Nagy az öröm most a lakosság többségénél. Talán túlságosan is nagy. Olyan nagy, mintha nem is Romániában lennénk. Elfelejtjük egy-egy pillanatra, hogy márpedig ott vagyunk. Persze nem mintha nem lenne ok némi derűlátásra amiatt, hogy a lassan már mindent leuraló PSD helyett győzött „a jól végzett munka Romániája”. Itt azonban már feltehetjük a kérdést: valójában a milyen micsoda micsodája is győzött? Továbbá: mire lesz elég ez a győzelem, tehát igazából teljes győzelem-e? Romániát elnézve ugyanis nehezen fér össze vele az, hogy „munka”, az pedig egyenesen utópisztikusnak hat, hogy ráadásul még „jól végzett" is. Vagy ha mindkettő igaz, akkor az meg nem lehet Románia.

Sok apró részlet áll össze egyetlen szörnnyé. Amelyik a fejünkre nőhet, nyakunkba ülhet most, ismét. Épp ezekben az órákban már keresi is a helyét, fészkelődik, hogyan lenne neki kényelmesebb.

Hiszen elképesztő, hogy mennyi kis részletre odafigyeltek most a Ponta-féle PSD-sek. Az égvilágon minden tényezőt megpróbáltak a maguk javára fordítani. Itt van például ez. Apróságnak tűnhet - a nagyobb manővereikhez, mocskos húzásaikhoz és csalásaikhoz képest apróság is -, de ez is sokat számít. Mondom: minden tényezőt számításba vettek és csavartak egyet, amin csak tudtak. Ráadásul ez önműködően generálja az érvénytelen szavazatokat - ami Pontának jó.

Az utolsó órák ezek, de valójában már minden eldőlt. Még csak pecsételniük kell a szavazóknak, aztán pár óra, és holnap este bejelentik... Néhány kép sorjázik közben előttem, az utolsó napokból, néhány sokat mondó villanás, pár gondolat. Szomorkás gondolatok, mi tagadás, a lehetséges veszteség érzete jár át mindent.

Ahogy tegnap este, a választás előtti utolsó tüntetés zajlott Ponta ellen Nagyváradon... (Ott készítettem ezeket a képeket is.) Amint állok ott, a főtéren, és épp arról váltunk pár szót egy kolléganőmmel, hogy kevesen jöttek el, kevesebben, mint egy héttel ezelőtt.

Ugye madárnak lenni, illetve az etetésnek ellent nem állni összefügg. Épp ez jutott eszembe, amikor ezeket a fotókat készítettem. Úgyhogy mutatom is a madarakat és a madáretetőt. (Hjaj, de sokan vannak... De hátha, hátha nem elegen - hátha mi többen.) Kellemes november 16-át kívánok, előre is!

De miért? Nálunk miért minden szavazókörzetben összevissza, tákolmány szavazóurnák vannak, amelyek nem átlátszóak, így eleve a választási csalás egyik eszközei lehetnek? Miért, miért, miért? Miért nincs egységesítve, szabványosítva? Miért, miért, miért? Miért nem lehetett ezt sem megoldani, 25 évvel az izéváltás után sem? Miért, miért, miért? Csak nem épp AZÉRT?

Kedves emberek! Főleg Önök, akik azt lesik itt, izgulva, hogy vajon kit fog támogatni az RMDSZ a második elnökválasztási fordulóban. Önöknek tényleg nem világos ez? Még mindig? Soha nem is lesz az? Önöknek tényleg nem világos ez. Még mindig. Soha nem is lesz az.

Nos, képzeljék: az RMDSZ a PSD-t és Pontát támogatja. Ha épp erre kíváncsiak. Pedig már nem ez a fontos. Hanem az, hogy az RMDSZ teljesítette a legfőbb feladatát ezen a választáson, már az első körben. Amely abban állt, hogy minél több voksot vegyen el Klaus Ionannistól, ezzel segítve Victor Pontát és a PSD-t. Hogy aztán most, a másodikban kit támogatnak, azt lehet, hogy be is fogják jelenteni, bár azt is választhatják, hogy csak susognak majd ilyen-olyan célzásokat az Önök tágra nyílt füleibe, vagy jönnek ezzel a "második fordulóban mindenki a belátása szerint" süket dumával. De mondom: nem ez a fontos már.

