Hőbörög a németek egy része, hogy a Nokia felszámolja a gyáregységét Bochumban, s az egészet átköltözteti Romániába és Magyarországra.
Régi poén, jó poén
A berlini állami hisztimarketing már annyira csúcsra van járatva, hogy egy „reprezentatív felmérés” szerint a németek fele nem is akar többet Nokia készüléken beszélni.
Na de miért, liebe Freunde? Megnézték, hogy biztosan nem azt írja-e a készülékeken, amelyeket eddig is vígan használtak: „Made in Turkey”, netán „Hergestellt in China”? Vagy a külföldön ugyanolyan gyártósorokon összedobott teló csak akkor jó, ha a gyártó eközben Németországban is adózik? Ist das nicht baromság?
A nyelvi bábel mellé feltétlenül kell gazdasági is, úgy látszik. Főleg egy olyan országban, amely amúgy pont, hogy az európai kapitalizmus és szabadpiac egyik legnagyobb haszonélvezője.
Géza bácsi is megmondta: „addig van béke a családi fészekben, amíg az asszony illő módon itthon van, én meg a szomszédba járok hálni.” Ám az ilyen gézabácsik általában otthon urak, de előbb-utóbb kiröhögtetik magukat, ha máshol is despotáskodni próbálnak.
Olyan ez, mint amikor egy csomó itteni település polgármestereinek társaságában az USA-ban jártam, aholis a T. elöljárókon egymás után ütött ki a bizonyítási vágy. Nem hivatalos, de fel- és megkért tolmácsként már a hatodik plázában unatkoztam velük, miközben ők a különféle részlegeket pakolták ki, mintha török bazárba tévedtek volna, záróra után.
Az egyik elárusító hölgy hivatásszerűen körbeugrálta polgármestereinket, majd a pénztártól való távozás után a kedves szépség el is köszönt tőlünk. Kellően udvarias, ám távolságtartó modorban – ahogyan az illik.
Erre az egyik atomagyú román elöljáró hirtelen önállósította magát és úgy döntött, most már – mintegy varázsütésre – tud angolul, sőt, magyarul is, így most csakis a saját szürkeállományára hagyatkozva fogja jól feltalálni magát, s mind a két idegennyelvet beveti. Ezt a furcsa nyelvi elegyet használva köszönt hát vissza a nőnek a városvezető, széles mosoly kíséretében (eleve zavarba ejtően udvariatlan, bizalmaskodó, romániai módon) a hölgy vállára téve kezét. S közben emígyen szóla: „Gudbáj! Puszi!”
Na most, ez angolul így néz ki: „Goodbye, pussy!”
Ekkor én már javában kifelé menekültem, hogy ott röhögjek bele a csendes chicagói elővárosi estébe – ám hallom, hogy a romániai hivatalosság nem elégszik meg a hölgy lemuffozásával. A nő rezzenéstelen arccal áll, de azzal mutatja megütközését, hogy nem megy még el a következő vásárlót kiszolgálni, hanem a bukszázós pasit kíséri ki a tekintetével.
Azt a pasit, aki a kijárat felé tartva még kétszer visszafordul, s finom (továbbá az adott kontextusban undorító) puszikákat dobva a nő felé, még meg is ismétli: „Pussy! Pussssyyy!”
(Hozzá kell még tenni, hogy a tagnak Barry White-féle baritonja van, így különlegesen meggyőző lehet, amikor a kitűnő kiszolgálás elismeréseképpen valakit lebuláz.)
Szóval soha nem éreztem még ilyen jól magam plázában.
De ízletes vacsora sem akart még olyan elemi erővel kitörni arcomból a nevetéssel együtt, mint amikor a másik városvezető másnap este egy étteremben fagyasztotta le a pincérnő szoftját.
A hivatalos küldött ugyanis nem tudta elkölteni szerény estebédjét, ezért úgy döntött, becsomagoltatja magának a maradékot. Nos, a román „csomag” (pachet) szóból indult ki, amikor benne is utat tört a tudat, hogy önállóan fog eligazodni az angolul beszélők között. Odaintette hát a pincérnőt, körbemutatott a vacsi romjain, s némi pálesztől szerzett bátorsággal, pattogó hangon rögtön kiadta az ukázt: „Put everything in my pocket!”
Szegény pincérnő azt hihette, hogy valami kandi kamera áldozata, mert a nagy röhögés közben távozott, s akit küldött maga helyett, az is csak azután jött, hogy előbb óvatosan bekukkintott a szeparénkba.
Szóval amíg szegény finn Nokia Németországban is nyögi az adóterheket, addig sehr gut, és szót értünk vele. De amikor - amúgy a régi gazdasági trendet követve - olcsóbb helyre pakol át, akkor már „cső, te céda” van és zsebrevágjuk az addig kinyújtott kezünket.
Látható: lazán lehet hisztizni és szemtelenkedni, amikor urak vagyunk. Mondjuk Európa urai.
Csak nehogy a végén egyszer az elárusítónő mégis utánunk szaladjon és lekenjen egy taslit, a pincérnő pedig finom, forró halászlét öntsön a zakónk zsebébe, a borjúszelet és a párolt zöldség mellé.
