Apa már megint túlzásba vitte, s még mindig nem tudja, hol a határ. De apa láthatóan úgy gondolja, megteheti, mert apa sosem tudta megérteni, hogy ha mindent meg is cselekszik, skrupulusok nélkül, akkor csak egyre nevetségesebb lesz.

Jött ma megint egy jó poén komoly közlemény tőle, azaz Tőkés Lászlótól, az Európai Apától. Csak az elejét idézem:

Nem nagy ügy: minden nap mondanak zöldet politikusok, minden nap hazugságon lehet érni közülük legalább egyet - s az újságíróság egyik bája, hogy minden nap hallgatjuk is a sok ordas kamut.

A mai történés sem túlságosan kirívó ilyen szempontból - viszont a maga nemében mégis ritka bájos. Cornel Popa szenátort, a PNL egyik honatyáját, aki amúgy az egész parlamentben az egyik legjobb lobbista is (értsd: bárkivel bármit kavar, sőt, hathatósan intéz, ha az érdekek úgy kívánják) általában nem lehetett jégre vinni eddig. Most azonban szinte önként jött, csak mutatnom kellett neki az utat.

Teljes holdfogyatkozás van éppen. Nagyváradról például kitűnően látható.

Többen állították, hogy mobiltelefonnal egyszerűen nem lehet fotózni holdfogyatkozáskor. Nem és nem és nem. Pedig mondtam, hogy de, lehet fotózni. De csak "nem és nem".

Tessék, fotóztam.

Ezt sem gondoltam volna 1989 eufórikus végén, s az 1990-es évek reménnyel kecsegtető elején: az akkori kiadványokhoz képest immár egy egészen más jellegű kötetet tartok a kezemben arról az emberről, akit Tőkés Lászlóként tiszteltünk annak idején. Akkoriban - több mint két évtizeddel ezelőtt - az anyagokat, a nyomtatott elmékeket gyűjtöttem arról, amit forradalomnak hittem, valamint az ömlengő hangvételű (másmilyen nem is volt, s akkor nem is tűntek ömlengőnek) köteteket arról, akit eme forradalom szikrájának gondoltam-gondoltunk. De sebaj, hiszen tizenéves voltam még akkoriban. Egy időben például a Modern Talkingot szerettem. Egy időben meg Tőkés Lászlót. Sőt, az elején még az RMDSZ-t is, hiszen annak is lépre mentem, nagy forradalmi hevületemben. Mindegyiket fantasztikusnak gondoltam abban, amit művelnek. Ma már elég ciki ez. De mindenkinek vannak ilyen vicces kis ciki "bűnei" tinikorából...

Szóval ilyen tekintetben is sokminden változott 1989 óta: épp ma kaptam meg két helyről is azt a kötetet, amely immár egészen más, leleplező szándékkal, feltáró jelleggel, tabudöntögető módon, mítoszromboló célzattal szól Tőkés Lászlóról. Még én is szerepelek benne. Pontosabban a blogom: a könyv szerzője, Kuszálik Péter egész blogbejegyzéseimet is beidézi a kötetében (viszonylag korrekt, csak már elavult forrásmegjelöléssel amúgy - mert azóta erre a felületre költöztettem át az összes posztomat). A kiadvány címe: A forradalom szikrája - szamizdat.

(Na, hol a szöveg? Aki megtalálja, annak máris jobb lesz kicsit.)

(Na jó, aki meg nem találja meg, annak mondom: ki kell jelölni az alábbi képek alatti részt. Például: Ctrl+A.  Előtte azért katt a "tovább" gombra...)

Jól van, jól, igen: egy picit már én is kezdem unni a témát. Talán azért, mert megoldódott, s már alig téma. :)

De azért van még egy jó kis fejlemény, azt még felteszem ide.

