Blogosz

MESE NINCS.

Vírus a hátamnál, karantén egy lakókocsiban

2020. november 25. 17:24 - BlogoszEditor

Rejtélyesnek tűnik már a történet első része is, így, kívülről szemlélve.

I.

Van itt, a környéken egy évek óta elhagyott, lassanként leromló állagú sarokház. Sok évig üresen állt itt. Aztán egyszer csak megjelentek hajléktalanok – ami szokatlan a városnak ezen az egyáltalán nem városias, inkább faluszerű környékén –, és belakták a házat. Pár hónappal később egyszer épp tanúja voltam, hogy valakik kilakoltatták őket. A lakók eltűntek, a kilakoltatók pedig hoztak egy kisteherautót is, amit megtöltöttek a házfoglalók hatalmas mennyiségű, felhalmozott cuccaival, hogy elvigyék az egészet a szeméttelepre. Teljesen kiürítették a lakatlan házat. És fémhálóból kerítést építettek köré, hogy ne lehessen csak úgy besétálni oda, mint addig. Nem sokkal később azonban ismét beköltöztek oda hajléktalanok, és – kívülről is jól látható módon – újra, csurig megtöltötték az omladozó házat odahordott ruhákkal, és millió más tárggyal is. Aztán őket is kilakoltatták, és a cuccaikat is szintén elszállították.

II.

Idén tavasszal egyszer csak feltűnt egy lakókocsi a rogyadozó ház udvarán. A kocsiban egy fiatal férfi lakott – a düledező lakásban meg immár megint senki. A lakókocsijára még ki is rakott egy szanaszét szakadt, kifakult, régi, kommunista címerrel ellátott román zászlót – amit a mindenfélével telehordott házból mentett ki, mielőtt újra elvitették a szemétre a cuccokat. Még le is fotóztam, az utcáról, amikor egyszer arra járva megláttam ezt a kompozíciót. Ekkor hozhatta ki a házból, majd kimosta, és a ruháival együtt kitette száradni.

h.jpg

Miután megszáradt, egy hatalmas habtéglát tett a szétszálalódó zászló rúdjának a végére, az tartotta a szétesőben lévő lobogót a lakókocsi tetején. Valahányszor ott mentem el, és az utcáról láttam ezt, arra gondoltam: annyira méltatlan, annyira önellentmondásos és randa ez az egész így – viszont épp emiatt annyira megy a helyhez, és az országhoz is.

Amikor ez a lakókocsis ember megjelent, már eléggé kíváncsi voltam, hogy mi ez az egész történetfolyam, aminek a fejleményeit naponta látom, mert útba esik a városba menve is, meg hazafelé tartva is – úgyhogy elmentem a helyszínre. A fémhálóból lévő kerítést kikerülve, hátul jutottam be, ahol – szinte titkos megoldás ez – szabadon be lehet lépni az udvarra. Kedvesen fogadott az illető, és azt mesélte, hogy őt a ház máshol élő tulajdonosa kérte meg, hogy ismét takarítsa ki az amúgy egyre rosszabb állagú ingatlant, ugyanakkor őrizze is egy darabig, hogy senki ne tudjon beköltözni. Mert hamarosan felújításba akar kezdeni a tulaj. Elmondása szerint ezért lakik ő itt, az udvaron álló lakókocsiban, őrként, karbantartóként – átmenetileg, néhány hétig. Megengedte, hogy bejárjam a romos házat, és nekem adta a La La Land című film eredeti, bontatlan DVD-kiadását, amit a szemétteleptől megmentett, kis halmokba rendezett kacatok között találtam.