Ez az ország nem egy, bárki láthatja. Erdély, valamint mi, a Partium és a Bánság folyamatosan előre menne, miközben Ó-Románia visszahúzza az egész „egységes” országot. Ráadásul ugye a jobban teljesítő Erdély és Partium tartja el Ó-Romániát is, mégis az utóbbi próbál állandóan a nyakunkra ültetni saját maga által választott államfőt. Az utóbbi években megmutattuk, hogy – ha nagy nehezen is bár – ellensúlyozni tudjuk a belőlünk élő régiók visszahúzó erejét. És ezúttal sem lehetetlen ez: most is a haladást képviselő Iohannis nyert nálunk, míg „a másik országban”, vagy mondjuk úgy, hogy az ország örökös másik felén, az Iliescu-féle PSD-t képviselő Ponta. Az első forduló után 10 százalék a különbség köztük. Az utóbbi választások azonban megmutatták, hogy nagyon is lehetséges behozni ezt.

Szúrópróbaszerűen megnéztem néhány ismertebb jelölt és politikus esetében most, hogy ki mit mondott ma, amikor a szokásos módon az újságírók jelenlétében leadta a voksát, és szövegelni kellett valami nyákosat. És valahogy mindegyik esetben ugyanaz a kérdés merül fel bennem, összevetve a szövegeléseket a nyilatkozókkal kapcsolatos valósággal. Nézzük csak.

Az itteni lájkokról - avagy levélváltás a blogfelület-szolgáltatómmal. Tájékoztatás a kedves olvasóknak, akik néha nem látják viszont a lájkjaikat.

(Türelmetleneknek: lent jó képek vannak. De szerintem addig az olvasnivalót is tessék szíves lenni... :) )

Igazából érdekesen forog ez a kocka. Olyan mozgásokra képes, amelyeket úgy alapvetően nem is tételeznénk fel róla. Néhány évvel ezelőtt boszantó volt olyanokkal vitázni, akiket addig tisztán látó embereknek gondoltam, és egyszer csak elkezdték magyarázni, hogy ők immár a PSD-re fognak szavazni. (Egy hasonlóról már írtam, egy újságíró kollégámról, aki később belátta, mennyire mérgező még most is a PSD - de most nem róla van szó, ez más emberek példája ezúttal.) És nem és nem fogadták el az érveimet, csak hajtogatták, hogy ők tudják: elfogadható már a PSD, mert "a Iohannis-megoldás milyen jó lesz az országnak". (Ez ugye akkoriban volt, amikor a PSD épp azzal etette a választókat, nagy sikerrel, hogy Iohannist akarja miniszterelnöknek, ha megnyeri az akkori választásokat. Abban az időben még a PNL-vel szövetségben, az USL név alatt masíroztak ugyanis, és a PNL-s Iohannissal takarták el a sötét hátterüket.)

"Márpedig egyszerűen abszurd. Hiszen van abban valami, hogy mi, romániai magyarok többnyire élesebben látjuk azt, ami a legújabb PSD-s korrupciós botrányokból is világos, de amúgyis látnivaló: hogy a pártok maffiák, bűnözői szövetségekként működnek, és olyan kirakati statisztákat tolnak maguk előtt, mint mondjuk ez a Ponta. És mégis, hiába nyilvánvaló, hogy bűnszövetkezet az egész, a román választók egy jelentős része egyszerűen nem hajlandó ezt észrevenni, ha meg észrevenné, nem hajlandó elfogadni, sőt, még menekül is az igazságtól, és továbbra is képes Pontáékra szavazni. Na most: ha a magyarok ezt ilyen jól látják, a román politikai színtér esetében, akkor hogy lehet az, hogy az RMDSZ esetében nem hajlandóak ugyanezt realizálni? A magyar választók egy jelentős része egyszerűen nem hajlandó ezt észrevenni, ha meg észrevenné, nem hajlandó elfogadni, sőt, még menekül is az igazságtól, és továbbra is képes Kelemenékre szavazni." - ilyeneken elmélkedem épp, amikor menet közben (és gondolatmenet közben) egyszer csak az úton elém tárul ez a látvány. És így elkészíthetem a tökéletes képet az egészről.

