Még mindig megpendít bennem valamit - pedig a legsúlyosabb időszakában még messze nem is éltem, és az egésznek csak a legvégét kaptam el.
Kiállítás nyílt ma a nagyváradi barokk palotában a váradi Arcadia bábszínház "elfeledett" bábjaiból: az '50-es évektől készült bábokat mutatják be, amelyeket az előadásokon használtak.
Az itt a Kárpát-medencében jelenleg a legnagyobb baj, hogy véletlenül sajnos tökéletesen egymásra szervezték idén a Kolozsváron tartandó Félszigetet, illetve a Debrecenben rendezendő Campus Fesztivált.
A magyarság egy része óriási dilemma előtt áll emiatt. Főleg, hogy erős felhozatal várható mindkét helyen. És az az igazság, hogy kezdetben úgy volt, némileg fogok tudni segíteni ezen a dilemmán, ugyanis majd valamikor később ingyenes belépőt fogok kisorsolni a Félszigetre, ezáltal lesz, akiknek megoldom a problémáját. Ám most már ez sem biztos. Ugyanis a debreceni Campus Fesztiválra is adok ingyenes belépőket a blogom olvasóinak. Ez ma derült ki. Úgyhogy a fejtörés maradhat, hogy most akkor ki melyik fesztre menjen. :)
Annyi veszély van, hogy azt nem is gondolnánk: mindenünnen leselkedik, többféle formában is, állandóan dolgozik ellenünk valaki, mindenféle nációk, meg jelenségek, meg összeesküvések, meg jaj annak a szegény kicsiny létünknek. Ugye? Aki erre a kérdésre nemet mond, az nem is értheti. :) Aki viszont igent, na, vele van most mit kezdenünk.
Az előítéletek kifejlesztését nem lehet elég korán kezdeni. Induljunk ki ebből (a marhaságból :P). Következésképp jobb családokban már gyerekkorban megkezdik a gyűlölet, a prekoncepciók elplántálását a gyermeki agyban és szívben. De persze szerintük nem gyűlölet az, hanem tisztánlátás és megfelelő eligazodási pontok az életben. Nos, az ő segítségükre sietünk most. Kicsiny kulturális egyesületünkön belül új projekten dolgozom.
Ha már régebben nem szoktam volna le a dohányzásról, s most Magyarországon élnék, az immár kormányzati szintre emelt dohánymaffia miatt biztosan egy szálat sem vásárolnék többé hivatalosan. Akkor inkább vagy leszoknék, vagy tiltakozásképp jöhet a másik, nem állami maffiától való vásárlás, amelyik legalább nem kormányzati szintről irányított bűnszövetkezet, s nem tolakszik bele már abszolút mindenbe.
Megkaptam az előbb a szervezőktől a Sonkolyos Fesztiválra szóló meghívókat, amiket a blogom olvasóinak kínáltak fel, s amelyeket közöttük, közöttetek sorsoltam ki. A szerencséseknek még ma eljuttatom, gratulálok! :)
További hasonló sorsolások is jönnek, ezzel nincs vége. Meg ugye zajlik is ez a másik közben. Jó partyzást mindenkinek, minden helyszínen, minden évszakban! :)
Van, hogy elvágyódás, menekülés, kilépés, csap és pap hagyása, hátat fordítás, teljes újrakezdés foglalkoztatja az embert. No, most aztán lett erre egy olyan lehetőség, nyílt egy olyan perspektíva, ami szerintem hidegen borzongató. Ettől egyből behúzza fülét-farkát a legtöbb elvágyódó ember, és slisszol vissza szépen az élete legkisebb szobájának a sarkába, ott összekuporodva és sűrűn bocsánatot kérve. Hiszen ha jobban belegondolunk ebbe az új lehetőségbe, akkor talán mégis inkább maradni akarunk, akkor már jobb minden egy kicsit, akkor menekülünk a meneküléstől, kilépünk a kilépésből, hagyunk csapot papot a csapért papért, hátat fordítunk a hátat fordításnak, teljesen akarjuk inkább a régit.
