzésemet a hvg.

Nem állítom, hogy az ilyen csodás leleményesség csakis Romániára lenne jellemző, de azt igen, hogy is. Amolyan kényszer, vagy veszély szülte leleményesség ez, ugye.

Már sokadszor járt Nagyváradon Lovasi András, ezúttal ismét a Kiscsillaggal. Ha már itt volt, beszélgettünk megint egyet, a koncert előtt, a Moszkva kávézóban. Ismét lebegteti, hogy talán új számokkal éledhetne újra a Kispál, meg arról is beszélt, hogy aggasztja a Fidesz, és például arról is, hogy ha kell, kiáll a civilek mellett. És egy kicsit Lecsó is megszólal.

Egy nap sem telt még el azóta, hogy Magyarország úgy döntött, még jobban bestötétíti magát, méginkább elszakad Európától, és még jobban engedi, hogy posztszovjet mintára pár, magát oligarchává harácsoló család kezébe kerüljön mindene. Átbicikliztem ma Nagyváradról szegény Magyarországra, és mutatok pár dolgot abból, amit ott láttam, fotóztam. Vicceseket. Mert valahogy végül csak meg kell nyugodnunk. Nem bele, csak meg.

Ezt még 2015-ben fotóztam a szentendrei HÉV-en. Azóta egyre csak aktuálisabbá lett, és egyre elviselhetetlenebb az, amit művelnek. A bal oldalt lévő delikvens a saját országával is. Persze megvoltak ennek az előjelei. Láttam is azokat. Mégsem gondoltam, hogy idáig jutunk. Pedig még messzebbre is fogunk.

.

Már az is gyanús volt, hogy tegnapelőtt Fácsén láttam, valaki húsvéti bölcsességet osztott megy egy bizonyos illetőtől, akit úgy hívnak, hogy Karácsonyi... Aztán mára már nyilvánvalóvá (és komolyan: most elsőre véletlenül úgy írtam le, hogy "nyulvánvalóvá", hehe ) vált, hogy valami zavar van az Erőben, hiba van a mátrixban, meg minden ilyesmi.

Két angol, egy magyar és egy román autó beszélget. Most, Nagyváradon. Pont jókor beszélgetnek istenről, mivel húsvét van, aktuális tehát. Ráadásul egymáshoz közel áll mind a négy, további ráadásul épp ebben a sorrendben láttam meg őket, és szuperráadásul egy templom közelében – a Coposun lévő parkolóban állnak, a parkban lévő görögkeleti templomtól nem messze. Pár perce fotóztam le a beszélgetésüket.

Egy olyan demokratikus államban, mint Magyarország, a tökkelütötteknek és az őket tökkel ütőknek is pozitív diszkrimináció jár, hiszen fogyatékkal élők, hátrányos helyzetűek. Nekik készítettem ma ezeket a mívesen írott tojásokat, húsvétra. Remélem, olyan lendülettel osztogatják majd, mint a baromságokat a neten, meg a való életben. Jaj, az ENSZ-et meg kifelejtettem. Meg ki tudja még hányat, amelyekkel kapcsolatban csak ezután jön a totál keresztényi és mélyen (bár mindig van lejjebb) nemzeti, elmebajos kukorékolás. Mert az ilyen záptojásokat amúgy háborodott kiskakasok tojják. És tolják. (A képekre kattintva még nagyobbak lesznek, így még nagyobb lesz a műélvezet is.)

Biztosan én lehettem akkor a harmadik. De nem teljesen értem, végül miért nem lőttek le ma az áramszolgáltató ügyfélszolgálatán.

Csak nem megy ez. Nem és nem akar összejönni. Ezt az elsőt tavaly szeptemberben már mutattam Facebookon, a következőket fűzve hozzá.

A következőket igyekszem úgy megfogalmazni, hogy azok is értsék, akiknek főleg szól.

Ebéd közben, a rádióban híreket hallgatva jutott eszembe az első kettő. Meg aztán a többi. Ennyi.

Néhányan kérdezték azóta, mi hír arról a két nőről, akiről a Magyar rémtörténet Dubajban című posztomban írtam. (A jelen bejegyzés megértéséhez kérem, olvassák el azt.) Nos, végül nem tudtam találkozni velük Dubajban, amikor nemrégiben ott jártam, és utána is csend volt még egy darabig. Aztán érkezett pár rövid jelzés.

Összefalaztam a kabátomat. Úgyhogy megyek ruhakefét venni. Olyannyira átlagos hétköznapon történik ez, annyira szürke hétköznap egy nemzeti kisebbségben élő életében, hogy ennél hétköznapibb már csak akkor lehetne, ha szerda lenne: mert amúgy csütörtök van, este, esik az eső. Szóval egy nemzeti kisebbségi sokadik hétköznapja. És szóval ki kellene kefélnem a kabátomat, de otthon csak cipőkefe van.

