Megígérem, hogy továbbra is nézni fogom a vébét, jól van, ne lincseljetek meg. De - nem tudom - valahogy az én tévémen zavarja is a vételt pár tényező, vannak adáskimaradások. Úgymond technikai hibák, amikért elnézést kérek a nézőktől - de nem lehet nem arra is gondolnom közben, hogy:
Ma is előszedtem ezeket a macis pecsétnyomóimat, és magammal vittem a voksolásra, mint máskor is. Hogy ezekkel érvénytelenítsem az urnába dobandó szavazólapomat (hadd legyen már egy kicsit dizájnosabb egyúttal a protestálás). De ma végül nem használtam, hanem csak egyszerű módon érvénytelenített voksot adtam le. Mert ahogy megérkeztem a szavazókörzetbe, és végignéztem az ott szolgálatot teljesítőkön, el is ment a vicces és (dísz)polgári engedetlenkedős kedvem. Úgyhogy a díszítést elhagytam, maradt a sima polgári engedetlenség. Mivel valahogy megesett rajtuk a szívem. És ezt komolyan mondom, nem ironikusan, nem humorosan.
Készül a nagyváradi Szent László Napok programja - és a mai, beharangozó sajtótájékoztató kapcsán kiadott közleményükben épp ezt olvasom: "az elektronikus zene kedvelői a Moszkva Klubban tartandó Pecepartykon vehetnek majd részt, ahol DJ-k szolgáltatják majd a zenét."
Pece party, hm?
Bármennyire is próbálnak ilyenkor, választási kampányban a szavazópolgárhoz törleszkedni, ettől épphogy távolabb kerülnek, és bármennyire is próbálják világosan közvetíteni az üzeneteiket, a képmutató hazugságaiktól csak egyre nagyobb lesz a sötétség.
Ám néha azért - szándékukkal ellentétben - szórakoztató is tud lenni a nagy komolykodásuk. Itt az aktuális termés ez utóbbiból - vagy legalábbis egy kis része, annyi, amennyit az utóbbi napokban megláttam a városban.
Szegényke. Ennyi neki.
Pedig az IWIW-vel kezdődött minden ilyen jellegű örömünk, nyűgünk, mániánk. :) Hallottam róla sokszor - természetesen baromságnak ítéltem meg, és a rendszerbe való felvételt lehetővé tévő, mailen érkező meghívókat sorra kidobtam, spamnek is jelöltem. Aztán egyszer valaki volt annyira releváns, hogy az ő ajánlására mégis regisztráltam az IWIW-re. És hát láttam, hogy affene, ez kedvemre való.
És egy idő múlva jött a Facebook. Hallottam róla is sokszor - természetesen ezt is baromságnak ítéltem meg, és amúgyis - gondoltam - elég egy ilyen, nem kell kettő, úgyhogy a rendszerbe való felvételt lehetővé tévő, mailen érkező meghívókat sorra kidobtam, spamnek is jelöltem.
Hogy "pont ez a mostani választás a legfontosabb"..., hogy épp "most kell belehúznunk"..., hogy "most kell igazán erős képviselet"..., hogy "történelmi esély előtt állunk".Ilyen és ehhez hasonló olcsó, kopott klisék előtt színészkednek ebben a kampányban is, ilyen és ehhez hasonló romlott rizsával etetik a választókat, sokadszor is. Ráadásul az utóbbiak jelentős része mindig készségesen tapsol is a show-nak, és bizakodva tátja a száját a saját etetésére. Készítettem én meg itt spontán módon pár keresetlen plakátot, néhány egyenesebb üzenetet hordozó kampányanyagot.
Már megint annyira izgalomba hoznak, és annyira ígéretes ez az egész. A mai hír így hangzik:
"Jövő héten kezdi meg a munkáját a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és az erdélyi Magyar Polgári Párt (MPP) vegyes bizottsága, amelynek az lesz a feladata, hogy a közvitára előkészítse a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetét - jelentette be egy csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatón Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A romániai miniszterelnök-helyettesi tisztséget is betöltő politikus elmondta, minél hamarabb le szeretnék zárni az egyeztetéseket, hogy a közvita után benyújthassák a tervezetet a román parlamentben." (MTI, 2014. május 8., csütörtök, 12:17)
Gondolom, máris érthető, mi ez a kellemes, borzongató, várakozással teli érzés, ami áthat.