Mert az van, hogy tíz év múlva – állítólag – ember lépne a Marsra. De úgy, hogy többé nem jönne vissza. 2023-ban indulna ugyanis a bolygó úgymond kolonizálása. Tegnap jelentették be, hogy megkezdődött a jelentkezők regisztrációja. Közülük válogatják majd ki azt a négy személyt, akik az első emberek lehetnek a Marson.
Ismerek egy nőt, aki abból egészíti ki a jövedelmét, hogy már rég magához vett valahonnan egy idősebb nénit, aki minden nap bejár a város különböző pontjaira koldulni. Cserébe van hol laknia: kap szállást, ellátást, még néha sört, vagy más kis meglepit is vesz neki a „gazdasszonya” - de a nyugdíján osztozik vele, vagyis azzal, aki magához vette őt, s az összekoldult pénzt is neki adja le. Régóta így megy ez.
Egy ideje nem láttam a szállásadót. Aztán most felszáll a buszra, és leül mellém, és „szia”, és elkezd mesélni.
Mint kiderül, a koldusát ellopták. És csak nemrég szerezte vissza. A néni ugyanis pár hónappal ezelőtt egy nap berúgott, s elment valami romákkal. Akik aztán többé nem engedték el. Onnantól ők használták. Egész télen. Kicsapták a váradi Oradea Plaza elé, ott kéregetett. Verték, éheztették, még mosdani is ritkán engedték. Aztán rendőrségi ügy is lett a dologból: illegális fogvatartás miatt eljárás indult pár várad-velencei tettes ellen, a néni pedig hazakerült.
Idén is megkapjátok a magatokét, nagyon úgy nézem. Rövidesen kezdődik a fesztiválszezon, és ebben az évben is lesznek olyan szerencsés olvasóim, akik ingyen vehetnek részt egyik vagy másik ilyen partyzáláson.
„Ez egy konformista világ.” Szabadulni sem bírok ettől a mondattól, amióta pár nappal ezelőtt meghallottam. „Ez egy konformista világ.” Tudom én is persze, hogy az – valahogy egyszerre csodálatra méltóan tömör ez a megfogalmazás, és bántóan igaz is.
„Ez egy konformista világ.” Ezt mondta egy kultúrával foglalkozó állami alkalmazott, amikor nemrégiben művészeti jellegű kérdésekről váltottunk szót. „Ez egy konformista világ.” Ez volt a kulcsmondata, amikor meg akart győzni arról, hogy ne vonjuk bele őket egyes bolondosabb projektjeinkbe – de jóindulatúan mondta ezt, mintegy anyaian, szinte arra törekedve, hogy idealista, öntörvényű, néha forradalmár, máskor pedig már érett-bölcsen világjobbításon dolgozó szerény személyem szemét felnyissa az álomból, s megmutassa a rideg, szomorú valóságot.
Hogy kicsapjuk a biztosítékot, az persze már az elejétől világos volt. De hát ez a lehetőség benne is van mindig, ha bármibe fogsz. Meg aztán biztosítéka válogatja. Ha értik, mire gondolok.
Ha pedig nem értik, elmagyarázom. Elvileg mindenkihez szól az, amit egyesületünk kínál. De nem abban az értelemben, hogy mindenkit meg akarunk vele szólítani, hanem úgy, hogy egyszerűen mindenki felé nyitottak vagyunk, mindenkit szívesen látunk, aki kíváncsi projektjeinkre, valamint kiadványunkra, a Samizdatra. Aki aztán nem érti, és/vagy nem szereti, abból lesz a kicsapott biztosíték. Az igazság az, hogy persze nem örülünk ennek, de különösebben nem is sajnáljuk – hiszen az, hogy ki hogyan érti, értelmezi tevékenységünket, akcióinkat, nyilván nem a mi hatáskörünkbe tartozó kérdés, s azért sem mi vagyunk a felelősek, hogy ki milyen szellemi eszköztárral bír, nem a mi dolgunk, hogy ki ért és ki nem.
Kész. Mostantól megtekinthető a The HairSniffing Project eredménye. Helyszínül végül a Moszkvát választottam, amely épp ma nyit újra.
