2008-ból a 0.1-es verzió betöltve. Bootolás van. (Magyaroknál csizmázás).

Lassan újraindul az élet. Én is újraindultam, ma van először munka. Vagy legalábbis munkanap ma van először idén.
A szerkesztőség előtt még törött pezsgősüvegek és friss köpések tarkítják a járdát, ezeken át lehet bejutni. Ezek szerint sem a köztisztaságiak, sem általában véve az emberek nem változtak meg idénre sem.

Igaz, én sem változtam. Úgyhogy jó évnek nézünk elébe.

És csak jobb lehet, ha a járdán hagyott, szofisztikált kis jelekből olvasunk: az alkoholt mindenki eldobja és akik eddig hagyták is, többet nem engedik, hogy gombóc legyen a torkukban.

Na, akkor kérem, írja be jelszavát és nyomjon egy entert.

Bevallom, még sosem láttam, mert utálkoztam a hallatán is. De ha most nem néztem volna meg, akkor pont esszét kellett volna írnom a Descartes Isten-érveiben lapuló paradoxonokról - s most az előbbit választottam.
Szóval megnéztem a tévében a Titanicot.
Nem is éppen akkora kapacitású nyálgyár, mint ahogyan az a nép köreiben elhíresült. Bár kétségtelenül elmegy nagyvállalkozásnak e profilban, és simán csak egy tucatfilm. Kár, hogy nem ennél is rosszabb, mert akkor lehetne játszani. Jó kis beszólások jutottak ugyanis eszembe.

Ha ilyesmiben kellene szerepelnem, elsüllyednék.
Az ember csak akkor vállaljon ilyet, ha végképp összecsapnak a feje fölött a hullámok.
Amikor végül már ilyen melót is le kell nyomni, az nem lehet más, csupán a jéghegy csúcsa.
Vagy: a tévével karácsonyozók lélekvesztője léket kapott. Tölteléket.

Na mindegy, ezek most nem egészen jöhetnek be. :)
Ám erről jut eszembe: ilyen mozik helyett régebben mindig megnéztük a Jézus életéről szóló aktuális filmet - az ajándékbontás és a vacsora után. Még ennél is régebben pedig templomban csodálkoztunk a húgommal, és éreztük át (tényleg, semmi irónia!), hogy valami varázslat van a levegőben. Majd ugyanez a kellemes borzongással vegyes öröm otthon újra a hatalmába kerített a karácsonyfánál. Akkor – ahogy az évek teltek - az kezdett lenni a gondunk, hogy templomba kell (értsd: kell) menni, most meg már azon mélázunk néha, hogy nem járunk.
Hát... Azt hiszem, még soha nem tudatosult bennem ennyire határozottan és konkrétan, hogy vissza kellene menni vagy huszonöt évvel. És ez a közhelyes paradoxon egy ilyen estén és a jelen kontextusban erősebben hat, mint például az a tény, hogy ezerötszáz ember tényleg a tengerbe veszett 1912-ben, s a világ akkori legnagyobb utasszállító hajója azóta is a mélyben pihen, sok ezer év sok száz hajójához hasonlóan.

Na, a szentestékhez mindig hozzátartozik pár percnyi melodráma is. De nem baj.
Kicsi a világ. És belül van. Legalábbis évente pár napig biztosan.

Karácsonykor szüret van. Legalábbis a távközlési vállalatoknak.
Olyan emberektől is jönnek most SMS-ek, akikkel körülbelül annyi szót váltottam egész évben, mint amennyit ezekben a szöveges üzenetekben írnak most. Ugyanez igaz a mailre, az iwiw-re, miegymásra. Szóval a szeretet ünnepe van, úgyhogy jó ez a pszeudoüzengetés így, nem nagy ügy.
De azért nagy lesz a csodálkozás majd január elején, ha találkozunk, s megkérdem „Na, szeretsz még?”.

Persze csak hülyülök. Nem fogom megkérdezni. Hiszen mától úgyis tudom, hogy szeret és törődi hangulatomat a legperiférikusabb évfolyamtársam csakúgy, mint a kormánypárt meg az ellenzék több képviselője, az akármilyen vállalkozó, a történelem előtti idők ködébe veszett volt osztálytárs, pár exbarátnő (mondjuk én legutóbb akkor kívántam SMS-ben boldog karácsonyt a szívem csücskének, amikor összekaptunk), meg Géza néni Pusztamérgesről. (Továbbá: az alkalmat megragadva ezúton köszönöm meg külön is kitartó munkáját annak a kedves elmebeteg rajongómnak, aki idestova egy éve esemesezget nekem kis hamiskás marhaságokat, s a szeretet ünnepén sem feledkezett meg eme digitális onániáról.)