A tavaszi, csillogó verőfényben még szebb, ahogy amúgyis vidámságtól sugárzóan, nevetgélve megy át az utcán - persze stílusos-aranyosan eleve a tilosban - két szép gizsjány. Egyikük olyan tizennyolc lehet, másikuk termetre és korban is kisebb nála - és elegánsak, boldogak, jókedvűek, szikrázóak, ráadásul egy kis szalagot is fodroz a szél utánuk.
Aztán jobban megnézve látom, hogy a szalag egy koszorú gyászszalagja, amit visznek, ők pedig azért elegánsak, mert talpig feketében vannak.
Egy kicsit aggódom a fehérszárnyú szerkő miatt.
Minden évben hozzányúl valaki a témához, minden évben megégeti magát vele anyagilag, mégis minden évben megpróbálkozik egy-egy új csapat vele - szerencsére. És nekünk, a közönségnek meg minden évben jó, hiszen a lényeg a zene, ami mindig nagyon ott van. A mi kis házifesztiváljainkról beszélek, a Nagyvárad mellett, vagyis Sonkolyoson minden évben ismétlődő tavaszi menetekről.
Hát de én nagyonis híve vagyok a szabadságnak, ezen belül a szabad mozgásnak és letelepedésnek is, továbbá nagyon szerencsétlennek és szánalmasnak tartom a minenféle fasisztoid kis frusztrációbajnokok morgásait más nemzetek, közösségek ellen és a mások szabadságának korlátozására irányuló beteges törekvéseket.
Ugyanakkor Brüsszelben körülnézve minden egyes alkalommal meg kell állapítanom, hogy e példa kapcsán nehezen tudnék vitatkozni velük.
Vagy két évvel ezelőtt nagyon hideg volt a március 15-i megemlékezéseken, de tényleg nagyon. Emlékszem. És hát ez az egyetlen említésre és megjegyzésre és kiemelésre méltó momentum az elmúlt évek sok hazug, képmutató, mellébeszélő, melldöngető, és ennek révén egyenesen kegyeletsértő politikusi "ünnepléseinek", valamint az átpolitizált "megemlékezéseinek" végeérhetetlen bullshitsorában. Ja, és még talán az, hogy a kamuzások hallgatása közben beázott a bakancsom. Emlékszem.
Megyek be a Partiumi Keresztény Egyetemre. A bejáratnál áll egy közismert váradi pártszolga, és széles konzumgesztusokkal közli, a nemrég kormányra lépett pártja nevében: "Aláírásgyűjtés az EP-választáson való induláshoz." Jó, na és akkor mi van? Ezek már úgy gyűjtenek, hogy simán csak közlik - mintha magától értetődő lenne, hogy minden vackot alá kell írnunk. Haggyálmá, megyek is tovább.
Az szerintem izgi ám. Aztán akkor meg főleg, ha mondjuk nem is kolléga az illető. Azaz nem ugyanott dolgozik. Hanem mondjuk munkaidő után néha becsempészi az ember a partnerét a kihalt, leoltott villanyú, de ezen túlmenően is sokat ígérően setét irodába, és.
Van ennek is valami bukéja. Viszont én eddig valahogy nem is gondoltam arra, hogy nem csak irodában lehet ám munkahelyit. Egyszerűen eszembe sem jutott ezen túlmenően átgondolni ezt. És nem csak munkaidő után lehet, hanem az időben benne. Ennek szép illusztrációja a mai.
Ahogy közeledem a végállomáson várakozó buszhoz, már feltűnik, hogy teljesen le van húzva a fekete napellenzője, a hatalmas vezetőfülke-ablak legaljáig. Szokatlan. Biztosan alszik a sofőr - gondolom - bár nem lehet hosszú álma azon tizenöt-húsz perc alatt, amíg újra indulnia kell. Aztán ahogy felszállok, látom, hogy a fülke ajtaján a fekete függöny is teljesen be van húzva. Ezzel a kettővel tehát a külvilágtól elzárt kis kuckót hozott létre magának. Nagyon álmos lehet.