Itt szörcsögök már megint. Pedig még alig jöttem ki a megfázásból. Csak immár bérletem is van hozzá. Én fizetek azért, hogy megfázassanak. Meg azért, hogy fölösleges gondokat okozzanak és nem hiányzó ügyintézéseket generáljanak nekem.
Pedig már örültem az elején, hogy van Váradon ez a Maxim hotel, aminek a medencéjében egy kicsit úszhat, némileg megmozgathatja magát az ember. Ez az, gyerünk hát! A körülmények sem tűntek rossznak. (Bár némi felemásság már az elején volt – zárhatatlan öltözői szekrények, kötelező letéti pénz ahhoz, hogy kulcsot kapj a szekrényedhez, elromlott és azóta is úgy hagyott hidromasszázs-készülék a medencében. Dehát na: Romániában vagyunk, mit akarunk már? Mindent? Teljesen rendben lévő szolgáltatásokat?)
Na, már megint egy nemzeti ünnep. Ami önmagában rendben is lenne. Csak hát a nemzeti ünnep, az a legtöbbször pont két dolog nem szokott lenni: nemzeti és ünnep.
Hogy mi lesz végül Nagyvárad egyetlen olyan helyével, amely bár kocsma, de underground jellegű klub is, értelmiségi jellegű találkozóhely, kulturális központ - azaz mi lesz a Moszkvával -, azt nem az én dolgom nyilvánosságra hozni. Minden esetre némi meglepetés is várható. De erről majd megfelelő időben... Minden esetre menet közben az MR1 Kossuth rádió után a Duna tévében is adásba került a bezáratás körülményeiről szóló kisriport. Itt van, itt vagyunk (a másik változat, azaz a végleges, feliratokkal is ellátott, a teljes műsorba beágyazott verzió pedig itt tekinthető meg, ott a harmadik anyag, a 9. perc után indul).
A Samizdat következő számába írtam ezt. De nem bírom megállni, hogy ne tegyem fel ide is. Mert ugye.
***
Leginkább annak örültünk, hogy végre van egy kulturális tér. És igen, mit tagadjuk, sőt egyenesen jó, hogy implicite egy közösségi találkahely is van, meg egy romkocsma, egy nekünk való partyhelyszín is – de ha szabad megjegyeznem azok kedvéért, akik az alapfogalmakkal sincsenek tisztában, bizony mindez maga is a kultúra része.
Örültünk tehát, hogy van egy tág, szabad kulturális tér – amelyik független, amelyik a saját lábán áll, tehát amelyiket nem szennyezte be egyik politikai-gazdasági maffia sem. Hanem valóban az, aminek látszik. Bár nem tudom, pontosan hány emberre vonatkozik a többes szám, az biztos, hogy jó párat ismerek, aki ugyanígy gondolta. És a kellemes hangulat, a jó emberek, az élményszámba menő rendezvények mellett azért is járt a Moszkva kávézóba, mert az szellemileg tiszta és friss – ráadásul a politkai-gazdasági szörnyek sem tették rá a kezüket.
Nem tudom: engem még a szerelmetes szívem sem tudott végleg Székelyföldre csábítani annak idején, hogy ott éljek – akkor a politikusok hogyan tudnának?
Arról van szó ugye, hogy egy budapesti összmagyar politikai egyeztetésen felmerült a romániai szórványmagyarság kitelepítésének, áttelepítésének, valahova telepítésének ügye. Először mindenki titokban tartotta, hogy ilyesmi is elhangzott a zárt ajtók mögött tartott tanácskozáson. Sajtósként elsőnek kezdtem el utánajárni, s akkor még mindenki hazudott erről.
Valami csak lehet ebben a dologban. Pedig először nem tudtam eldönteni, ezúttal ki hazudik: az RMDSZ, amelyik azt állítja, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának zárt ajtók mögött tartott budapesti ülésén Szász Jenő felvetette az erdélyi magyar lakosság kitelepítésének lehetőségét, vagy Szász maga, aki teljesen tagadta ezt, amikor felhívtam és rákédeztem. Aztán rájöttem: mindketten hazudnak. Nyilván. Dehát mi mást is várnánk tőlük...
Megkaptam persze én is Orbán Viktor miniszterelnök levelét. Akárcsak többszázezer anyaországon kívül élő magyar.
