Olyan szimptomatikus (nem, nem "szimpatikus" van odaírva, hanem "szimptomatikus"), hogy, akik most David Bowie-t siratják a mindenféle netes (sirató)falakon, azoknak a nagyrésze nyilván sosem szerette. És nem is ismeri. És nem is megy a világképéhez. Mi több, a most egy-egy számát, vagy egy-egy RIP-et posztolók többsége még csak nem is bírta hallgatni a zenéjét – sőt, bevallom, engem például hangzásilag kifejezetten irritált jópár újítása, sok zenéjét én sem bírtam rendesen végighallgatni. Pedig még fellépésén is voltam, Budapesten. Az igazság az, hogy David Bowie koncertjére én is úgy mentem el, vagy tizenhét évvel ezelőtt, hogy na jó, adok neki, vagy magamnak még egy esélyt. Mert igazából egyetértek vele, valahogy az én nyelvemen is szól, és szeretem  – csak hát a zenéjét nem. De végül a máig leginkább megmaradt emlék, amivel ejöttem onnan, az, hogy az első számok egyikénél a barátnőm lehányta a cipőmet. Akkor feladtuk, de úgy döntöttem, nekifutok még Bowie munkásságának, ha kell, csukott füllel is, csak a lényegre figyelve. Mert a Space Oddity környékén én már leálltam vele, pedig azt hiszem, engem is a felszín, azaz a korai klipjeinek képisége zavart meg és el. Kár volt hagynom. De nem is ez a lényeg.

Csak egy újabb példa a sok közül, a mostanság egyre inkább szaporodó rengeteg ilyen példa közül – de ennek a végén a szokottnál is jelképértékűbb a csattanó. Mer mán megin kaptam meghívót Budapestre, valami újabb sekélyesen mélymagyar tucat-szerencsétlenkedésre, amelyen a résztvevők ezúttal a Szent Koronát fogják lehúzni a saját szellemi szintjükre, és ott mindenféle idióta módon megerőszakolni, námzáti baromságokkal profanizálni. Rituálisan, spirituálisan, szakrálisan. (Persze nem csak tiszta motivációjú és végtelenül egyszerű jámborok, meg jószándékú hülyék vannak az ilyen szeánszokon.

Igen, itt az én blogomon is lehet ezzel találkozni, ismét. Mostanság kampányszerűen újra értesítik a honlapok a felhasználókat arról, hogy sütiket használnak. Így tesz az én blogszolgáltatóm is e napokban. Sőt, én magam is sütiket használok. Ezen az oldalon. Is. Sokan kérdik, hogy konkrétan mi is az a süti, úgyhogy le is fotóztam, alább metekinthető, hogy az én esetemben például konkrétan mi. Sőt, mostanság elég sok oldal böngészésekor használok sütiket, ráadásul még akkor is néha sütiket használok, amikor nem is nezetek. Olyan is van, hogy a gépnél használom a sütiket, de olyan is, hogy kimegyek a konyhába, spájzba, és ettől az egésztől teljesen különálló módon váratlanul sütiket használok. Mi több: amikor a városban vagyok, néha ott is betérek egy-egy olyan helyre, ahol kiválasztok egy sütit, és használom. Persze tavasszal már egy kicsit bánni fogjuk, hogy sütiket használtunk.

Ó, látom, hogy mit mondott Ferenc pápa. Nem nagyon szoktam én sem felkapni a fejemet ilyen nyilatkozatokra, üzenetekre (meg úgy általában nyilatkozatokra, üzenetekre sem, hiszen a közéleti szereplők nyilatkozatait, üzeneteit erősen szűrnie kell az embernek), de ez most kivétel. Az újévi és egyben béke-világnapi üzenetében hangsúlyozta: "a kultúra és a tömegkommunikációs eszközök területén dolgozóknak is van felelősségük a nevelésben és az oktatásban, főként a mai társadalmakban, ahol mind szélesebb a hozzáférés az információs és kommunikációs eszközökhöz. Az ő feladatuk az, hogy elsősorban az igazság és ne pedig részérdekek szolgálatában álljanak."