Nézem, milyen szépen havazik, az udvar hátsó részében már vastag rétegben áll mindenen a szűz hó. Ott nem tapossa le semmi, senki, legfeljebb macskák, madarak. Ami méginkább olyan falusiasan mesebelivé teszi. Vastagodó fehér takaró a járdán, a madáretetőn, a füvön, a lugason, mindenen. És havazik, rakódik egyre csak rá, mind erősebb lesz a "minden jól van, és így is marad" téli illúziója.
Amikor két éve ugyanannál az ablaknál állva kifelé tekintgettem az ugyanilyen havazásra, felszántott aggyal, sóval beszórt lélekkel, a szántások mentén fagyos göröngyökbe dermedt bennsővel, akkor arra gondoltam: "Szép ez az egész - de most épp csak odanézni tudok. Bárcsak lennék még valaha fájdalommentes, nyugodt, és akkor szépen, mélyen nézhetném ezt a havazást és a téli tájat. De így és most nem tudok elmerengeni egy ilyenen."
Nincs újévi fogadalmam, az ilyesmit továbbra is fölöslegesnek tartom. De vannak terveim. A tanításokhoz igazodó terveim. Azokhoz a tanításokhoz, amelyek nekem is rokonszenvesek, és amelyek lényegével egyet is értek.
Konkrétan az a tervem, hogy majd - valamikor a jövőben - kifejezetten a mostban fogok élni. És persze teljes egészében hagyom a múltat - egyszer majd. Meg a jövőt is hagyom - valamikor a jövőben.
Nem tudom, na, nem tudom. Jöttem ide, hogy feltegyek ismét egy csomó leleplező jellegű infót. Nagy lendülettel jöttem, de végülis valami mintha közbeszólna. A szívem, vagy az agyam, vagy nem tudom pontosan, mi.
Szóval a tény az, hogy Tőkés László újranősült. Elvette a nála évtizedekkel fiatalabb egyik szeretőjét, akitől most gyereke is lesz, a baba már úton van. És az a helyzet, hogy valahogy logikus, hogy szóljak erről.
Akik utálják, azoknak kívánok boldog karácsonyt. És akik félnek tőle, azoknak. Akiket befeszít néha. Akiknek már csak pont ez hiányzik: egy jó kis szeretetünnep. Akiknek bezárkózik az agya és kihagy a szíve és bepárásodik a szeme tőle. Akik szépen viselik, de akiknek eltűnik a békességmáz az arcukról, és legörbül az ajkuk, ha a nagy ünneplés közben pár pillanatra egyedül maradnak a szobában.
Huszonnégy éve ilyenkor már zajlott az, amit akkor forradalomnak hittünk. Ezzel összefüggésben itt egy kép arról, hol tartunk ma. Nem jutottunk messzire.
A kommunizmus üldözötteire emlékező ülésen vagyok, a nagyváradi városházán. A teremben többnyire meghatódott és/vagy megtört idős emberek. Igen, ők a kommunizmus üldözöttei. Illetve néhányan a kommunizmus üldözöttei közül. A hallgatóság soraiban ülnek. És ez így végülis rendben is van. Csakhogy onnan figyelik a rendezvény prezídiumát - amelyben viszont ott van (sőt, nemsokára még fel is szólal) bizonyos Mihai Drecin. Igen, ő az a Drecin, aki a kilencvenes években a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) itteni zászlóvivője volt, és az ő listájukon jutott be a parlamentbe is. És ő az, aki később a Nagy-Románia Párt (PRM) színeiben folytatta pályafutását, mellesleg így szenátorként bent maradva a parlamentben is. Jelenleg pedig e párt megyei szervezetének elnöke.