Régóta, azaz már sok éve világos, hogy valami nagyon nincs rendben a Nagyváradon megjelenő Reggeli Újság című kiadványnál. Sok olyan újságíró kollégát láttam az évek során, aki idegesen ment be oda dolgozni, majd remegve, vagy éppen sírva jött ki - s végül egymásután távoztak is onnan az újságírók, sorban mondtak fel. Aki csak tehette legalábbis. Mint ők is mondják - de amúgyis köztudott a városban - szinte folyamatos, de legalábbis mindenképpen meg-megújuló terrornak vannak kitéve annak a részéről, akire annak idején a lap román tulajdonosai rábízták a főszerkesztői teendőket (miután nem találtak mást erre a posztra). És a román tulajdonosokat nyilvánvalóan azóta sem érdekli, hogy mi zajlik ennél a legkisebb sajtóterméküknél. Úgyhogy ott bármi megtörténhet, s meg is történik. Elképesztő történeteket ismerünk mind az ottani "hétköznapokról". És ismerjük magát a tettest is, hiszen végigbóklászta-dolgozgatta már előzőleg az összes váradi magyar lap szerkesztőségét, mielőtt a jelenlegi helyén menedékre - majd kiskirályságra - talált.

Nos, ma levelet kapott az összes nagyváradi szerkesztőség.

No, ha egyszer valami beindul... A páratlan akció nem is páratlan már: akadt párja. De még milyen! :)

Szóval immár nemcsak a Campus Fesztiválra nyerhetnek belépőt a jelen blogom olvasói hamarosan, hanem a Sziget Fesztiválra is.

Az ki van zárva, hogy ennek ne legyen valami következménye - mondogattuk, amikor fény derült a nagyváradi vonzatú plagizálási ügyre.

Lám, tényleg ki van zárva: azt követően, hogy eljutott hozzájuk az a nyílt levél, amelyet itt tettem közzé legelőször, pár napja (s amely épp ma a váradi magyar sajtóban is megjelent), a kisebbik magyar kormánypárt, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) kizárta izraelita tömörüléséből Halmos Sándort.

Gyújtottak Nagyváradon, a trianoni békediktátum emléknapján - ami immár a Nemzeti Összetartozás Napja, hivatalosan is. De lényegében így is ugyanaz: Trianon-elméknap. Egy jó nagy T-t állítottak fel a város fölötti magaslaton, azt gyújtották meg: hogy vesszen Trianon, ugye. Hogy a tűz égesse meg. Miegymás. Rendben. De némileg olyan volt a dolog, mint a tarlóégetés: üresbe elfüstölt az egész, nem igazán célravezető - ráadásul maguknak az égetőknek is odapörkölt egy kicsit. Azaz a visszájára fordult.

Addig blogoltam a plágiumügyről, hogy végül, nagy nehezen sikerült magát a főszereplőt is szóra bírnom. Elég sokat várt vele, de aztán úgy látszik, mégis... A blogbejegyzésem nyomán üzenetet kaptam ugyanis, amit Halmos Sándor ír alá. Nincs okom kételkedni benne, hogy valóban ő reagált, Debrecenből. (Ha magát a szövegét is alaposan megnézem, ez még valószínűbb).

Örömmel láttam, hogy több mérvadó személyt is cselekvésre késztetett az a helyi szinten eddig egyedülálló plágiumügy, amelyről itt számoltam be, néhány nappal ezelőtti bejegyzésemben. Hogy mi történt azóta? Nos, az első a felhördülés volt: jöttek az ügy károsultját támogató üzenetek Pestről és Váradról is. Nem sokkal később maga a meglopott nyílt levelet közölt a nagyváradi magyar sajtóban. És most itt a második menet.

Biciklizek, biciklizgetek. Ahogy ott tekerek, látom, épp megy át az úton előttem egy fekete bogár. Na, mondok, ezt én most kikerülöm, bár már nagyon közel vagyok hozzá. Mekkora mázlija van, hogy pont észrevettem, az utolsó pillanatban, s pont velem találkozott, aki majd jól megkíméli az életét. Már szinte buddhista vagyok, úgy megóvom. Ezt megússza most. Úgyhogy egy gyors kormánymozdulat balra, egy jobbra - s azzal véletlenül keresztül is hajtottam rajta. Precízen, pontosan épp telibe kaptam, még a hátsó kerék is átment rajta, kilapult.

Szóval néha a megfelelő szándék mellett sem lehet jól lavírozni.

Onnan jut eszembe ez, hogy - mint észrevettem - pár napja ismét átengedi a Facebook a Kurucinfóra mutató hivatkozásokat, feloldották a tiltást.

No, kedves olvasók most kénytelen vagyok tegeződni, még akkor is, ha nagyra értékelem Önöket. Ugyanis buli van. Lesz vagyis.

És mehetnek néhányan innen, az én webhelyemről is. Az van, hogy hozok nektek jegyeket. Nyerhettek a blogommal. Yepp!

Hamarosan belépőket sorsolok ki a debreceni Campus Fesztiválra. Kattintsatok oda, az előbbi linkre, nézzetek szét. Parov Stelar, Kiscsillag, Quimby, Anima, Akkezdet Phiai, meg ilyesmik is lesznek. Jó standard felhozatal, minimum, ami kellhet. Úgyhogy adott minden egy jó kis rázkódáshoz. :D Egész kulturáltnak ígérkezik.

Úgy látszik, intézményesültem közben. Mert a Campus Fesztivál szervezői voltak olyan kedvesek, hogy felajánlottak külön tiszteletjegyeket a jelen blogom olvasóinak. Hogy sorsoljam majd ki köztetek, csakis köztetek. A feszt teljes időtartamára érvényes bérletekről van szó.

Kicsike a váradi kulturális élet. Sőt, inkább kicsike, mint kulturális. És inkább kicsike, mint élet.

Épp ezért kirívó - és, legalábbis tudomásom szerint itt, helyben páratlan - az a plagizálás, amiről értesültem. Kupán Árpád nagyváradi történész esetéről van szó, aki évekkel ezelőtt Párhuzamos életrajzok címmel átadott egy saját kéziratot bizonyos Halmos Sándor nevű debreceni illetőnek. Annak az egyezségnek a nyomán, hogy az utóbbi majd megjelenteti az anyagot folyóiratban. Nos, folyóiratban nem jelentette meg. Kupán Árpád viszont - elunva a várakozást - időközben saját kötetben megjelentette az egészet, a jelzett címmel.

Most azonban Kupán akkori kéziratának egy része - jópár életrajz - végül megjelent, Halmos gondozásában is. Olyannyira megszerette, s annyira gondozta Halmos a szöveget, hogy a gondjaira bízott írást immár a sajátjának tekintette, kicsiny sarjaként keblére ölelte.

Öngyilkos lett Cs. Gyimesi Éva. Sokat szenvedett, mint a legtöbb gondolkodó. Nem volt könnyű élete, de a halála így is megdöbbentő.

Nekem speciel az jut most eszembe legelőször, hogy ki rúgta bele is az utolsót.

Nem tagadom, egyetértek, sőt: örülök neki. A mai hír szerint a Facebook letiltotta a Kurucinfo nevű, elmegyógyintézeti portálra mutató linkeket. Egyesek szerint visszamenőleg is. Vagyis tulajdonképpen csak úgy lehet, hogy visszamenőleg, azaz az eddig belinkelt zöldségekre is érvényes.