Az a legjobb benne, hogy egyáltalán nem szándékosan alakult így. Találomra felvett pólóban vagyok, és nézem ezt a rajzfilmet. Véletlenül jöttek össze így ezek a dolgok. És karácsony is van. Még ráadásul. A pulóveren meg épp az történik, ami... Úgyhogy ez amúgy karácsonyi videóposzt.

Épp idén van húsz éve, hogy újságíróként dolgozom (jó: huszonegy, mert előzőleg – a szakképzés ideje alatt – a munkaszerződés aláírása előtt egy évet külsőztem is). Az ennyi idő alatt betöltött rengeteg jegyzetfüzetem közül alig tartottam meg párat. Legfeljebb azokat, amelyekben voltak fontos telefonszámok is beírva. És tényleg teljesen véletlenül került elő épp most, pár napja egy, az egyik ilyen füzet. Épp az ezredfordulóról, 2000-ből való. Belelapoztam, és az akkori jegyzeteim között sok érdekességet találtam, a sokféle sajtótájékoztatóról, ahol megfordultam, meg a mindenféle városokban tartott konferenciákról, akkor még nem mindig előre lezsírozott döntéseket hozó pártvezetőségi összejövetelekről, meg mindenféle más rendezvényekről. Szóval nem magamat fogom itt ünnepelni, meg semmit, hanem inkább érdekeseket mutatok. Szemelvényeket abból, kik vezettek minket (vagyis inkább ezt az egészet) akkoriban – és gyakorlatilag ma is –, és milyen furcsaságok is voltak. Vannak. Bár tehát az év, amikorról ezek származnak: körülbelül 2000. De – meglátják – igazából 2015 is.

December 17. Világosan emlékszem: huszonhat évvel ezelőtt épp ezen a napon hallottam először arról, hogy Temesváron rendszerellenes megmozdulás van. Arra is tisztán emlékszem, hogy épp a Twin Peakst néztem a Magyar Televízióban, és utána a híradóban mondták be, hogy mi történik. Ebből lett a forradal hogyhívják, máig sem tudni, mi. Kristálytisztán emlékszem erre, évtizedek óta, és minden egyes december 17-én eszembe is jut, minden kicsi részletre emlékszem. És főleg arra tehát, hogy december 17-én mondták be először, és épp a Twin Peaks ment, utána pedig a híradó, amitől lefagytam, és eufória is erőt vett rajtam, jó hosszú időre. Menetrendszerűen, automatikusan minden évben beugrik ez. Ám csak huszonhat évvel később, azaz most néztem utána egy picit e meghatározó élménysornak, amelyekre tehát – mondom – világosan emlékszem. Nos, most, pár perce a következők derültek ki, tehát évtizedek óta minden évben rosszul emlékeztem kristálytisztán.

Amikor egy tárgy példát mutat az embereknek. Ezt ma láttam és fotóztam a városban – és amint megpillantottam, rögtön láttam, hogy tökéletes. Pontos és jellemző kép. Úgy alapvetően mindig, de errefelé meg külön is, mostanában, amikor Európában (de különösen annak keleti részén) ismét kezd teret nyerni a minél butább, annál hangosabb nacionálóbégatás, a kontextust, a háttérben állókat és azok érdekeit minél kevésbé meglátó, annál megveszekedettebb és önsorsrontóbb nemzeti nemzetieskedő ricsajozás. Szóval ez itt nem pusztán egy kerékpár, hanem egy installáció.