Elképesztő, hogy sok ember mennyi különböző felszínes, sőt, egyes esetekben semmitmondó, üres "tanításokért" van odáig. Hogy csak néhányat említsek - a megnevezett valós tudományágakra piócaként rátapadva -, ott van (saját terminusokkal élve) a bullshitpszichológia, a bullshitkozmológia, a bullshitkozmogónia. Na és ugye a másik sláger, amely mellett még valós tudomány sincs: a bullshitezotéria. Egész iparág épül ezekre, ontja a "nagyívű munkákat", az olyan kiadványokat, amelyeknek a két borítólapja között valójában csak a semmitmondás és az üresség ásítozik. Ám rengeteg ember falja ezeket, ráadásul olyan szinten hiszi a nullát, hogy állandóan idézgeti a “nagy szerzőket”, meg a “fantasztikus tanításokat”. Sokszor saját maga már nem is tud önállóan véleményt mondani, csak ezzel beszennyezve, megfertőzve. Már a stílusát is leuralja. Meg a viszonyítási alapjait, meg a perspektíváját. Súlyosabb esetekben mindent. No, gondoltam, kiadok én is nemsokára egy könyvet.
Még több bűnöző zúdulhat a nyakunkba, mint amennyit eddig beválasztott a parlamentbe a sok félkegyelmű tájékozatlan, be(le)látásra képtelen szavazó. Igen biza, azok tömegeiről beszélek, akik egyáltalán hajlandóak bárkire is voksolni. Mert egyszerűen képtelenek felfogni, hogy nincs kisebbik rossz: mindegyik párt korrupcióra és politikai prostitúcióra épül. Bűnözésre. A szó szoros értelmében, nem átvittben. De ők, a polgárok tömegei ezt nem tudják így befogdani, inkább vitáznak róla, érvelnek, okoskodnak, magyaráznak. Miközben ettől függetlenül, változatlanul mindegyik párt korrupcióra és politikai prostitúcióra épül. Bűnözésre. A szó szoros értelmében, nem átvittben. És mindez a polgárok szeme előtt zajlik. Egyre nyíltabban verik át őket azok, akikre szavaznak.
Hallod? De ne híjjatok mán az ilyen Verespatak-megmentő, meg plagázkitermelés-ellenes tüntetésekre többé. Az új stratégiám ugyanis, hogy beadtam a válópert: Románia és én nem vagyunk egy pár amúgysem, már régóta. Úgyhogy eddig kulturált voltam, meg próbáltam mederben tartani a kis rohadék kapcsolatunkat, meg az érzéseimet. De immár szabadon szállnak, nem köt össze minket semmi. Így tehát Románia rohadjon meg, mindenkit megcsal, becsap, kiárusít, aztán már magát is odaveti, lazán, a rongy, beteg csaló, kár is, hogy eleve összekerültünk, de már mindegy, eméssze el akkor magát a rohadt Verespatakjával, meg föld alatt turkálásával, ki van rúgva, ha évtizedek alatt sem volt képes felnőni hozzám. Pedig azt hittem, együtt fejlődünk és formálódunk. És ér valamit mégis ez az egész, a buktatóival együtt is. De tévedtem. Ő csak ribanckodott végig.
Ez az elképzelés lényege.
Jézusatyaúrisen!
Valami gyűlés van a szerkesztőségben: a kitermelésben érdekelt valami ravasz cég egyik embere jött győzködni minket arról, hogy ne írjunk már a verespataki bányaprojekt és a palagáz-kitermelés elleni cikkeket többé, mert igazából szerinte minden jó lesz, és nem is tart sokáig ez az egész, hamar vége lesz. És éppen úgy fogalmaz: "În cam două săptămâni terminăm definitiv cu toată chestiunea mică, numită România."
"Áhá - bököm meg a mellettem ülő Magdi kolléganőmet gyűlés közben - érted: ezt úgy is lehetne érteni, hogy itt tulajdonképpen burkoltan most ismerte épp be, hogy el fognak pusztítani mindent és mindekit. Hogy két hét alatt végeznek az egész kis vacak Romániával. De vicces." Ám ahogy a kolléganőmről ismét elfordítom a tekintetemet, lefagy bennem valami. Azt pillantom meg ugyanis, hogy a gyűlésező kollégák mögött, a szerkesztőség egy olyan sarkában, ahova csak én látok oda, a semmiből hirtelen megjelent egy gyászruhás nő.