És azt ismerik, hogy kellemetlen humor? Nevekkel ugyan nem viccelünk, úgyhogy nem is viccelek - csak simán közlöm, hogy eszembe jutott ez a deriváció (amely amúgy többrétegű is, a maga jelképiségében, meg minden). Szóval, hogy ugye aszongya: Kelemen Hunor >>> Kellemetlen Hunor >>> kellemetlen humor.

Na? Ugye, hogy minőségi? :P És ez még semmi. Ehhez hasonló gyöngyszemeket tárok most Önök elé, csak többnyire képben. A felemelő, nemes államfőválasztási veresengésről készítettem pár megindító képet, az elmúlt napokban. Parancsoljanak, arany, drága választópolgárok, egyemmeg azt a demokráciaalapköve szívüket. (Bár ez így képzavar. Na mindegy, inkább itt van néhány zavaró kép :) )

"Mindig, de mindig gondolkodj pozitívan" - mondja a régi, jól ismert, sokszor idézett baromság. Mna jól van. Akkor egy ideje pozitívan gondolkodom. Bár ennél azért összetettebb a dolog. Szóval azt vettem észre, hogy amikor el-elgondolkodom rossz és/vagy zavaró és/vagy dühítő és/vagy elszomorító és/vagy katasztrofális és/vagy kriminális eseményeken, helyzeteken, dolgokon, mondjuk buszon, villamoson, autóban, bicajon, vagy épp gyalogolva elmélkedve épp, akkor előbb-utóbb valahol mindig megjelenik egy-egy macska.

Öröm nézni, ahogy egymás után viszik be őket. Jó látni, hogy hirtelen felgyorsult az igazságszolgáltatás munkája most, hogy leköszönőben van az eddigi államfő. Mert bár Romániának inkább jót tesz most ez a dolog - én csak nem tudom nem úgy gondolni, hogy egyes komolyabb, vezető politikusokat is érintő büntetőügyek elindításában ne lett volna benne Băsescu keze is. Egyik a másik után kerül célkeresztbe, újabb és újabb - régóta fektetett - korrupciós dossziék kerülnek elő, és indul, vagy folytatódik végre ügyükben eljárás. Talán kicsit késő is, de legalább mégis...

Ez van: jelen pillanatban itt tartunk, ez a maximum most. És az sem kizárt, hogy végül nem a sokak által várt igazi, szép úton való végigvergődés vezet el az ország, és ezen belül az igazságügy tisztulásához, hanem ez. Igen, ez, amely amúgy valóban érdekcsoportok harca lényegében.

Nézem az infografikákat a magyarországi önkormányzati választások után. Megint mindent elsöpört a Fidesz, és aztán elvitte a pálmát is. A fővárosi és a megyei közgyűlésekben győztes pártszövetség 2014-ben című grafikonon például szegény Magyarország egy az egyben narancssárga, az összes megye besárgult. Az egész térképen egyedül csak a Balaton kék. (Még. Mert állítólag a nemzeti alapú politizálás egyre inkább foglalkoztatja már a compókat is, és pöknek rá, hogy közben kiszárad a tó.)

Megint műanyagszag van: itt húzogatják az orrunk előtt a mézesmadzagot, de világos, hogy egy csepp igazi méz sincs rajta, mesterséges az egész. Mégis - elképesztő, agyzsibbasztó, hogy sokadszor is, de már hanyadszor, fuáj?! - ismét sokan bedőlnek ennek, mennek utána, nyalogatják a szájukat, ízlelgetik a semmit.