Eljött hát ismét a téli ünnepkör, és közelít ennek a csúcspontja, a karácsony – ilyenkor minden évben, így idén is már december elejétől gomolyog fölöttünk, majd vastagon belepi az országot Ştefan Hruşcă. A kolinda-koncertek végeérhetetlen sorozatából élő énekes eljövetelének előhírnöke decemberenként az, hogy a városok megtelnek megannyi jellel: lépten-nyomon Hruşcă-plakátok hirdetik, hogy töretlenül él a hagyomány – annak a hagyománya, hogy jó üzlet a karácsony, meg a tradíciókkal való haknizás. Idén is megmelegedhetnek szíveink a klisék rőzselángjánál, hiszen pár napja Nagyváradon is mindenütt megannyi plakát hirdeti, hogy Hruşcă decemberben sem fázik egyetlen ingben. De vajon mi van még ebben, ezen túlmenően? Vajon mikor éppen mi annak az örömnek az oka, amit a két lábon járó visszatérő motívum, a kolindabumeráng hirdet?

Nu vi se pare nimic cam putred în povestea cu teroristul din Ţinutul Secuiesc? După unele informaţii se pare că nu era niciun exploziv, ci echipamente de tip military games, airsoft și jocuri de artificii. Cert e că organizaţia de care aparţine omul (HVIM) e pe bune o adunătură de idioţi, imbecili, tineri extremişti care se joacă a soldaţi, copii visători şi clovni, cu lideri oportunişti - ca de obicei mai peste tot. Dar mie mi se pare cel puţin exagerat, şi cred că e o gafă al SRI-ului. Dacă nu chiar o camuflare a vreunei mutări, mişcări din partea serviciilor, care se petrece acum după culise, o manipulare demnă de anii '90, din partea serviciilor care conduc de fapt şi în zilele noastre această ţară. Oare care este mai periculos şi mai contraproductiv pentru noi toţi: nişte idioţi duşi cu pluta sau nişte foşti securişti şi generaţia din breaslă de după ei, care sunt şi acum la butoane? Ce înseamnă şi cine reprezintă de fapt terorism intern în România, şi cine terorizează de fapt acesastă ţară?

December elsején sok magyar szemét. Szúrja a román nemzeti ünnep alkalmából való zászlózás is. Pedig ez nyilván rövidlátásra vall, ha nem inkább vakságra. Hiszen azt bezzeg nem látjuk meg ilyen könnyen, hogy minket a mieink milyen könnyen vezetnek félre a mi zászlóinkkal, a mi lobogóink alatt. Ezzel kapcsolatban ma, december 1-én, a román nemzeti ünnepen egy olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, ami még sokkal közelebb is van hozzánk, mint mások zászlói, és azoknak a köpködése.

Mobilszolgáltató-váltás, és ennek apropóján  a lementett telefonszámok szortírozása.Vannak olyan számok, amelyeket már vagy hatszor kidobtam, de minden alkalommal valahonnan ismét előjönnek, ráadásul sokasodnak, klónozzák magukat, egyre több másolatban jelennek meg minden cserekor, akárhányszor dobod ki, minden adat-importáláskor tömegesen térnek vissza. Egy sem kellene, mégis mind több változatukat törlöd mindenhonnan, de egyre több változatban jelennek meg újra, minden váltáskor. Örök harc ez. És lényegében érthetetlen, miért van, biztosan közeli és könnyű a megoldás, mégsincs meg. Ezek a kiirthatatlan zombik.