Mi az igazi szeretet? Mondom máris.
Nézegetem, hogy kiknek adjak valami kis ajándékot karácsonyra, összesítek. És látom: lesznek olyan drága, csupaszív emberek az életemben, akik besötétedett fasiszták is, intoleráns ökrök is közben.
Úgyhogy karácsonykor nekik is a kedvükre teszek: ha már ezt szeretik, kapnak majd a szeretet ünnepén jó kis könyveket Szálasiról, meg magyarságnyalogató, önámító fércműveket, meg antiszemita szennyirodalmat, arról, hogy pusztulna el a sok zsidó, meg minden más nemzetrontó náció az anyjába, a Föld színéről, kurvaéletbemár. (Hogy az ő retorikájukkal éljek.) Hadd játsszanak a karácsonyfa alatt is ezekkel a kis játékaikkal. Hadd szórakozzanak az ördögi bajaikkal a magas isten fiának színe előtt is.
Valami szépet kellene írnom. Újságba. Cikket. Megígértem. Mert bejött egy olvasó, egy idősebb úr, aki amúgy fényképész, és megkért rá. Hozott egy frissen kiadott albumot, amelyben a saját, virágokról készített felvételei vannak. És nagyon lazára vette: csak ideadta, hogy nézegessem meg (hozzátette, hogy miután megnézegettem, visszaveszi, és azonnal letörli róla az ujjlenyonatokat – na, gondoltam, mekkora becsben tartja már az albumát), és kész. Oké, belenéztem, lapozgattam, aztán kérdem, hogy most mi van, mit csináljunk. Azt mondja, semmit, csak egyszerűen írjak róla én akármit. De valami szépet. Mondom, jó, valamit összehozok, aztán – ha már ilyen kis magántémáról van szó –, kivételesen átküldöm megjelenés előtt az írást, hogy nézegesse, elég szép-e. Azt mondja, nem kell, mert már figyel engem egy ideje, úgyhogy biztos benne, hogy amit írok, az szép lesz.
Ott ül velem szemben a villamoson az a fogyatékkal élő koldus, akit utálok. Igen: UTÁLOM. Jól érted. (Hánynom kell már a sok képmutató szerencsétlentől, aki - látom lelki szemeim előtt - már ettől a felvezetéstől is a hamis, gennyes műszívéhez kapkod, hogy "jaj istenem, hogy lehet ilyet mondani egy szegény koldusról?" Pedig bizony lehet ilyet is mondani, amikor ez van. Sőt, amikor ez van, akkor ezt kell mondani - amikor meg más, akkor mást.)
Ugyanis én már sokszor láttam ezt az embert más helyzetekben is.
Bírom én ezt a Raffay Ernőt. Is. Pedig egyáltalán nem értek egyet vele, a legtöbb kérdésben. És mégis szívesen hallgatom, valahányszor Váradra érkezik, ilyen utazó showbiz-figurává lett történészként előadásokat tartani. Épp tegnap is volt egy ilyen rendezvény itt, Nagyváradon. Erdélyben itt mutatta be először a legújabb kötetét. Ami Adyról szól, meg arról, hogy Raffay szerint hogy tartotta "béklyóban a költőt a szabadkőműves-zsidó kör". (Idézet tőle. Nyilván.)
Na most, hogy a Tőkés László román állami kitüntetésének visszavonását javasolták Pontáék, az szerintem is rossz dolog, sunyi is, meg szánalmas.