Pedig ez a semmi ráadásul többrétű. Azt hihetnénk, hogy az újságírók azért eligazodnak ebben. Ha már a lakosság, a general population nincs is igazán képben. (Meg hát nem is kötelessége ez neki, van sok más elfoglaltsága is - sőt: a kulisszák mögé való belátásának hiányában csak így, tájékozatlanul, a kifelé kommunikált nullába vetett hittel lehet megfelelően manipulálható választói tömeg is a lakosság a pártok számára).

Eléggé ritka, ugye, hogy a multiplexekben valami nézhető legyen, de néha adódik. Úgyhogy például kifogtam ma a Gone Girl-t. Nem állítom, hogy művészfilm (sőt, valami bestseller adaptációja, amiből ugye már egyből valamelyest be is lehet mérni a dolgot), de azt igen, hogy jobb annál, amivel amúgy telelövik a vetítővásznakat általában. Azt sem állítanám, hogy nagyon burkolt a mondanivalója - de legalább van.

Szóval legalább vehetjük kétrétegűnek, s már ez sem rossz: ha túllát az ember a(z amúgy izgalmasnak kitalált, de aztán hiteltelenítően túlcsavart) cselekményen, ha feltűnnek neki az apró részletek, mondatok, félmondatok, gesztusok, utalások, helyzetek, akkor így már egészen jó film. Ugyanis ez a második rétege abban áll, hogy rávilágít arra, amit még magunk előtt sem szeretünk igazi, éles fényben látni: hogy bármilyen komoly kapcsolatban (legyen az szerelem, vagy akár házasság), a pozitívumok mellett milyen kegyetlen, marcangoló erők és kétségek járnak át. Hogyan csúszik meg-meg néha, amikor bejönnek az igazán értékes kapcsolatainkban amúgy elkerülhetetlen, előbb-utóbb maguktól is fel-felbukkanó - majd jó esetben, de csakis jó esetben újra eltűnő - csendes belső kérdések.

Alig hittem a fülemnek, amikor az egyik, amúgy (a következetes magyarellenességét most nem számítva :) ) épeszű és felkészült és tájékozott román újságíró-kollégám - aki tehát ugye intelligens, következésképp sosem volt PSD-s, sőt, tudta, hogy ez a párt a legkiterjedőbb módon felelős Románia 1989 utáni lezüllesztéséért - győzködött az előző elnökválasztásokkor.

Nagy nehezen kapaszkodik fel a villamosra - látszik rajta, hogy nehéz sorsú. Bár még viszonylag fiatalnak tűnik, nehezen mozog, valószínűleg sérült is. Emellett szakadt, rongyos, koszos, komor. Halmozottan hátrányos helyzetű lehet, lerí róla a szegénység és az elhagyatottság is.

Ahogy nagy nehezen felmászik a járműre, tanácstalanul megáll - aztán keres egy szabad helyet, odavánszorog valahogy, és lehuppan.

Megszokhattuk már, sőt, régebben akár még (mérsékelt) érdeklődéssel is követhettük - legalábbis egy ideig -, hogy a Tusványosként közismertté vált Nyári Szabadegyetem és Diáktábor alkalmával minden évben vezető magyarországi, romániai magyar, valamint időnként román politikusok is megjelennek, és előadásokat tartanak a nagyszínpadon, politikai show-t nyomatnak a közönségnek. Az évek során járt itt például Emil Constantinescutól Markó Bélán át Traian Băsescuig sok ismert illető, nem beszélve a minden évben visszatérő két fellépőről, Orbán Viktorról és Tőkés Lászlóról.

Nos, többen is határozottan azt mondják, hogy az idei - egyébként immár huszonötödik születésnapját ünnepelt - Tusványoson a mérvadó koncertek és a kellemetes kavalkád és a sokféle jó kis rendezvény és vagány miegymás mellett állítólag megint politikusok is jelen voltak, ráadásul ezek a politikusok mondtak ezt-azt, itt-ott, meg egyenesen előadásokat is tartottak. Nemtom, ez nekem úgy lényegében nem igazán tűnt fel. Végre már.

Eldőlt ma: Klaus Johannist indítja a PNL az államfőválasztáson. (Ugye ő az egyetlen jelölt, aki esetleg legyőzheti a második fordulóban a PSD nevű bűnszövetkezet szürke eminenciásai által maguk előtt tolt imázsarcot, kirakati figurát, azaz Victor Pontát - és így elvileg megakadályozható, hogy a PSD a parlament és a kormány totális leuralása után az államfői hivatalt is megkaparintsa, kiterjesztve ezzel egyeduralmát. Emlékezzünk: a PSD-ről van szó, azaz arról a pártról, amelyik Románia 1989-es fordulat utáni azonnali kisiklatásában és folyamatos visszahúzásában a legkomolyabb, sőt, nem egyszer a legvéresebb szerepet játszotta. És játsza.)

Szóval a PNL-be tömörült oligarchák meg úgy számítottak, hogy Klaus Johannis versenybe küldése révén próbálják meg ezt ellensúlyozni. Juhé, akkor mégis van végre kire szavazni - gondolhatja az olyan választópolgár, aki valamelyest mégis épeszűbb, jóhiszemű, de odáig még nem jutott el, hogy megértse, valójában nincs alternatíva, és minden jelölt mögött egy-egy (ugyanolyan érdekek és elvek mentén szerveződött) maffia áll. Sőt, épp ilyen felkiáltásokat hallottam is ma, többektől is. És nem tagadom, ezúttal még én is elgondolkodom most a dolgon - azon, hogy kivételesen netán újra érvényes voksot adjak majd le -, pedig mindkét "iskolát" kijártam.

Azt mondja: "Bemutatták szerdán az első székely bélyeget, amelyen Csíksomlyóhoz kötődő és székely nemzeti motívumok láthatók. Az első székely bélyeg üzenete az, hogy Székelyföld autonómiát szeretne - hangsúlyozta Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, a Székelyudvarhelyért Alapítvány alapító elnöke a budapesti bemutatón."

Nostehátszóvalakkor. Székely bélyeg, autonómiaharcról. Elképzelem. Ahogy bemegy a székely a postára, a felbélyegzett levéllel. Hogy feladja. De megrovóan néznek rá, és azt mondják neki: soha ne adja fel.
- De én itt és most feladom. Azért is, mert autonómiát szeretnék.
- Márpedig ha feladja, akkor épphogy sosem lesz autonómia. Ne adja fel!
És így megy ez egy darabig. Amíg a székely megunja, és feladja, tehát nem adja fel.

Nem tudom, ki ő. Nem tudom, mi a baj. Nem tudom, mi a konkrétumok. Nem tudom, mi lesz vele. De mégis pontosan értem őt.

Ahogy kilépek a szerkesztőségből, a zebránál épp pirosra vált a villanyrendőr, úgyhogy megállok. Verőfény van, vidám, nyári napsütés, rajtam pedig a füles, és én még önkéntelenül kicsit rá is mozdulok a belőle jövő zenére.

És ekkor a gyalogátkelőnél pont felém fordul egy középkorú nő, aki eddig háttal állt, és szintén ott várakozik.

Olyan ez a vébé, mint egy álom: az érdekesebb éjszakai meccseket álmomban látom, beájulva, tudatom redőnye is félig leeresztve már, mentális nyálcseppekként a párnára szivárognak éppen a nap emlékei, a tévéképernyő villogó fénye csillantja csak meg őket,

Figyeltem egy időben, hogy sokhelyütt a különféle közüzemi számlákat úgy kézbesítik, hogy csak úgy odadugják a magánházak kapuinak valamely résébe, ha nincs postaláda, és ott lobognak a borítékok. És - ezeket sokhelyütt elnézegetve - azt találtam ki, hogy ezeket a számlákat el kellene lopni. Hogy miért? Hát evidens ez: hiszen errefelé a szemfülesek mindent lopnak - főleg, ha őrízetlenül van hagyva. Márpedig ezek a számlák ott vannak, őrízetlenül, exponálva, szinte csábítóan, felhívásként a tettre. Úgyhogy legyünk "jó romániai lakosok", és hopsz, visszük a szajrét. Ennek a jelenségnek az illusztrációja lenne ez a kis turpisság.

És ha már elloptuk, mit csináljunk vele? Hát biztonságos helyre érve hamar megnézzük, mi van a zsákmányolt borítékokban. És hát - ejnye - konstatálnánk, hogy számlák... Francba - állapítanánk meg. :) De akkor már nincs visszaút, végig kell vinni az egészet. Azaz - váratlan és fondorlatos húzással - akkor már be is kellene fizetni a számlákat. Így alakul ki - performanszképpen - a fehér bűnözés, a jótét-bűncselekmények sora.

Jó kis Sziget-érzés - postán. Az sem rossz azért. És ez lesz. Megint, idén is.

Ugyanis a budapesti SZIGET FESZTIVÁL csillagcsücsöri szervezői idén is voltak olyan kedvesek, hogy küldtek egy jó nagy ajándékcsomagot, mindenféle szigetes ajéndéktárggyal - hogy kisorsoljam azokat a blogom drága olvasói között. Vannak pólók, könyvek, kitűzők, CD-k, lehúzósok, mappák, mittoménmi. Úgyhogy kapás van. Nemsokára. Ilyenek vannak:

Tartottam is mindig a nagyváradi vasútállomással szemben lévő kifőzdétől. Valahogy már kívülről elnézve is az az érzése támad az embernek, hogy odabent alkalmasint kellemesen bivalyerős fertőzést kaphat, az ételektől. És/vagy lerohadhat a szervezete legott, a nem mindig extrahigiénikus vendégek után megfelelően el nem mosogatott tárgyaktól.
De azért - ha már nagyon éhes vagyok, és arra járok - benézek néha. Ma azonban az igazság pillanata is ott volt.

Ó, má gad, (persze tisztában vagyok a külső szemlélők álláspontjával is, vagyis azzal, hogy a kutyát sem érdekli azok közül, akik nem voltak ott, maga a nagy lelkesedés meg - kívülről nézve - vicces, de) itt van még egy Electric Castle-poszt. Mivel most jött meg a szervezők záróközleménye. Hogy rekordszámúan, messze, messze a várakozásaik fölött, vagyis majdnem nyolcvanezren voltunk. (Nyolcvan-faking-ezren!) Ami végülis nekik fontos, nekünk nem ez számít - és mégis jó valahogy ilyeneket hallani, olvasni, és el is hinni.

Megígérem, hogy továbbra is nézni fogom a vébét, jól van, ne lincseljetek meg. De - nem tudom - valahogy az én tévémen zavarja is a vételt pár tényező, vannak adáskimaradások. Úgymond technikai hibák, amikért elnézést kérek a nézőktől - de nem lehet nem arra is gondolnom közben, hogy:

Ma is előszedtem ezeket a macis pecsétnyomóimat, és magammal vittem a voksolásra, mint máskor is. Hogy ezekkel érvénytelenítsem az urnába dobandó szavazólapomat (hadd legyen már egy kicsit dizájnosabb egyúttal a protestálás). De ma végül nem használtam, hanem csak egyszerű módon érvénytelenített voksot adtam le. Mert ahogy megérkeztem a szavazókörzetbe, és végignéztem az ott szolgálatot teljesítőkön, el is ment a vicces és (dísz)polgári engedetlenkedős kedvem. Úgyhogy a díszítést elhagytam, maradt a sima polgári engedetlenség. Mivel valahogy megesett rajtuk a szívem. És ezt komolyan mondom, nem ironikusan, nem humorosan.