jo.jpg

Beinvitált az átmeneti szállásként szolgáló lakókocsijába is – szűk, leginkább egyszemélyes, de legfeljebb kettő. Van benne fekhely, minikonyha, miniszoba. Áram nincs. Mint mesélte, esténként azzal szokta magát szórakoztatni, hogy a máshol – gondolom, a közeli benzinkútnál – feltöltött telefonján netezik. Azt is mondta – körülbelül április lehetett ekkor –, hogy amint vége a vírus miatti nemzetközi utazási korlátozásoknak, azonnal, a legelső napon továbbáll dolgozni Ausztriába, a lakókocsival együtt. Végül ragaszkodott hozzá, hogy bejelölhessen Facebookon, és onnantól hetekig hívott néha át, hogy sörözzünk, de végül erre nem került sor. A bejelölés után viszont időnként láttam fényképes posztjait, amelyek arról szóltak, hogy átment bevásárolni, a közelben lévő benzinkúthoz. Később, amikor a vírus miatti korlátozások enyhültek, és a nemzetközi utazási tilalom már hetek óta megszűnt, láttam, hogy ő még mindig ott tartózkodik. A kocsiban, a zászlója alatt – amely lobogóból ekkorra már csak néhány színtelen cafat maradt.

Aztán egyszer csak ez az illető is eltűnt – a lakókocsi azonban mind a mai napig ott van. A nyár folyamán már újabb lakói voltak: romák éltek benne. Egész család, kis gyerekekkel. Az egész előtt elhaladó buszból néha lehetett látni, ahogy az udvaron épp főznek, tisztálkodnak, lavórban mosnak, és a fémhálóból lévő kerítésre teregetik a ruhákat – vagyis egyenesen az utcára. Aztán egyszer feltűnt, hogy már ők sem laknak a kocsiban, szintén eltűntek onnan. A házon pedig azóta sem kezdődött semmilyen felújítás. Az udvaron meg azóta is ott a lakókocsi – amely a vírus miatti zárlat feloldásakor sem ment Ausztriába sem, máshova sem.

III.

Több, mint fél évvel később, azaz most.

Felszáll ma az errefelé jövő buszra egy nagyobb csapat ember – többségük amolyan idősödő, külvárosi vagány. Vulgárisan, harsányan társalognak, és van velük egy nő is, a kislányával. A hátam mögé ülnek le, és mindenféléről beszélgetnek – a párbeszédeikből többek között az is kiderül, hogy egy részük hajléktalan, a nő pedig a lányával együtt valami lakókocsiban, vagy miben élhet. Meséli ugyanis, hogy jobb a kocsiban, mióta valaki megjavította az ajtaját és az ablakát, és már áram, meg fűtés is van. „Am luat o aerotermă” („Vettem egy hősugárzót”) – jegyzi meg –, aztán arra kéri az egyik férfit, hogy majd menjen át, és javítson meg még valamit. Én meg arra gondolok, hm, vajon hol lehet ez a kietlen környék, vajon merre laknak ezek a hajléktalan, idősödő férfiak, és hol élhet a lányával valami rosszabb állapotú lakókocsiban a nő, aki egyébként a hangja, a stílusa alapján egészen elégedettnek és kiegyensúlyozottnak tűnik, cseppet sem megtörtnek, beletörődöttnek, vagy szomorúnak.

Miközben tovább beszélgetnek, egy egészen másról szóló mondat részeként, mintegy mellékesen, a nő megjegyzi:

– De altfel io-s în carantină, nici nu aș avea voie să ies. (Egyébként én karanténban vagyok, nem is lenne szabad kijönnöm.)

Az egyik férfi csak ennyit válaszol erre:

– Da, știu că ești în carantină. (Igen, tudom, hogy karanténban vagy.)

És zavartalanul diskurálnak tovább, mindenféle másról.

Később együtt szállnak le, és már eleve gyanús, hogy melyik megállóban. A tovább induló buszból nézem őket, ahogy haladnak az utcán: legelöl a nő kislánya, egy iskolatáskával, mögötte az anyja, aki amúgy karanténban van, utánuk a többiek.

Először a kislány ér oda – épp ahhoz a sarokházhoz, amelynek udvarán a tavaszi-nyári sztoriban említett lakókocsi áll. És félrehajtja a kerítésként szolgáló fémhálót, hogy be tudjanak jutni. Hazaértek.

A lakókocsijuk tetején ott lobog valami fakó szövetmaradék, egy rúdon, amire egy nagy habtégla van téve.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr5016301488

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása