Első szavamra igent mond. Mintegy természetesen. Ez igen!

Mert már épp azt hittem, itt fogok éjszakázni. Biharkeresztesen. A vasútállomás épületében. Vagyis mellette - mert mint épp az előbb elolvastam a váróterem ajtajára kifüggesztett feliratot, éjjel zárva van, nem üzemel, ezért olyankor üzemi területnek számít. (Hehe, drága, édes magyar nyelv, keblemre. :) Azzal is megy az idő, amíg elszórakozunk egymással.)

Itt még indulás előtt: nagy, fáradt tömeg a Nyugati peronjain

Igenis ki kell jelenteni: tökéletes az új romániai egészségügyi miniszter. Aki egyébként ma töltötte első hivatali napját.

Az utolsó nap utolsó óráiban még vitte, a hátán fuvarozta lassan már duzzogva sztrájkolni kezdő, megfáradt testem az őt vidáman, éberen és érdeklődően ide-oda ráncigáló szellememet. De a jelek már egyértelműek voltak: a Sziget utolsó napjára ismét kiütött a lényegében állandóan szálló por. Ott van az mindig, de úgy igazából nappal csak nagyobb kavarásokkor látszik - éjjel viszont folyamatosan, egy-egy, néha a tömegen átmodortalankodó jármű fénycsóváiban minduntalan rajtakapható.

Szóval az utolsó napra megint beálltam a portól. És nem olyan portól és nem úgy, hanem az igazitól, a köznapitól, amolyan náthaszerűen, allergiásan. Úgyhogy miközben a lélek egyik színpadtól a másikig sietett, felvillanyozva és sugározva, a testnek minduntalan meg kellett állnia orrot fújni.

Trombitálok is nagy elszántan - hátha ez lesz már az utolsó fújás, s múlik ez az igazán kellemetlen fesztivál-mellékhatás. És ahogy ott fújom, épp az árusok utcáján, s közben felpillantok, látom, hogy pont egy kis üzlet rivaldafényében álltam meg.

Pár kis csemege, egyetlen délután terméséből, a fővárosból.

Na és akkor még ez. Kihagyhatatlan. Sőt - ugye - nekem kvázi kötelező is. :)

Alapvető szerintem, hogy az ember akkor is értelmesen töltse az idejét, amikor egyébként épp szabadságon van. Tartalmasan. Mint ahogyan az is, hogy Budapesten járva se vesztegesse az idejét.

Gondoltam, szabadság előtt még foglalkozom egy keveset fölösleges dolgokkal.

 Újabb fellépők show-ja hiúsult meg az idei Szigeten. A Smash Mouth, Amy Winehouse és az Electrenale után a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom fellépése is elmarad.

Mai hír szerint tehát nem tartják meg a petting zoo-bemutatójukat a nagyszínpad előtt, implicite a naponta ismétlődő hőbörgésüket sem - pedig mindkettővel egyszerre a vármegyések kedveskedtek mérgeskedtek volna a színes publikumnak. Dehát az van, hogy nem juthatnak be végül ingyen a Szigetre a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai. Úgyhogy a szórakozásunkat sem tudják megzavarni. Vagy ha úgy vesszük, nem tudunk rajtuk szórakozni. Vagy legalábbis nem a Szigeten.

És naprakészen tartjuk Váradot, továbbra is. :)

Nem sokkal azután, hogy behoztam a plankinget tájainkra, most ki is vittük. A planking (deszkázás) helyére ugyanis betüremkedett immár a másik, az owling (baglyozás). Bár szerintem nem is a helyére, hanem mellé. Minden esetre a hétvégén két csodás gyakorlattal lezártuk a planking-korszakot Nagyváradon - vagy legalábbis megkoronáztuk. Hiszen királynak azért továbbra is király.

Már megírtam régebben, de most válik valóra. Persze eddig is voltak háttérmozgások, amelyek ide vezettek: a kormányerők, azaz a PD-L és az RMDSZ néhány tízmillió dollárért eladják Verespatakot, átjátszák az egészet az aranykitermelésben, s egyúttal a település elpusztításában érdekelt RMGC vállalatnak.

Igen: úgy néz ki, hogy a vesztegetés megtörtént, s immár a tettek ideje jött el. Már pár hete is elgondolkodva fogadtam, amikor valami kis romániai magyar látszatszervezet közleményt küldött szét a sajtónak, s ebben hajlongtak Kelemen Hunor RMDSZ-es kulturális miniszter előtt. Mert a miniszter úr úgymond "megmentette a kulturális örökséget", azzal, hogy elfogadott néhány millió dollárt a bányaprojektben érintett kanadai-román vegyesvállalattól, s a pénzt állítólag örökségvédelemre fordíthatják. Hm. Én meg speciel úgy tudom, hogy az ilyen pénzelfogadásokat nem a "kulturális örökség megmentése" kifejezéssel szokás illeti, sokkal adekváltabb a "kenőpénz" kifejezés...

Azóta mások is ébredeznek már, s kapkodják a fejüket, hogy mi is történik.

Meglepetésnek nem meglepetés, ellenben jó hír: egyre többen szeretnének részt venni a Szigeten. Olyannyira, hogy már a gonosz törpicsekek is kilátogatnának. :)

A napokban lett hír abból, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) egyik tagja még januárban lefoglalta a Nagyszínpad előtt részt, azaz a Sziget szívét, s pont az augusztus 1. és 20. közötti időszakra. A fesztivál ezzel szemben csak áprilisban kapott területfoglalási engedélyt. A HVIM-es srác állítólag a benzinárak emelkedése miatt akar ott jó hosszú, húsznapos tüntetést tartani, s közben azt hangsúlyozza, hogy magánszemélyként akciózik, szerencsétlenkedésének semmi köze a Vármegyéhez. :D Személy szerint én is tudom, hogy hazudik.

(Tavaly többek között ez volt a Nagyszínpad előtt: a Haver vagy flashmob tánc. Idén lehet, hogy a HVIM elhozza a Hö, mi van, köcsög, leütlek darkmob verekedés nevű produkciót.)

Jellemző tempó: játszák a nyílt, egyenes nemzetmentőket, de közben hazudoznak, cinikusan kamuznak. (Akárcsak legutóbb a Gyöngyöspatán randalírozó viccmagyarok, akik például olyanokat mertek csak nyilatkozni, hogy ők nem terrorizálni mentek oda, hanem csak sétálni. De még sok hasonló példa van a szélsőségesek nevetséges hazudozásaira.)

No, minden esetre én magam is bizonyítani tudom, hogy ez a mostani nyomottkodás is hazugságra épül.

Az egyszerűségben sokminden rejlik, többek között szórakoztatni is tud. Nem nagy dolgok ugye, első pillantásra. De mégis jók. Mutatok pár fotót, amelyeket Debrecenben készítettem.

Fesztiválos beszélgetésféle.

Már épp hasad a hajnal, s mi egy színpad előtt még erősen mozogva az utolsókat rúgjuk - a kitartóan támadó basszusba.

Akik szélen állva néznek, azok között kakukktojást látok: egy furcsa, ötvenévesforma, mégmindiganyuegyetlenkisfia típusú, nerdish, sovány férfit, aki karikatúraarcú. S mindenre, meg mindenkire folyamatosan rácsodálkozik, naivan, marslakósan. De minden tekintetet kerül, a sörét meg rég csak tartja már, pótcselekvésként, kapaszkodónak, de nem issza.

Úgyhogy odabreakbeatelek, odaugrálok hozzá, s belesüvöltöm a fülébe:

Campus feszt, Debrecen: partizáltunk némileg irtóra, folyamatosan - de más kellemes is történt. Sőt, a másfajta jellegű kellemes aprósággal indult az egész.

Már akkor meg akartam írni, de csak most volt időm. Szóval valamelyik nap demonstratív szívműtét megtekintésére hívták a nagyváradi újságírókat a Megyei Kórházba. Valós páciens, valós, nem rekonstruált beavatkozás, nálunk még újnak számító eljárás bemutatása.

Amúgyis világos, magától értetődő, hogy ilyenkor pontosan kell érkezni: az ilyesmi igazi precizitással zajlik, minden tekintetben. Ám azért a meghívón is szerepelt, külön, hogy kérik: az ügy, a beavatkozás természete miatt mindenki pontosan legyen ott.

Megvolt a harmadik nagyváradi bloggertalálkozó tegnap. Mindegyiket egészen mások szervezték eddig, más-más tematikával. Egyben azonban hasonlítottak: abban, hogy semmiről nem volt szó lényegében - de az jó sokáig. :) És mégsem volt fölösleges egyik sem.

Akartam az előző bejegyzéshez egy második részt írni. A folytatás ilyen képekből állt volna össze -, mert ilyesmi is bőven van, s gyűjtöttem pár hasonló fotót a városban tegnapelőtt:

Hétköznapok Romániában. Ezt a két szép zsánerképet ugyanazon a napon, ma készítettem Nagyvárad két pontján.

Ez is országimázs, ha jobban belegondolunk.

Romania - a different state of mind. Romania - the state of never mind. Így tudnám megfogalmazni. Főleg ez utóbbi.

És le is zárul lassan a magyar állampolgárrá válásom. Már csak a magyarországi születési anyakönyvi kivonatomat kell kézhez kapnom. Az is készen van már. De nincs karnyújtásnyi távolságban. Ellenkezőleg: vagy 150 kilométerre van a kezemtől. És nem akar idejönni.

Felvirradt a nagy nap. :) Ma reggel megfogtam a sors kezét. Egyszerűen, tiszteletkörök nélkül, egyenesen odamentem végre és könnyedén belesimítottam a tenyerébe, aztán megemeltem a kacsóját. És húzattam vele.

Már megint az a Fácse... Egyik kezével elvesz, a másikkal ad.

Mert az van, hogy el-eltűnnek a lájkok a bejegyzéseim alól. És nem csak az én blogom szenved ebben, hanem rengeteg bloggeré. (Aki nem tudná, mi a lájk, az nem Facebook-felhasználó - s mint ilyen, számára nem is érdekes ez most.) Már hetek óta figyelem: van olyan bejegyzésem, ahonnan több, mint 160 lájk tűnt el, egy csapásra, a másiknak a végéről 120, de lényegében szinte minden posztom lájkjai megcsappatnak valami fura rendszerhiba miatt. Pedig egy is számít, hiszen mindegyik mögött egy aranybogárszirom olvasó van. Szóval igen, egyfajta visszajelzés a lájkolás is, én azért szeretem.

Kezdek fáradni. Lehet, hogy már egy órája tekerek. De fogalmam sincs, mivel sem óra, sem telefon, sem homokóra, sem más időmérésre is alkalmas szerkezet nincs nálam. Úgyhogy épp jó, hogy meglátom a járdán a rajtam kívüli egyetlen embert a délutánban: a drabálist, aki póló nélkül, csupasz, randa, ámde de büszkén viselt felsőtesttel, kitaposott kínai műanyagpapucsban nyomul előre az utcán.

Olyan kis szépek, tetszetősek, csinosak - ha látnátok őket... ;) Bár lesznek köztetek, akik látni is fogják őket.

Szóval már biztosan nem jön ide sem. Mára virradóra meghalt Franz Joseph Otto Robert Maria Anton Karl Max Heinrich Sixtus Xavier Felix Renatus Ludwig Gaetan Pius Ignatius von Habsburg-Lotharingen. Azaz Habsburg Ottó. A Habsburg trónörökösök közül az utolsó volt, az európai egyesülés harcosai között az egyik első, sőt, magyar államfő is lehetett volna, ha vissza nem utasítja annak idején. És egy fantasztikus ember, aki majdnem 100 évet élt ugyan, de annyi mindent kellett megélnie, hogy az vagy 4-5 életet tett volna ki a legtöbbünknél.

Néhány igazán aprócska, de személyes emlék jut eszembe vele kapcsolatban most. Akkor találkoztunk, amikor a MIDAS nemzetközi újságírószervezet épp Romániában, Kolozsváron tartotta a mindig más országban rendezett éves közgyűlését.

Igazán kezdett már tarthatatlanná válni, hogy Nagyvárad - s lényegében az egész Románia - plankingmentes. Miközben a fél világ már rég nem az.

Na itt tartunk kábé. Országilag is. Ötletes, ugye? Agyatlan, ugye? Vicces, ugye? Siralmas, ugye? Ilyet még nem láttam soha, eszembe sem jutott volna. Ám az egyik parlamenti párt nagyváradi székházában ráakadtam hát erre is.

Újra csak jeleznem kell: kaptok ti tőlem. Mert most meg az van, drága olvasóim, hogy nem csak a már jelzett cuccokat lehet megnyerni itt, a blogomon. Hanem a már futó, belépőnyerdesős akciók mellé a Sziget és a VOLT szervezői most felajánlottak még néhány jó kis ajándéktárgyat is a blogom olvasóinak.

Régóta birizgálta a fantáziámat a "Moszkva-titok". Ami persze amúgy nem titok, hanem érdekesség: évek óta üresen áll rengeteg lakrész abban az évszázados bérházban, amelyben most a Moszkva kávéző működik Nagyváradon (abban az ingatlanban, ahol a kommer időkben a Tempo klub volt). És a kávézó fölött az épület összes többi szintje kihalt - olyan lakásokkal van tele, amelyeket mintha sebtében, rohanvást, viharosan hagytak volna el a lakóik. Hátrahagyva egy csomó mindent, bútoroktól könyvekig, ruházattól tévéig, használati tárgyaktól élelmiszerekig. Tipikus megfagyott időpillanat mindegyik lakás. Ráadásul jónéhány lakrész nemcsak óriási, hanem labirintusnak is simán elmegy. És benne az életek megannyi nyoma. Csak élők nincsenek.

Megnéztük ma a helyszíneken, hogy áll a Bechtel-féle autópálya építése. El kell ismernem: jól áll. Jobban már nem is állhatna. Hiszen teljesen áll.

Facebook. A világ legnépszerűbb és leggyakrabban használt netes szociális hálózata.