Virtuálból reálba az ünnep első napján szokott átmenni a dolog. Ilyenkor főleg romák szeretnek.
Becsengetnek, hogy megszületett a Kisjézus. Mondom befelé: „Jól van, lejött MTI-n. Amúgy meg küldtél volna te is SMS-t inkább”. Kifelé ellenben: „Jó napot kívánok! Kalács jó lesz, ugye? Neeeem? Hogy pénzt adjak?! Ilyen ünnepen?”
Aztán hamar győz a praktikum az erkölcs fölött. Döntök: a profanizálásról szóló kiselőadásomat később tartom meg (valószínűleg akkor, ha nem lesz ilyen hideg a kapuban álldogállni, meg ha más lesz a hallgatóság), a pénznek meg amúgyis jobban örül, mint annak, ha elmagyaráznám, miért nem kell örülnie neki. Nem beszélve arról, hogy így gyakorlatilag kivásárolom magamat a helyzetből.

Ám az inflációt én nem követem, nem indexálok: nálunk már évek óta húsz-harmincezer régi lej a sáp, akár tetszik, akár nem. És a szajré átadása után már nincs lehetőség reklamálásra, hiába látom, hogy már formálja az első mondatot. „Viszontlátásra!” – helyezem el a tuttit, s zárok. (Adok az adekvált stílusra, nem viszlátozunk.)

Úgyis olyan ritkán találkozunk mostanában. Az utóbbi években - húsvétkor, névnapkor, meg általuk kitalált és hivatkozási alapnak használt ünnepekkor - már szóba sem állok velük. Mert amikor még mindenre nyitottam és nyitott voltam, azt vettem észre, hogy egyre csak sokasodnak az ünnepek és az „ünnepek” az évben - s ezt úgy üljük meg, hogy ők csengetnek, emlékeztetnek rá és várják a hála, az összeborulós ünneplés szerény jeleit. Gondoltam hát, stratégiaváltással megelőzöm, hogy a Ramadan, a Hanuka, a Pride Day és a Jenő-nap is bekerüljön a családi naptárunkba.

De karácsony a szeretet ünnepe. Ilyenkor hisszük azt, hogy számít, ha morzsázunk. Kalácsot, aprópénzt, szeretetet. Pedig dehogy. A morzsát legfeljebb a madarak szeretik. Amúgy vagy normális kenyér, vagy gyomorfekély dukál. Ha évente csak egyszer (vagy párszor) eszünk és/vagy adunk enni másoknak, akkor csak ez utóbbi.

A lét két dimenziójába is volt szerencsém bekukkintani ma.

Épp arról beszéltünk az egyetemen, mennyire vihet közel az ideális társadalomhoz az, ha mindenki eleget tesz a kötelességének. Amelyet önként (is) vállal. Nem kényszerből és nem feltételekhez kötötten, hanem önmagától és minden esetben. Azaz nem reciprocitási alapon („ha te eleget teszel a tiednek, én is az enyémnek, de ha nem, én sem”), hanem kvázi csukott szemmel, nem figyelve arra, hogy a többiek követik-e ezt a magatartást vagy sem.
Olyan hétköznapi szintig is visszanyúlik ez, hogy például nem lépem át a sárga vonalat a hivatalban, amire az van írva, hogy „Kérjük, itt várakozzon”, ha a sorban előttem álló épp ügyeket intéz - viszont ha én következem, más sem próbál elébem furakodni, a hivatalnok pedig nem húzza-halasztja a dossziém átvételét, mert mondjuk rossz a kedve ma délelőtt.
Természetesen nagyobb kitekintésben is működnie kell a kötelességek tiszteletben tartásának, s akkor ez azt eredményezi, hogy egyfajta - úgymond szerződéses alapokon nyugvó - rend lesz. Bratyizás és összekacsintgatás helyett. A zsivány csávók kölcsönös engedményeken alapuló társadalmát felváltja az öntudatos polgárok önellenőrzésen alapuló társadalma.
Ez működik például a Skandináv államokban – hogy visszatérjünk a realitásokhoz.

Szóval mindig örülök, ha olyasmiről esik szó, amit már ezerszer végiggondoltam, s más is ugyanúgy festi le. Ez jó.
Mert mutatja, hogy azért vagyunk páran, akik.

