Szunetel a turistaskodas par napig, megy a munka.
Ket epitkezesen dolgozom, ket kulon kisvarosban, szinte egyszerre. Magam sem godoltam volna, hogy valaha ilyesmire adom a fejemet. De ezt is turistalatvanyossagnak (pontosabban az itteni elettel valo ismerkedesnek) fogom fel, ugyhogy kisebbett roppan a gerincem, amikor cementet rakodunk.
Good friday. Ezzel volt tele az elmult idoszakban minden.
Minden reggel benyomom a tevet, azzal kelek. Ugyhogy mar szerdan csodalkozva neztem a hirmusorokban, hogy azt elemzik, hogy lesz-e good friday - azaz (szo szerinti forditasban) jo pentek.
Na, gondoltam, ezek marhara utnatkozhatnak itt, ha ilyesmivel toltik meg a hirmusorokat. Hat nem tortenink semmi Irakban es Afganisztanban? Obama mar nem kavar indulatokat? Senkit sem lottek le? Nem jon semmifele ciklon? Vagy ilyesmi...
Akkor kapcsoltam el szent sertodessel eltelve, amikor a hirmagyarazo es a meteorologus is elmondta mar a velemenyet arrol, hogy mi varhato a good friday-napon, s eppen eloben kapcsoltak egy lelkeszt, hogy mondja el o is az allaspontjat. Na, ez mar sok - mondtam magamban -, meg a vallast is belekeverik egy ilyen ures butasagba.
Aztan a helyzet fokozodott.
Azt az arcát láttam ma Mexikónak, amelyikre számítottam: katasztrofális. És éppen ezért tetszetős. Az elviselhetetlenség – vagy annak érzete – adja a varázsát. Előre szóltak, hogy ne menjek oda. Úgyhogy még jó, hogy odamentem.
Nagyon sok erdekesseg jutott eszembe, amirol irni kellene ide. Aztan a meg sokkal tobb erdekesseg szepen elnyomta az elozoeket - na meg a blogirasi lenduletemet.
Egyre csak jonnek: az impulzusok, az impressziok minden szegletben, minden varosban, minden utcasarkon (nem rohog) tomorulnek, tolulnak, vigyorognak. Az ember csak kapkodja a fejet, a gepet es a gondolatait.
1989 decemberének utolsó napjaiban sokminden járt a fejemben arról, hogy milyen lesz abban a másfajta világban élni, amely közelebb jön (bár látható volt, hogy nem eléggé közel és nem eléggé gyorsan). Három fő tételem volt annak idején, amellyel illusztrálni próbáltam a változásokat.
Tudtam, hogy – mint mostantól olyan sok ember – én is ott leszek valahogy az újságban, a tévében, a rádióban. Hiszen a szabaddá (vagy legalábbis sokkal szabadabbá) váló társadalomban majd a polgárt is szerepeltetik, egyébként meg sokaknak meglesz az a tizenöt percük, úgyanúgy, ahogy Nyugaton.
Tudtam továbbá, hogy – mint mostantól olyan sok ember – valamit nyerek majd valamiféle nyereményjátékon, beküldős akármikkel, szelvényekkel, vagy hasonló izékkel. Hiszen kapitalizmus, fogyasztói társadalom jön, s ennek része az ilyen szemfényvesztés is.
És tudtam, hogy – mint mostantól olyan sok ember – eljutok Amerikába. Hiszen az új rend legalább annyit feltételez – a fent jelzett gondolati és megnyilvánulási szabadság és a gazdasági nyitás mellett –, hogy nemcsak kétévente engedik ki az embert valami barátian komcsi országba, hanem szabadabban lehet jönni-menni, s meglátogatni az új modellnek számító mocskos kapitalista, imperialista szennyet is.
Szóval ezeket vizionáltam volt 1989-ben.
És ezek közül mindegyik bejött. És persze egyik sem úgy és akkor, ahogyan és amikorra gondoltam. (És persze ez már csak így szokott lenni.)