De azért ne fárasszatok már olyasmikkel, hogy "ez a romániai magyarság arculcsapása". Mert magyarországi kormányköröktől romániai magyar pártkörökig ilyen közlemények és nyilatkozatok látnak napvilágot. Meg a nép köreiből is látok ilyen kommenteket. Nem, engem nem most és nem ezzel csapott arcul a román állam és a román politikum. Csapott elégszer, a marosvásárhelyi fekete márciustól a kisebbségi törvény nemlétén át odáig, hogy holmi neptunosokkal paktál, ahelyett, hogy valójában a közösségem igényeit tartaná szem előtt. Sokszor csapott. De most nem. Ezzel nem. Engem ne mossatok össze Tőkés Lászlóval - ahogy például én az RMDSZ sem vagyok.
Kerültem én is börtönbe majdnem. Másfél évre. Nincs ezen mit szégyellnem, titkolnom sem. Sőt: példának állok itt, alkalmasint. Hülye voltam és gyerek. Hülyegyerek. Kell az. Tanít. Dolgokra. Csak az nem érti meg ezt a nyilvánvalót, aki hülye is maradt.
Mindez onnan jut eszembe, hogy Sorina Plăcintă volt PDL-s szenátor fiát, Andrei Plăcintát négy és fél év letöltendőre ítélték. Ez mindkettő szokatlan ebben a mocsárországban: az évek száma is, de maga, hogy az egyik maffia párt egyik érdekeltjének családját érinti. És ahogy ma épp megyek át egyik szobából a másikba, hallom a tévében, hogy valami híradóban a nép egyszerű fiait és lányait szólaltatják pont meg, akik habzó szájjal követelik: nehogy valahogy a végén felfüggesztettet kapjon a fiú, töltse le az egészet, francba vele, a tömlöc mélyére! Megérteni megértem: politikushoz köthető, akkor máglyára vele - ez a közfelfogás. De azzal együtt, hogy megértem, és van is benne valami, nem értek egyet vele.
No, én most néhány napra elmentem megint Brüsszelbe. Ismét hivatalos útra. Igen, újra Európai Parlament, meg konferenciák, meg ilyesmik. De erről nem lesz itt bejegyzés, mivel erről most nem jut eszembe semmi ideillő - hogy is juthatna, hiszen jelen pillanatban még reggel öt óra sincs... És ez nagyon komoly időpont. Igazából nem is hittem eddig abban, hogy tényleg létezik olyan, hogy reggel öt óra. (Kivéve persze, amikor ilyenkor ér haza az ember. Ám az más. De ilyenkor kelni, indulni...) Azt hittem, az csak legenda, hogy létezik reggel öt, abszurd történetek mellékszála, sci-fi. Nem hiszek benne igazán most sem. Ahogy például egyes humoros kis történetek szerint az ország másik végében lévő Jászvásár (Iaşi) lakói nem hisznek Nagyvárad lézetésében. Hallottak már róla, de nem hiszik, hogy valóban létezne is ilyesmi. :)
Specialistája vagyok annak, hogy abszurd, lehetetlen, furcsa élethelyzetekbe keveredjem – ezt mondják néhányan azok közül, akik valamelyest ismernek. Én magam azért még mindig úgy gondolom, hogy ez nem így van – viszont közben azért gyűlnek ám a jelek, a furcsaságok. Itt a legfrissebb. Meg akar zsarolni egy néni. Vicces, aha. De mégis, már egyre kevésbé tudok nevetni rajta...
Ismerik azt a kifejezést, hogy „kabátlopási ügybe keveredni”? Nos, itt szó szerint valami ilyesmi zajlik. (Annak, aki mégsem tudná: a „kabátlopási ügybe keveredni” lényege, hogy ellopják valakinek a kabátját, mondjuk egy miniszterét, de aztán később már mindenki csak arra emlékszik, hogy az illető „valami kabátlopási ügybe keveredett”. Azaz pont arra emlékeznek tolvajként, akinek ellopták a kabátját, vagyis aki ártatlan.)
Nos, történt, hogy egyik nap, amikor mentem be dolgozni, egy cetli várt az asztalomon, hogy keresett a szerkesztőségben egy idősebb néni, és meghagyta a címét meg a telefonszámát, hogy menjek fel hozzá, mert „vár ott egy csomag, amit régóta át akar már adni”. Eleve érdekes, de na, gondoltam magamban, lássuk, mi ez.