Azt írja: „Tisztelt Honfitársam! (...) Tudnunk kell egymásról, és rendelkeznünk kell minden fontos, aktuális információval Magyarországról. Ezért a magyar kormány úgy döntött, hogy a jövőben rendszeresen tájékoztató levelet küld Önnek, amely hozzásegíti, hogy bekapcsolódhasson Magyarország sorsának alakításába. Tisztelettel, Orbán Viktor”
Én viszont ezt olvasom: „Na helló, Örs! (...) Az van, hogy már megint kampány van. És hát ránk kellene szavazni majd. Megoldható? Tisztelettel, Orbán Viktor”.
No, én meg akkor a jelen válaszlevelet intézem a kormányfőhöz. Amúgyis rég érett már, legyen akkor.
„Tisztelt Honfitársam!
Nem ígérhetek semmit. Megtettem már párszor amúgyis, ám az Ön mostani levele nyomán ismét elgondolkodtam a felvetésén.
Hivatalosan persze technikai okok, nem hivatalosan viszont szellemi okok miatt (így még érdekesebben hangzik, igaz? :)) ) miatt a The HairSniffing Projecthez kötődő non-virtuális kiállítás nem a meghirdetett helyen és időpontban lesz. Hanem. (Szólok majd. :) )
Mégis mi az a The HairSniffing Project? Kérdezték. Most már akkor elmondom. Vagyis nem mondom el, hanem itt van az ezzel kapcsolatos statementem, nyilatkozatom, s annak folytatásai.
Az persze nem jó a magyarnak, ha a román hatalom, jelesül az USL-s kormányzat azzal szórakozik, hogy betiltogatja a magyar, illetve székely zászlókra hajazó lobogók kitűzését Székelyföldön. Mert hát ezzel foglalkozik. Csakhogy az sem jó a magyarnak, ha a magyar hatalom, jelesül a Fidesz és a KDNP azzal szórakozik, hogy kitűzögeti a magyar, illetve székely zászlókat Budapesten. Mert hát ezzel foglalkozik.
Ugye hivatalosan arról van szó, hogy úgymond szolidaritásból kitűzték Budapesten a XXII.kerületi, valamint a VII. kerületi városházára a székely zászlót. Nagy komolykodva, egy csomó politikus jelenlétében. S jelezték, hogy máshova is kirakják majd: ugyanis más Fidesz-vezetésű önkormányzatok is ezt fogják tenni nemsokára. Hogy azt mondja például az ünnepségen a Fidesz-kormányt képviselő Németh Zsolt: "az autonómia melletti kiállás" ez a szászlótűzögetés.
Most aztán már tényleg érthetetlen, hogy miért fizetjük az egészségbiztosítási hozzájárulást. Pontosabban érthető: az egész nem más, mint egyszerű, középkori jelleggel is bíró sarc. És persze az egészségügyi ellátás sem nélkülözi a középkoriságot.
Mindez annak kapcsán jut újra eszembe, hogy újabb összeget gombolnak le rólunk, polgárokról a (szinte) semmiért. Bevezetik ugyanis végül az úgynevezett egészségügyi hozzájárulást. (Ez nem egészen az, mint a vizitdíj, de valami olyasmi: a kórházi kezelések miatt kell ismét fizetnie a páciensnek.) Persze egyelőre csak a kormányzat számára fontos konkrétum van meg: maga a tény, hogy újra a zsebünkbe nyúlnak.
Az a százvalahány ember, aki "áldozatom" volt benne, tudja, mit jelent a The HairSniffing Project. Akik pedig nem, azok közül egyre többen kérdezik, hogy mi ez. Hát..., mit mondjak? Rá lehet jönni majd február 13-án, amikor megnyitjuk a kiállítást. A Visual. Kontakt. Labor. lesz az első helyszín, ahol kiállítom. A megnyitó 18.00 órakor lesz, a Fő utca 47 szám alatti székhelyen, a földszinten.
Minden esetre a képek már készen vannak. S jól mutatnak, ahogy szétterítettem őket az egyik szoba padlóján. Megmutatom. Már legalábbis amennyit egyelőre mutatni gondolok belőle. :) Be lehet kukucskálni kicsit.