Szép kis választás jön megint. A helyhatóságira gondolok, mégpedig nagyváradi viszonylatban. A polgármester-választás két favoritja ugye a jelenlegi polgármester, Mihai Groza (PD-L), valamint a volt prefektus és kormányfőtitkár, Ilie Bolojan (PNL, de formailag párton kívüli).
Igaz ugyan, hogy a választások általában sem jó és rossz között zajlanak, hanem a kisebbik rosszra törekszik a körültekintő polgár – úgyhogy nincsenek illúzióim. De szeretném ha lennének, lehetnének.
És ahogy a többséget nézem, úgy tűnik, sokaknak vannak. Úgy gondolják, hogy a verseny a dubiózus és az igazságosztó, a rendetlen és a rendteremtő, a maffiózók bábja és az angyalok küldötte között fog eldőlni.
Azt mondja - bizonyos kontextusban, amit csak őt tud előre, más nem beavatott - az egyik legnagyobb öntudatlan humorgyáros (aki ennél fogva öntudatlanhumor-gyáros is) és helyi aberrátor: “Örs, te olyan vagy, mint a lótuszvirág. Csupa sárból és mocsokból emelkedsz ki, de igazi hamvas szépséggé válsz”.
Hm. Részemről oké.
Aztán amikor már szélesen vigyorogva, erõsen helyeslek, mentegetõzni, magyarázkodni kezd. Azt mondja, "á, nem is pont úgy értettem, izé, vicceltem". Remélem is. Hiszen nem csupa sárból és mocsokból emelkedtem ki.
A többi stimmel.
Errõl jut eszembe: népszavaz ma Magyarország. És ugye ők furcsa népszavazási eredmények produkálásában profik...
Egy nálunk készült graf arról, hogy alakult...
Megfáztam, vagy nem tudom, mi. De fáj, könnyezik, kapar, felszökött.
Hát na: nátha.
Érdekesen telnek ilyenkor a napok. Mitha kicsit illuminált állapotban, vagy pedig valamiféle burokban lenne az ember.
Megnéztem a fresh Oscar-díjas filmet. (Ahhoz képest, hogy oscaros, elég jó, a Coen-fivérek erre garanciát jelentenek.) Csakhogy néhány kulcsmomentum kimaradt.
Itt a tavasz, beköszönt hát a derű, jön a sokszínű ébredés egyre közelebb - na meg jópár ember halála vagy krónikus betegsége is. Köszönet ez utóbbiért a nagyváradi önkormányzatnak.
Hiszen ebből a tavaszi kavalkádból a város több részén alig látszik majd valami a tonnaszám szálló portól.
És nem, nem igaz, hogy ne ez lenne az egyik legnagyobb gondja a városnak. Szinte mindenki tudja és fújja (na meg szívja): a legrégebbi olyan problémák közé tartozik, amelyek egyre csak súlyosbodnak.
Fel kellene ajánlanom bizonyos részemet orvosi kutatásokra. Halálom után (azaz épp mielőtt porhüvelyem maga is porrá válik ebben a porfészekben) a megyeszékhely vezetőibe kellene átültetni a tüdőmet – akár tetszik nekik, akár nem.
Van az a kicsit elcsépelt mondás, amely szerint csoda, hogy egy ilyen országban egyáltalán menetrend szerint járnak még a buszok és kinyitnak az üzletek.
A balkáni tempókat, a fejetlenséget és rendetlenséget kifogásoló mondat fölött búsongóknak van egy jó hírem, egy újabb jó példám is: a posta is működik.
Történt, hogy egy levelet adtam fel egy alapítvány címére, amelyik alapítvány postafiókot tart fent a beérkező küldemények számára a város főpostáján. Na most: magam is épp a főpostára mentem feladni a borítékot - azaz a küldemény épp oda érkezett volna végül, ahonnan útjára indítom.