Menet közben a villamosról épp a szegélyköveket nézem, és ismét arra gondolok: hiszen még a járdaszegély is sokhelyütt Ceauşescu-korszakot idézi, amilyen málladozó, széteső, foghíjas, ugyanakkor a mai napig is jelen lévő, na meg poros és sáros, a felszínes takarítás mit sem segít rajta. Átmenetiséget, felemásságot, jólvanazúgyot hoz, vagyis épp azt, amiben megrekedt ez az ország, vagy huszonöt évvel ezelőtt, és amiben most is szerencsétlenkedik. Pedig milyen kis apró példa – és épp ez: hogy még ilyen kicsi dolgokban is jelen van a múlt, a Ceauşescu-korszak apró jeleitől sem bírtunk megszabadulni, nemhogy a sokkal súlyosabb és sokkal nagyobb hatásaitól. Ráadásul az elmúlt huszonegynéhány évet is gyakorlatilag ellopták, az ország vezetése például tudatosan, szándékosan fékezett, siklatott ki, vitt aztán rossz, félig moszkovita, félig balkáni irányba mindent. Húsz éves hátrányban vagyunk, a saját lehetőségeinkhez képest is. Azt sem tudni már, hol kellene hozzálátni, annyi szinten és annyi féle módon hibás, téves, rossz ez az egész. Reménytelen – én sokszor azt hiszem. És milyen nehéz eleve maga a mentalitásváltás is, dehát hol is van az még, amikor még olyan apróságokon is nehézkes változtatni, mint a szegélykövek. Amelyek az egész utunkat, az egész ország egész (tév)útját szegélyezik. Ha meg kicserélik őket, akkor általában többször is kicserélik, szükségtelenül, sima korrupciós ügyletek, pénzek eltapsolása okán. Nagyon nehéz lesz itt a mentalitásváltás, ráadásul hol van az még... Ilyenek járnak a fejemben, amikor egy éles hang zökkent ki a mentalitásváltással is kapcsolatos gondolatokból.

Nem lett igazam végülis: arra számítottam tegnap este, hogy ma reggelre mindent ellep itt, a neten is és mindenütt, megint, a sok kétségbeejtő butaság, a süket ordibálás, felszínes, cinizmusnak is alpári ugyemegmondtamozás, a mindenféle össze nem tartozó, és/vagy nem olyan módon összefüggő tények és események összemosásán alapuló hülye konklúziók levonása, és az ebből adódó tévutak mutogatása, mint "egyetlen kiút". Vagyis a párizsi merényletek nyomán is, mint mindig, a sok szokott hablaty. Nos, nem mindent lepett el.

„Na most hova tegyem a főzeléket?” –  magyarul kiáltja maga elé a kérdést, így jön ki a konyháról egy  nagy tállal egy szakácsnő, hogy megtárgyalja ezt a melegítőpultnál álló többi alkalmazottal, a ZigaZaga önkiszolgáló-lánc Dacia sugárúti éttermében. És tudom, hogy a pultnál álló alkalmazottak közül is az egyik magyar, a másik pedig tud magyarul is. Meg is beszélik, mindannyian vegyítve a magyar és román nyelvet, hogy „oda, ni, păi care-i problema”.

Ez a mai volt az eddigi egyik legjobb. Pedig számos olyan projektzáró rendezvényen voltam az elmúlt hatszázhúsz évben is, amelyek mindenféle európai uniós támogatású, finanszírozású projektek zárókonferenciái voltak – és az ilyeneken rendszerint adnak valami olyan tárgyat is, ami az adott projektet népszerűsíti. Ilyenformán kaptam már mindenféle ötletes és kevésbé ötletes tárgyat, izét és vackot.

Megkaptam én is Orbán Viktortól, vagyis a Fidesztől, vagyis a Nemzeti Választási Irodától (mindegy, ma Magyarországon ez mind ugyanaz) azt az újabb levelet, amelyben arra kérnek, hogy regisztráltassam magam, a magyarországi választásokon való részvétel céljából. Nyilván elkezdték mindenkinek kiküldeni az ilyen leveleket, akik már az előző választási paródia alkalmával sem regisztráltatták magukat. Mint például én. Dehát azóta mi változott? Változott azóta valami? Teljesen érvényes az, amit három évvel ezelőtt itt már elmondtam.

Tipológiai játék. (Ha annak vesszük.) Péntek este a Lotus plázában járkálva szinte egyenként meg tudod mondani a - többségükben amúgy ismeretlen - emberekről, hogy a láthatóan jobb módban élő arra járók közül ki tartozik ahhoz a sajnos vékony réteghez, amelynek tagjai relatíve fiatalok, és munkával, a szakmájukban profiként dolgozva, netán jó előképzéssel megspékelve, jó állást elcsípve sikerült maguknak jólétet teremteniük, illetőleg kik azok a kis intézményi főkököcskék, mindenféle helyi pártsztárok és pártszolgák, lakájok, üzleti hamiskártyások, ügyeskedők, szélhámosok, parvenük, ki tudja még, miféle piócák és tetvek, akik mindenféle politikai és gazdasági hátszéllel, helyezkedéssel, manőverezéssel, vérszívással, élősködéssel, mocsok húzásokkal kapaszkodtak fel pénzközelbe - és míg most ők épp élvezik azt, amit a rendszerből felmarkoltak, a rendszerük ellen ebben a városban is épp tüntetnek odakint, kicsit odébb.