A másik dimenzióba ezúttal épp akkor léptem be (sokadszor), amikor áthaladtam azon az ajtón, amin ez áll: „Digi TV ügyfélszolgálat”. Gondoltam, társadalmi szerződjünk egyet, amúgyis mindig ezt próbálom, amíg ki nem hoz a sodromból valami ősember.
Előadom a dolgot a cégtulajdonosnak, aki metakommunikációs szikéivel már a legelején épp a belemet ontja. De próbálja nem mutatni, mivel tényeket közlök vele, higgadtan.
„Egy: a fiúk rosszul szerelték be a cuccot nálam. Kettő: nem tájékoztattak a járulékos költségekről. Három: szándékosan hibásan töltötték ki a szerződést, azt tüntették fel benne, hogy tíz méternyi kábelt használtak fel és a parabolaantennát is ők hozták, holott egy centi kábelre sem volt szükség, mert azt én már rég behúztam, az antenna meg az enyém. Négy: a szerződésemet nemhogy pár nap alatt, de egy hónap alatt sem faxolták el Bukarestbe a központjukhoz, ezért ott nem szerepelek előfizetőként, így onnan automatikusan leállították a szolgáltatást, alighogy beindult. Öt: külön kérésemre sem intézkedtek, nekem kellett a faxolást is megoldanom egy jobb sorsra hivatott szombat estén. Hat: az ügyfélszolgálat telefonszámán csak egyszer jelentkezik be az ügyfélszolgáló, aki felveszi, majd lecsapja, azon túl egyáltalán nem hajlandó felvenni a telefont. Hét: olyan programcsomagot jelöltek be a szerződésben, amit a birtokba vett beltéri egységgel nem lehet fogni, ezért most kénytelen vagyok egy drágább csomagra előfizetni. Nyolc: számos adó nem jön be. Kilenc: a kép elcsúszott minden adón. Tíz: én vagyok itt, ahelyett, hogy ők lennének nálam és hangyaszorgalommal dolgoznának.”

Mire a pasi: „Értem. És mi a probléma, mit kellene mi csináljunk?”

Szóval régóta mondom: csukott szemmel kell várakozni azon a sárga vonalon. Különben többségünket még magával sodorja a tágra nyílt szeműek minden oldalról szanaszét hömpölygő tömege.
Persze szabad közben röhögni. Sőt, elkerülhetetlen.

Egyszer – kábé huszonöt éve és nyolc perce lehet – nekiálltam naplót írni. Kíváncsi voltam, milyen a fílingje az ilyesminek, ugyanis élből baromságnak tartottam az egészet. További motivációt jelentett, hogy voltak, akikkel vitatkoztunk is ilyesmiről. S - ugye - hogy lehet igazán érvelni anélkül, hogy pontosan (lehetőleg jó mélyen, minimum könyékig megmártózva benne) tudnánk, mi az amiről beszélünk?

Olyanszerű dolognak tartottam a naplóvezetést, mint amikor az ember önmagát kényszeríti teljesen fölösleges kötelezettségekbe, jelen esetben abba, hogy amit elindított, azt időnként frissítse is, dacára annak, hogy úgyis csak ő maga fogja elolvasni. (Annak idején az értők által vallott kánon szerint a naplóvezetésnek nemhogy nem volt szabad publikusnak lennie, de a rítus szerint a bejegyezgetés, valamint az objektummal való bármilyen más manőverezés csakis egyedül történhetett, lehetőleg bezárkózva, estefelé, csökkentett világításnál. Vagyis minimális elvárás volt, hogy pontosan dokumentáljuk, mi történt velünk és mit gondolunk, ám erről az égvilágos senki ne tudjon semmit soha).

Szóval pótcselekvések, hosszas előjáték után elkezdtem annak idején - fél szemmel valami szép színésznőt nézegetve közben a tévében. Eleve megosztott érdeklődésem csak lanyhult később, amikor egy órával és pár sorral később eldöntöttem: igazam volt, hülyeség. Ráadásul ha minden nap figyelni fog az asztalról ez a füzet, akkor előbb-utóbb írnom is kell majd bele újra, meg újra, meg újra, ami viszont teljesen fölösleges. Öngerjesztő belterjesség. Mission accomplished, a kísérlet engem igazolt, pá.

Na, ez volt az első nekifutás.

Ez pedig itt a második bejegyzésem, ráadásul nem is ugyanabba a naplóba. És ha ugyanebben az iramban folytatom, az utolsó (legjobb esetben az utolsó előtti) is egyben.

Minden esetre bekk vagyok.

(De nem is ez a félelmetes.)