Mindig érdekes azt nézni, hogy valaki hogyan kergeti a saját farkát.
Talán mindenkinek az életében van olyan mellékszereplő, aki lemegy kutyába és időnként a nyomába szegődik az illetőnek, megugatva őt.
Volt nekem is ilyen ragaszkodó, önjelölt ebem. Annak idején magasabb beosztásban dolgozott, mégis állandóan félt tőlem és fúrt. Pontosabban ásott, kapart, a hátam mögött morgott, vicsorgott. Kitartó volt. Talán épp azért, mert sosem ért célt.
Aztán simán eltűnt, máshova sodorta az élet.
Íme amit ígértem: tegnapi fotók a Holdról, valamint teljesen amatőr felvételek a 2005. október 3-i napfogyatkozásról.
Kinéztem az előbb: még ott van és jó kövér.
De persze hogyne lenne ott, amikor a fogyás csak pár óra múlva esedékes.
Ismét történelmi esemény húzott el mellettünk: Koszovó független lett.
Mondom független. Nem autonóm. Úgyhogy szerintem egyelőre üljön vissza mindenki a helyére, aki örömében felugrált Székelyföldön, vagy (támogatólag) itt nálunk, a Partiumban.
"Igen? Uraim! Hát ez volt itt a nagy baj a székely autonómiával?
Hogy nem volt precedens? Ó, nagy kő esett le a szívemről!"
Mint annak veszélyét előrevetítettem már régebben, időnként olyan esszéimet, dolgozataimat is meg fogom itt jeleníteni, amelyek tetszenek nekem.
Meg aztán szolgáltató jellegem is erősödik ezáltal, hiszen a szövegek könnyedén lelophatóak innen. :) (Engedélyezem az elhurcolást, mert ha nem tenném, akkor is azok lennének.)
Ám jobban örülnék, ha olyanok is jánának erre, akik nem lopni jönnek ilyen szövegek közelébe...
Szóval vágjunk bele újfent.
Az ezen a helyen közzétett előző bejegyzésemben beígért adatközlés határideje lejárt.
A székelyeket tanulmányozza Jula. Államvizsga-dolgozatának koordinálására kért fel a német hölgy, aki Freiburgban (D) tanul európai etnológiát.
Bár nem ismerem (az Európai Kisebbségi Lapok Szövetsége főtitkárának révén talált rám és kért fel), már napok óta készíti interjúját velem: egyre csak küldi az érdekes kérdéseit mailen.
Jegyzem meg, olyanokat, amiken amúgy már nekünk is el kellett volna gondolkodnunk, meg olyanokat, amelyre a válasz evidensnek tűnik, ám jobban belemélyülve nem is olyan egyszerű.
Romániai magyar újságírók netes szépségversenyére nevezte be szerény személyemet bizonyos illető - vagy neveztek bizonyos illetők -, aki(k) kiléte máig homályban maradt. De azért kösz.
Így néztem ki versenyzés közben:
Az lett a végem, hogy negyvenkettőből nyolcadik lettem. Más algoritmus szerint (azaz ha a keményvonalas csalókat nem számítjuk) kábé hatodik.
Kérdés - több fórumon is vitatkoznak erről mostanság -, hogy összefog-e a két romániai magyar párt idén, mivelhogy több választás is lesz ebben az évben. Tekintsünk el most attól, mennyire inadekvált és nyálas és populista ilyen vonatkozásban az "összefogás" szó, phe! Hiszen politikáról beszélünk.
Úgyhogy maradjunk a kérdés lényegénél: lesznek-e közös jelöltlisták, esetleg megnemtámadási szerződés, netán - uramfia! - kölcsönös támogatás?
Megmondósra veszem ezúttal: nem.
Na ja...
Most aztán tényleg eltette a befőtt a nagymamát.
Hogy egy szekus kiüsse a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsot (CNSAS), az már annyira tragikomikus, hogy röhögnöm kell.