Oké, lesz még pár nap tél most – állítólag –, ám lényegében akkor is itt a tavasz. Március idusa, meg minden. És lám, ha kikelet, akkor meg is érkezett a tavaszi kollekció. Csak nem az és nem oda, amit és ahova gondolnák.

Olvasom, hogy Váradon elfelejtette egy tag, hova parkolt a Lotus Center parkolójában, amikor kijött, azt hitte, hogy ellopták az autóját, kihívta a rendőrséget, akik megtalálták a parkolóban a kocsiját, ott, ahol hagyta.
Úristen, dehát ez a történet tipikusan rólam szól. Hányszor gondoltam már, azt a rohadt autót keresve rohadt parkolókban, hogy ennyire hülye biztosan nem vagyok, hanem nyilván ellopták a kocsit. És annál is durvább, hogy arra sem emlékszem, mikor történt ez a fenti eset velem.

Ebben az országban valahogy minden mindig profán. Még az is, amit emelkedettnek, vagy amit könnyeden ünnepinek szánnak. Kitűnő példa erre ez is: a tavaszköszöntés, kis jelekkel. Nagyon jó ötlet – aztán a végén meg nesze. A Romániában szokásos tavaszköszöntő kitűzők, a márciuskák árusainál már tavaly is kedvencem volt a csirkeaprólékos dobozos. De idén sokkal nagyobb a választék hülyeségekből. Ma ezeket gyűjtöttem be a városban.

Az ember kicsit otthon érzi itt magát: járkáltunk páran egyet, a 32 fokos (már most, képzeld el, milyen lesz nyáron) melegben, a környékünkön épülő negyedben, mindenütt építési terület, rengeteg szanaszét hagyott hordalékkal, mint otthon - gondoltam én az elején, amíg rá nem jöttem, hogy ez itt nem sitt, hanem mindenütt sivatagi homok, tele kagylókkal, aztán vagy tizenöt fűben alvó munkást is fotóztam, mint otthon, aztán ahogy olvastam a leírásokban is, egyes arcok az utcán csapják ki a taknyukat, mint otthon, csak itt hosszú, fehér ruhában teszik, továbbá itt is zavarják az embert a vallással, csak nem zaklatók harangoznak a katolikus, református, ortodox templomokban, ami szerintem már rég meghaladott, csendben kellene lenni, hanem hajnalban is arra ébredek, hogy egy müezzin nyomja a közeli toronyból, meg nyomja dél, körül is,és máskor is, a hotelszobákban pedig nem biblia van, mint sokfelé máshol, hanem a szekrényben imaszőnyeg és Korán.

A kettő tényleg összefügg, hiszen az előbbin gyakran vásárolt emlék, szuvenír az utóbbi. Itt, az Egyesült Arab Emírségekben, a turistamágnes Dubajban találtam meg az eddigi legjobb hűtőmágnest. (Emlékeztetőül: a képek katintással kinagyíthatóak, úgy a szép.) Már tettem itt említést róla, de továbbra is az eddigi legédesebbnek ezt tartom, a bármikori hűtőmágnesek közül. Sőt, a bármikori térségi önreklámok, kabalák, dizájnok közül. Olyan édesek, hogy amikor megláttam, majdnem bementem az egyik méregdrága dubaji kórházba, megméretni a vércukorszintemet. :)

Téved, aki azt hitte, hogy nincs kóbormacska Dubajban. Én is azt hittem amúgy. És tévedtem. Sőt, még Abu Dzabiban is van, ott is láttam ma.

Na, már meg is van, amiért jöttem. Sőt, igazából már első nap megvolt, csak eddig nem volt időm bejelenteni.

Gondoltam, ha már eljutok Dubajba, iszunk ott egy valamit az ottani magyar ismerősömmel. És most eljutottam, itt vagyok. De nem fogunk, sőt mostmár az a kérdés, hogy van-e egyáltalán magyar ismerősöm Dubajban, illetve, hogy életben van-e valahol, ha nem is itt. Az egész úgy kezdődött, hogy körülbelül 2011-ben (bár pontosan már nem emlékszem, mikor) bejelölt Facebookon egy magyar hölgy.

Igazi fehér emberként vagyok jelenleg arabok és mindenféle más bőrszínűek, kultúrájúak között. Sőt, ilyenkor vagyok a legfehérebb: február közepén járok ugyanis az arab emírségekben, a nyári barnaságomnak nyoma sincs most, itt világítok. Mint mások is: oroszok az utcán, szerbek a liftben, románok az étteremben.

Egyáltalán nem tartom zavarónak, hogy tulajdonképpen nekem építették Dubajt. Nekem, mint turistának, aki milliószámra özönlök oda. Most épp itt vagyok ugyanis. Néhány napot eltöltök itt, az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb városában, amelyik a világ egyik aktuális turistamágnese. Engem is az vonzott ide.

Vannak az ember életében mérföldkövek, visszatekintésre, összegzésre és előre kémlelésre késztető pilanatok, események, az idő múlására figyelmeztető mementók. Szerintem az egyik ilyen az, amikor elfogy a 300 darabos fültisztító pálcika.