Néhány részüket - mondjuk csak a lényegeseket - itt most még különféle eljárásokkal azért kitakartam azért. Trailer, állóképekben. Parancsoljanak.
Még alszik a fél ország, a közvélemény szabadságon van, az utolsó téli pihenőnapjait tölti. Csak hétfőn indul úgy igaziból minden. Úgyhogy végülis jó időpont ez a kétharmados kormányerő, a Fidesz számára, hogy be is jelentse, de mégse nagy leégésként jöjjön le az egész: az egyik nagy tervéből, sok vitát kiváltó projektjéből mégsem lesz semmi. (Legalábbis nem most. Vagy nem tudni. De úgy, ahogy eredetileg tervezték, nem.)
Fogalmam sincs. Honnan is tudhatnánk, hogy hol tart ez az ország, amikor az sem világos, merre tart? Hiszen általában nem tart úgy kifejezetten semerre, csak úgy sodródik, mikor ki használja.
De itt van két kis mai kép arról, hogyan stagnál. Vagyis hát arról, hogy hol áll.
Hagytam néhány üzenetet. Különféle felületeken. Az örökkévalóságnak. Időleges örökkévalóság...
I've left a few messages. On different surfaces. For eternity. Temporary eternity...
Ha egyáltalán van mit, akkor minden meg van bocsátva, legalábbis a fontos dolgok. Semmi komoly, számottevő gond sehol, tényleg nem emlékszem most, hogy lenne bármilyen súlyos harag, vagy akármi durva megbocsátanivaló bárki felé, vagy ilyesmi – de ha van, csak mondjuk nem jut eszembe, akkor elengedve az is, megbékélés készen van, könnyed lélek szárnyal, s minden, sziasztok.
Viszont az nehezen megbocsátható, amikor a megbocsátás és a szeretet giccsbombáival, kliséfegyvereivel indítanak terrortámadást, netán idén is. Köszönet mindenkinek, aki nem teszi.
Elhiszem én is, persze - hát hogyne hinném? -, hogy holnap itt a világvége. Már csak amióta mi élünk, több világvége volt meghirdetve - sőt, az utóbbi években mintha egyre gyakoribb, mind trendibb lenne egy-egy apokalipszis. Úgy kábé kétévente hirdetnek meg nagyobb végítéleteket. A kisebbek pedig vélhetően még gyakoribbak a Földön - de mivel ezeknek nincs akkora publicitásuk, mivel ezek csak bizonyos szűkebb társadalmi csoportokon belül terjednek, azokról a globális pusztulásokról nincs tudomásunk, s úgy élünk tovább, hogy fogalmunk sincs arról, hogy kihaltunk. És mindez csak most, az általunk megélt piciny időszeletben... Aztán az emberiség teljes története során meg még jóval több legutolsó nap és teljes megsemmisülés volt már. Rengeteg tutibiztos kipusztulással jutottunk el ahhoz, hogy megélhessük a holnapi totális eltöröltetésüket is. Az idei világvége tehát december 21-re esik.
Ám úgy érzem, sőt, úgy látom, egyre több baljós jel, figyelmen kívül semmiképp nem hagyható ómen utal arra, hogy veszélyben lehet a veszély. Mintha eléggé slendriánul lenne megszervezve az armageddon.
Szinte mindig vannak aranyos momentumok a különféle európai uniós finanszírozású projektekkel kapcsolatos konferenciákon. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis az ilyen rendezvények a látszatról szólnak. Még akkor is, ha - nagy ritkán - komoly eredmények, megvalósítások, konkrétumok jelentik az adott projekt hozadékát, s nem pusztán a pénzek eltapsolása. Maguk a számadásra kitalált konferenciák azonban az amatörizmus, a "na, csapjunk már össze valamit" ünnepei a legtöbb esetben, s nagyon szokszor a tiszteletkörök leírásáról, továbbá a nagyotmondás kötelezettségéről szólnak - még akkor is, ha nem jut semmi nagy a felszólalók eszébe.
Egy mai nagyváradi rendezvény bizonyult azonban számomra az év uniós projekt-konferenciájának. Az előbb ott megélt aranyos momentumokat ismertetem.