Bejegyeztem a pártokról, meg az etnobizniszről. De úgy nézem, nem volt érthető a nyelvezetem egyesek számára. Így most váltok, adaptálok.
Szal aztat monta valamék jóembör, hogy nem értette, mit vakeroltam az előző bejegyzésembe. Na, jóvan, beztos nagyon agybajnok lehet. Bár én nem ösmerem a fazont amék nyavalygott, azér úgy gondolom, neki is joga van hozzám és a logoszhoz, még ha evidens módon erősen rurális vonzatú is a csávesz. De eztet mán csak megérti, próubálok mán megfelelően beszíni.
(Ezért - valamint ha esetleg más is tévelyeg még a homályban, az ő kedvéért is - a következőkben más stílusban is megemlékezem arról, hogy immár két romániai magyar párt nem dolgozik értünk. Fotókban szintetizálom. Elővettem az archívumomat. Onnan előhalászott, saját készítésű képekkel illusztrálom. Olyan lesz, mint a Minden napra egy mese, nem kell félni tőle, nem lesz sok olvasnivaló. Mindkét megjelenített világesemény Nagyváradon zajlott anno.
Na, akkor nézzük, milyen az, amikor mindenki a saját Big Daddyjével nyomatja.)
Száuval fígyejjetek mán, csókák! Mostan egy ilyen izét hogyhíjjákolok ide olyanoknak es, akik gumicsizmába ülnek le a gíp elé. Eztet érteni fogjátok tik es. Jáu sok kíp lesz, oszt szöveg meg alig. Na jóuvan, na?
Ó, de kis édesek azok ott lent! Mint látható, időnként mi is tekintettel vagyunk a választóinkra.
Bezzeg a Béla vizet kapott. Kérem, hölgyem, nekem bontson meg egy szénsavmentes mikrofont.
Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telik, amíg ide is bejegyez majd a párt. Vagy megjegyzések, vagy be(le)szólások formájában. Hogy ejnye és nahát ez meg az, meg no-no, meg ilyenek. Meg, hogy a magyarság érdekei így meg úgy, mert ők azt nagyon látják és nyilván éjt nappallá téve követik, képviselik, én meg itt mocskos, ganaj aknamunkát folytatok, bla-bla-bla. Mert az elmúlt tizenhárom év során sok ilyen marhaságot hallgattam végig a szerkesztőségben. Most már két párt is virnyákolhat azonban - tárul Miki mókatára.
PRMDSZ: ezt Besztercén fotóztam pár éve. S akár így néz ki még most is, akár nem, lényegében így néz ki: nyugodtan feldobhatnák mellé az MPP cégérét is, vagy más jó firmákat.
Az etika eldobja az agyát amikor azt látja, hogy valaki személynevekkel poénkodik. Tényleg nem illik, meg ciki is.
Ám nem ilyesmi, hanem egy – ha akarom, súlyos, ha akarom, vicces - metafora az, ami benne lapul a kérdésben, amellyel én járulok hozzá a Wass Albert-évfordulóhoz. A fizikai-kémiai-irodalmi-szociológiai kérdésem ugyanis: vajon hány Celsius-fokon olvad a Wass – bele a románságba?
Feldobtam ezt pár embernek, így poroszkáltunk egyet a téma körül.
Hőbörög a németek egy része, hogy a Nokia felszámolja a gyáregységét Bochumban, s az egészet átköltözteti Romániába és Magyarországra.
Régi poén, jó poén
A berlini állami hisztimarketing már annyira csúcsra van járatva, hogy egy „reprezentatív felmérés” szerint a németek fele nem is akar többet Nokia készüléken beszélni.
Na de miért, liebe Freunde? Megnézték, hogy biztosan nem azt írja-e a készülékeken, amelyeket eddig is vígan használtak: „Made in Turkey”, netán „Hergestellt in China”? Vagy a külföldön ugyanolyan gyártósorokon összedobott teló csak akkor jó, ha a gyártó eközben Németországban is adózik? Ist das nicht baromság?