Engem is nagyon zavart már. Úgyhogy saját hatáskörömben én már pár nappal ezelőtt kitiltottam az üzenőfalamról azt a pár embert, aki állandóan ilyeneket linkelt, s amikor nem, akkor is állandóan csak habzott a szája - nyilván csakis ilyen témákban. A spam az általuk olyannyira gyűlölt nyugati világ egyik terméke. A Fácse papája pedig egy zsidó - igen biza, zsidó, buhuhuuu! - ember, bizonyos Mark Zuckerberg. E két dolog ellenére is a szélsőjobbos gyerekek vidáman lubickoltak-lubickolnak a Facebookon, más hőzöngéseik mellett zsidóellenes spammel töltve meg az üzenőfalat. Nesze neked, tudathasadás! :) De persze ők ezt szólásszabadságnak hívják. Ami az ő szájukból szintén nagyon poénosan hangzik.

Pár napja így írtam erről, azaz a saját takarítási akciómról a Fácsén, az egyik jegyzetemben:

Kérés is érkezett, meg is ígértem, hogy elmondom, pontosan hogyan lehet magyarországi útlevelet igényelni. Úgyhogy öntsünk tiszta vizet a lovak közé, csapjunk a pohárba. Itt a kiskáté.

No: Budapestről kapom a hírt, hogy benne vagyok a szombati Népszabiban. Innen, a blogomból idéznek, valamint a Fácsén posztolt bejegyzésemből.

Nem rossz. Most biztosan húzzák egyesek a szájukat, hogy "eh, Népszabadság"... Pedig nem ilyen sima ez. A lap irányultságával én sem értek egyet - viszont emlékezetembe idézi, hogy annak idején én is épp ott töltöttem a nagyonis hasznos tanulóidő egy részét, a teljes sajtógyakornokoskodást. És egy dolog az irányultság, más pedig az, hogy ahhoz fogható profizmust azóta sem láttam a magyar írott sajtóban. Persze ők is változtak azóta. De ez már más történet. Köszi a kis PR-t. Az Index főoldala után épp jó ez másodiknak. S ennyi. :)

Fogalmam sincs.

(Na jó, azért még hozzáteszek pár mondatot.

Arról van szó, ugye, hogy Nagyváradon lassan már nem marad olyan magyar vonatkozású szobor, emlékmű, emléktábla, amit ne ért volna valamilyen sérülés. Néha elvétve visszatérő jelenség volt eddig itt egy-egy kis emlékgyalázás - ám az utóbbi időben ez a trend felerősödött, s mind több az ilyen eset, viszonylag rövid idő alatt.

Czárán Gyula - csak két betű kellett a tolvajnak?

Nemhogy tapizni, de megérinteni is tilos a kiállított tárgyakat a legtöbb kiállításon. Legalábbis a látogatóknak. Helyes is. Pedig néha érdekes lenne megfogni több száz, vagy akár több ezer éves tárgyi emlékeket - hogy néhány ősi molekula ragadjon a bőrünkre, s így fizikai kontaktusba is lépjünk a múlttal. De nem tesszük, jól visszafogjuk magunkat.

Ehhez képest képzeljük el, mi lenne, ha mindenki kedvére hülyülhetne a kiállítási tárgyakkal. De nem hülyülhet mindenki. Csak a múzeum alkalmazottai.

Tegnap volt a Múzeumok Éjszakája Nagyváradon is. És még most is zajlik a Körösvidéki Múzeum Napjai rendezvénysorozat, amelynek a része volt az éjszakázás. Meglepően sok látogató volt tegnap. De persze nekik nem lehetett tapizni a múzeumban. Én két nappal a rendezvény előtt jártam ott, beharangozó cikket írni. Épp akkor rendezték a kiállítási tárgyakat, készítették elő a terepet. És nagyon rendesek,mértéktartóak, kulturáltak voltak a sajtóval. Ám amikor a sajtósok távoztak, mi lett? Weheeej! Buliii, hülyülés, party a kiállítási tárgyakkal. Egyfajta Éjszaka a múzeumban-őrület. Pedig még nappal volt...

Erről szereztem pár képet.

Mi románok vagyunk, mert Romániában élünk.

Ennyi, kész, passz. Kiskoromban így érveltem egyszer - valószínűleg eléggé kétségbe ejtve az önazonosságom tudatosításán épp dolgozgató szüleimet.