Mostanra állt össze bennem szabatosabbá, kimondhatóvá az, amit már az elejétől látok. Hogy – a többi, néhanapján nekilendülő polgári megmozdulásokhoz, "elég volt!"-demonstrációkhoz hasonlóan – miért van nagy köd, homály ennek az egésznek a horizontján, és miért nem elegendő az áttöréshez még az sem, ami ezekben a napokban zajlik. Pontosabban melyek azok a pontjai, amelyek miatt bármilyen komolyabb eredmény nélkül zárulhatnak a mostani romániai tüntetések. Megcsúszhatnak, aztán félrecsúszhatnak és elcsúszhatnak.

Amikor úgy dolgozol valakinek a keze alá, hogy közben azt hiszed, egy nemes célt követve épp ellene teszel... Amikor ifjú lendülettel harcolsz, mert olyankor ez van a véredben (van, akinek később is), csak épp a célt téveszted el - de ezt észre sem veszed. Az elmúlt években már nézem, több példa kapcsán is, hogy megint ez zajlik. A legújabb példa erre a bukaresti Colectiv-tragédia utáni tüntetések - meg az, hogy mit értek el vele, és főleg mit nem. Lássuk.

Ó, hát ez szomorú volt. Pedig humorestet tartott Nagyváradon Galla Miklós. Most már sajnálom is, hogy én írok róla az újságnak is, pedig kezdetben örültem neki. De már nem örülök, ugyanis nem szívesen írok negatívumot erről a fickóról, aki több generáció egyik ikonja.

Bár lehet, hogy nem is a helyek hülyék, hanem a tény, hogy zászlókkal bolondították meg azokat. Itt van pár fotóm, és ez csak az elmúlt rövid időszak termése, csak Nagyváradról. Hát tessék, nem lehet elégszer mondani: minél erősebben és minél gyakrabban melldöngetünk a nemzetieskedéssel, az annál viccesebb (implicite nevetségesebb). És annál profánabb. Helye van a nemzeti érzületnek, és a lobogtatásnak is, persze. Csakhogy épp itt a lényeg is: amint a helyéről kimozdítva élünk vele, már nincs a helyén. Ilyenkor lesz aztán rögvest hétköznapi, szánalmas, siralmas, sőt, kegyeletsértő, sőt - épp a fennköltség hiánya miatt - maga ellen ható, magára rácáfoló és magát parodizáló. Ugyanakkor - az azonnali kontrasztok miatt - vicces is. Sajnos az egész dolog azért is aktuális, mert magyar körökben is épp mostanság éli sokadik reneszánszát az egésznek a túlzásba vitele, sőt, az egész ország orránál fogva vezetése, a lobogóu alatt, azok önámítása és a hatalom részéről való kihasználása, akik ki sem látnak egy jó nagy zászláu árnyékából. Szóval: ezek itt a fotókon most épp túlnyomó többségükben román zászlók - de egyáltalán nem ez a nevetséges és humoros bennük. Hanem.

Aki szereti a fantomépületeket bejárni, annak újabb lehetőség. Sőt, most - állítólag, bár én a programban nem látom ezt - egyenesen idegenvezetéssel (de persze le is lehet szakadni a többiektől majd). Egy immár üresen álló szállodát lehet bejárni most Nagyváradon, a Fő utcán tátongó, évszázados múltra visszatekintő Park szállót. Szombaton és vasárnap (2015. október 17-én és 18-án) menjenek el oda, 17 órára, akkor lesz nyitva az egész, és lesznek ott mindenféle kulturális programok, ugyanekkorra ígérik az idegenvezetős bejárást is (de ha ez utóbbi nem lesz, akkor próbáljanak meg ügyesen elkallódni odabent). Én ma, egy nappal előbb voltam a három napra kinyitott volt hotelben, egy programsorozat megnyitóján, és egyúttal végigjártam az egészet.

