Régóta állhat itt, elbújva. De csak most találtam rá. „Na igen, most sok mindenre van idő”  – magyarázza ügyesen e felfedezés kései voltát egy másik kíváncsi polgár, amikor összefutunk a mai meglepő felfedezésem helyszínén.

Ennyit akartam mutatni ezúttal: amit ezen a kisfilmen megörökítettem. Vicces is, de sokat el is mond az önrendelkezés témaköréről. Remélem, hogy nem szükséges ehhez további magyarázat – hiszem, hogy elég megnézni, érthető minden kis réteg.

Atât am vrut doar să vă arăt de data asta: ceea ce am surprins în acest filmuleț. E și haios, dar și spune multe despre toată tematica autonomiei. Sper că nu sunt necesare explicații suplimenatare – cred că este suficient să vă uitați, și  înțelegeți singuri.

Akár aranyos is lehetne – főleg az első képen lévő kis cukkereket elnézve –, meg jófejség is. De gyakorlott romániai lakosként nem ez az első, ami eszembe jut, amikor meglátom hirtelen ezeket a magyarázat nélküli hirdetéseket az utcán. Hanem az, hogy vajon mi ez az egész.

Szerintem alig van olyan, akiben nem ötlött fel már hónapokkal ezelőtt, hogy mekkora üzlet lenne mindenféle vicces ábrákat, rajzokat, formákat, na meg persze a leggyakoribbat, tehát humoros feliratokat nyomtatni maszkokra, és így árusítani azokat.

De lehet, hogy máris késő – az ilyesmi nagyon gyorsan szokott terjedni, szemben az igazságokkal, amelyek jóval bonyolultabbak, így nehezebb azokat átlátni, és kevesebbekhez is jutnak el. Tény, hogy megint hülyeségcunami-riadó van, próbálom én is kimenteni azokat, akiket még lehet, mielőtt eltemetik őket a hullámok megint.

Intenzíven kutatják ezekben a hetekben világszerte, hogy miből lehetne előállítani a korona ellenszerét. Én meg bementem a műhelybe, és tessék, itt van.

Ufónak nevezem, olyan is, hiszen unidentified, legalábbis részemről az, object is, és csak azért nem flying, mert szemmel láthatóan épp parkol. A város számos pontjáról látható. Úgyhogy felmentem hozzá most, a városi turizmus jegyében. Utána pedig megérdeklődtem, pontosan mi ez, és hogy működik. A válaszok lennebb jönnek majd, a bejegyzésben. Maga a bejárás pedig itt, a videóban.

A tizennyolcadik században épült, már sok éve elhagyatottan álló épületet jártam be ezúttal. De egyáltalán nem tűnik ma már ilyen réginek az ingatlan, mert az évek során több különféle rendeltetése is volt. Legutóbb nagyjából húsz éve teljesen felújították, és immár a korszerű arcával kezdett tönkremenni és fantommá válni.

Én sem hinném el.

Behajt a rendőrjárőrök autója a Rogi piac hátához.

Újabb volt kollégám, és a helyi közösség valóban értékes alakja távozott váratlanul.

Voltam a pincében. Meg a padláson is. Az utóbbi helyen találtam ezt-azt. Igazából a kincsesládát, amelyből a legtöbb padláson szokott lenni egy.

Vártam is már, mikor éreznek rá, hogy ez is jó üzlet. És tényleg eléggé guccsi alkotásokat is ki lehet hozni belőle. Mondjuk elég sokat kellett várnom, hónapokat. De mivel épp meghosszabbították az országban a kijárási szigorításokat, a jelek szerint még nem cseng le az eddigi leglázasabb vírusidény, úgyhogy némi pénzt is ki tudnak hozni még belőle, jó ötletekkel.

Emlékezetes ünnepük lesz, mert épp húsvéthétfőn fognak szabadulni: nem is gondoltam, de nekem is van olyan ismerősöm, aki intézményes karanténban van ezekben a hetekben. Egy kicsit szóra bírtam, amíg meg nem gondolta aztán magát.

Furcsaságok vannak a Mona körül, közben új helyzethez adaptált kéregetési szöveg született, és van, aki szerint fogkrémmel kell védekezni a vírus ellen. A megvilágosodás újabb pillanatai következnek.

Új köszönés van, többek között ez a helyi fejlemény. Foszlányok, kintről és bentről, vírus idején.

Holnaptól még nehezebb lesz kijárni, de kimenni így is ki kell néha. Újabb villanások tehát a városból.

Nyilván akkor is ki-ki kell lépni a városba, ha COVID-19 is lehet ott. És az utóbbi napokban ilyesmikre figyelek fel ilyenkor, hogy például.

Furcsa kukák, szellemes szemétládák: többnyire nem akartak azok lenni, sőt, nagyon is komolynak szánták az egészet – és ettől lett igazán jó. Összegyűjtöttem az ezekről készült képeimet, egy virtuális tárlatra.

Találtam az előbb egy egészségbiztosítási kártyát, javában érvényeset.

Megint ott az a tag: mindig piros-sárga-kék sapkában jár, amin emellett külön román zászlót formázó felvarró is van, továbbá mindig piros-sárga-kék övvel (bár azt hiszem, eredetileg sál az) vannak átkötve a derekán az amúgy szedett-vedett göncei. Remek kép, sőt, a múltkor, teljes díszben, mint mindig, épp kukákból szedegetett ki ezt-azt ez a két lábon járó Románia (de nem fotózom, mert a személy megalázása nem cél).

Hú, rejtély, és fantáziát beindító lelet: valami kazamatát, vagy mit találtak Nagyváradon, a városközpont szívében. Vagy nem?

Meghaltál ma, ötvennégy évesen, úgy hallom, egy focipályán, hobbimeccs közben, infarktusban.

Egy sokkal kisebb isten hozott, jóval kisebb gyerekeket. Mindig szemet szúr ez, ha itt megyek el, így most is – pedig már rég díszeleg itt: a nagyváradi gyermekváros bejárata ez.

Ma van az utolsó napja az Egyesült Királyságnak az Európai Unióban – február 1-ének legelső másodpercétől ugyanis már hivatalosan kívül lesz. Azon, ahova többek között ő hozott be minket is. Pedig már akkor sem voltunk felkészülve erre – és ha csak rajtunk múlna, ma sem lennénk.