Abban az időszakban volt ez, amikor a gyerek megtanulja például az állampolgárság és a nemzetiség fogalmait is, s a kettő közötti különbséget. (Meg ugye vannak olyan helyekre születettek is, akiknek külön realizálniuk kell, hogy a kettő a mi esetünkben nem esik egybe, nem olyan nemzetiségűek vagyunk, amilyen állampolgárok.) Szerintem a legtöbb gyerek átesik ezen is. Ahogy én is átestem. De örömmel jelentem, hogy hamar megtanultam, hogy is van ez. S azóta sem felejtettem el.

Pedig az állam azóta is, újra meg újra nekilendülve, különféle módszereket és eszközöket bevetve dolgozik azon, hogy elfelejtsük. Pontosabban azon, hogy ők felejtsenek el minket. Merüljünk feledésbe, legyünk a múlté.

Mindez onnan jut eszembe, hogy megint gyereknek néznek mindannyiunkat. Megkezdődött a próbanépszámlálás - az októberben tartandó romániai népszámlálás hivatalos főpróbája. És az a kifejezetten galád húzás derült ki ennek kapcsán, hogy a kérdőíveken a magyarságot három kategóriára osztották fel: magyar, székely és csángó. Milyen szép, ugye? Hát dehogy!

Hallom, megint itt az Eurovíziós Dalfesztivál, vagy hogy is hívják. Úgy látszik, az ipar sosem unja meg a hullócsillagok fellökdösését a műégboltra. Az álsztárok, értékpótlók gyártását. Különféle giccses vetélkedők, nesze nektek showműsorok keretében.

Ráadásul már a híradóban is ez van: az előbb ott kértek, hogy szavazzunk a magyar versenyzőre. Semmi baj az illetővel, rendben - sőt, alig ismerem -, de akkor ez most mi? Nemzetiségek versenye, vagy dalverseny? Arra szavaz - már akit felizzít az ilyesmi -, hogy melyik vérvonalú induló, milyen nemzetiségű versenyző tetszik neki? Magyar, akkor jóvan, oszt kész? És minden más országban ugyanígy, a saját véreikkel? Nem arra kellene inkább  - egy dalversenyként meghirdetett akármin -, hogy melyik a legjobb dal?

Bár igaz, akkor szerintem egyik dal sem nyerne soha, egyik évben sem...

Alig telt el egy kis idő, s máris adja magát az előző bejegyzésem folytatása. Úgy látszik, őszinteségi rohamuk van épp, vagy mi... A temetős geg után most egy másik Bihar megyei RMDSZ-es rendezvény szórólapján találtam aranyosat.

XD

Óriási! :)

Megkaptam az Élesd városában épp zajló XV. Ifjúsági Hét  programját. Ebben van a következő humorcsapás.

Összefutottam azzal az újságíróval, aki ellen legutóbbi perét indította Tőkés László - s amely perét szintén elvesztette, egy előző ilyenhez hasonlóan. Érdekes dolgot mondott a sajtós.

A gigantikus tömegnyomásnak engedve úgy döntöttem, felteszek néhány képet is, megmutatva, hogy mi vár sok kedves olvasóra. Vagyis fotókkal illusztrálom, milyen is a magyar állampolgársági eskütétel, nagyjából hogyan zajlik, milyen a hangulata, kerete, töltete.

Kezdetben best of jellegű összeállítást akartam összerakni az eskütételünkkor készített fényképeimből. Aztán eszembe jutottak a személyiségi jogok...

Ma délelőtt - mintegy negyven perc alatt - honosodtam Magyarországon. Azaz letettem az állampolgársági esküt, mától magyar állampolgár vagyok.

No, de a lényeg: ahogy ígértem, megmutatom itt, pontosan mit kapnak a kedvezményesen honosított, illetve visszahonosított magyar állampolgárok.