Azt mondja itt, egy szövegben, amivel dolgozom, hogy mindegy is, kik Budapestre utaztak, majd "a nemzet főteréig zarándokoltak". Hm, na igen, jut eszembe: a nemzet főtere... Ebben a korszakban valójában melyik az?

Meghalt Corneliu Vadim Tudor. Sokminden eszünkbe juthat most az elmúlt 26 évből, ennek kapcsán. De akár a jelenből is.

Fel-felnevetek, van, hogy hangosan is, amikor néhanapján eszembe jut egyik vagy másik. És más kollégáim is hasonló örömmel fogadják, amikor időnként beugrik egy-egy ilyen klassz(ikus) házi alkotásunk. Nyilván minden szerkesztőségben a címadás, illetve a képszöveg a helyi humorforrások két legjobbika, így nálunk is. Most – ahogy ügyeletesként várom az elkészülő oldalakat – hirtelen beugrott egy ilyen poénunk, a legepikusabbak közül. :) Ennek apropóján legott úgy döntöttem, összegyűjtöm a legjobbakat azok közül a címek és képaláírások közül, amelyek itt születtek, nálunk, a sajátjaink. Már legalábbis azokat, amelyek momentán eszembe jutnak. Van, amelyeknek én voltam az elkövetője, másoknak a kollégák. Történelmi alkotások ezek. A romániai magyar sajtó mérföldkövei. Olyan gyöngyszemek, amelyekhez hasonlókkal minden valamirevaló szerkesztőség büszkélkedhet. És nagy vigyorok közepette büszkélkedik is. Továbbá olyanok, amilyen merényleteket élesben is elkövet néha a legtöbb lap. Ezek is mind megjelentek. És ettől végképp igaziak. Nostehátszóvalakkor.

Igazán megértem a vicsorgókat, a sápítozókat, a hőbörgőket, az ugatókat is. Bár nagyjából ez ugyanaz, csak különféle alfajai vannak. Nem értek egyet velük, sőt, sokszor elszomorít és bosszant is a lehetetlenségük, abszurditásuk – de megértem őket. És a legkevésbé sem ironikusan mondom ezt. Hiszen valójában nem nehéz megérteni azt a pár alapvető okot, motivációt, összefüggést és hiányt, ami alapján működnek, vagy legalábbis ami alapján ez működik bennük. És igen, most például a menekültügy kapcsán említem őket. Ugyanakkor nem, nem csak annak kapcsán – mert ha megfigyeljük, egy csomó más kérdés, témakör, esemény, embercsoport okán is mindig ugyanúgy, ugyanazok vicsorognak, sápítoznak, hőbörögnek, ugatnak. Sőt, azt hiszem, ennek a gyomot termő magja valahol a mocsaras mélyünkben mindannyiunkban megvan. (Aztán van, aki meghaladja, van, aki nem, sőt, olyan is van, aki meghaladta, aztán – különféle okokból – inkább visszatér, vagy visszakényszerül, visszabutul erre a primér szintre. És termi a sok gyomot, vígan hörögve.) Például bennem is megvan. Onnan tudom, hogy néha moccan ott lenn, a mélység süllyesztő részében.

Ez megvan? Nemsokára amúgy már nem lesz meg. Szerintem az egyik leglátványosabb - szinte megható - benne az, ahogy a mai napig állnak a  kéményei. Nem is dacolnak, hanem kitartanak még egy kicsit, pedig már semmi sem támogatja azokat. És az egész épületegyüttest sem igazán. El is fog tűnni nemsokára. Főleg, hogy manapság már úgy tartják számon, mint Nagyvárad legrosszabb állapotban lévő műemlék-épületét.