Arra jutottam (nemtommér), hogy akiket szeretek és nők, azokat mostantól átmenetileg időnként - enyhén szólva - becézni fogom. E szocioidiotisztikus kísérlet első fázisaként született meg a „méznyúl” szintagma (elvégre magyarok vagyunk, csak semmi honeybunny).
Ám a méznyúl gyorsan szaporodik. Így ma már ismerjük a következőket is (kéretik lassan, tagoltan olvasni és fantázia útján vizualizálni a kedves jövevényeket): csillagmacska, sziromcsibe, kacsakutya, rózsabocs, cukormadár, bababimbó. (Ez utóbbi a legundorítóbb eddig. Nem?)
Szociálisan érzékeny vagyok. Főleg ha valaki mindenáron rá akar állni valamelyik szervemre. Úgyhogy - szolgáltatói jellegem erősítése végett - itt egy rövid típuslevél románul nem (vagy nem eléggé) tudó román állampolgárok használatára.
Stimate Domnule preşedinte prezident de partid "conservator"!
Szűkszavú vagyok. (Lusta vagyok mostanság beírni ide.)
Súlyosan sérült vagyok. (Megfáztam és csavarja az orromat.)
A világ alapvető kérdéseivel vagyok elfoglalva. (Vizsgaidőszak van a filozófia szakon.)
Keményen dolgozom érted, érte és mindenkiért. (Munka van a szerkesztőségben.)
Szóval megvannak az okaim rá, hogy mostanában alig jártam erre. (Kitaláltam pár magyarázatot.)
De hallotok még felőlem. (Majd ha lesz kedvem, még benézek.)
Ilyen egy igazi férfi. (Na ja.)
Úgy döntöttem, olyan bejegyzések is kellenek, amiket senki nem olvas el. Ezért meghoztam azt a súlyos határozatot, hogy a jövőben - időnként - olyasmiket is fel fogok tenni, amiket más célból írtam és nekem tetszenek, ám hosszúak és talán kontextus hiányában nem épp jönnek be, meg nem is humorosak.
További érv, hogy egy kedves ismerős (szia, Enikő! :) ) arra kért, írjak hosszabban. Hát, nagyszerűen beletalált : telepatikusan izélte a hogyhíjjákot, mert pont itt van az alábbi szöveg - amelynek biztos ismérve, hogy távolról sem rövid.
Ime tehát egy esszé mélyvíznek. Nem feledve, hogy több nap, mint kolbász.
A szilveszteri ivászattól megfáradt szervezetűek (vö.: rosszmájúak) helyes irányba terelése céljából hozzáteszem az előbbihez: azért nemcsak a szerkesztőség környékét sercintgették ám tele az ősi hagyományt ápoló önfeledtek, hanem ugye folyamatosan csúszik a fél Románia.
Na. Azért!
:)
(Ám hosszas röhögésre ad alkalmat, ha belegondolunk, hogy mi lenne, ha csak.)
2008-ból a 0.1-es verzió betöltve. Bootolás van. (Magyaroknál csizmázás).
Lassan újraindul az élet. Én is újraindultam, ma van először munka. Vagy legalábbis munkanap ma van először idén.
A szerkesztőség előtt még törött pezsgősüvegek és friss köpések tarkítják a járdát, ezeken át lehet bejutni. Ezek szerint sem a köztisztaságiak, sem általában véve az emberek nem változtak meg idénre sem.
Igaz, én sem változtam. Úgyhogy jó évnek nézünk elébe.
És csak jobb lehet, ha a járdán hagyott, szofisztikált kis jelekből olvasunk: az alkoholt mindenki eldobja és akik eddig hagyták is, többet nem engedik, hogy gombóc legyen a torkukban.
Na, akkor kérem, írja be jelszavát és nyomjon egy entert.