Újabb intervenciók: folytattam még kicsit a megkezdett beavatkozásokat kint, a városban. Mint már írtam róla, a Muian című kortársművészeti projekt itteni zárása ez. Pontosabban annak egy spinoffja, részemről. Na, de nem bonyolítom: akit érdekelnek a miértek és a mi ez egyáltalánok, plusz az eddigi helyszíneken készült fotókat is megnézné (ajánlom :) ), az legyen szíves erre a linkre kattintani, és ott követni a nem túl sok további linket. A folytatás pedig alább.
Eljátszom én is újra a Muiannal. Mégpedig most a megyeszékhely utcáin. Hogy mivel? Nos, arról a kortársművészeti projektről van szó, amelynek én is részese voltam, éveken át. Összetett, több fejezetből, több happeningből és kiállításból állt eddig is, itt nem részletezném, mivel írtam is már róla, többször - például ezt a linket követve, és onnan tovább menve is felidézheti magának a tisztelt olvasó, hogy mi is ez.
Igen, létezik a párhuzamos állam. Igen, az amerikaiak és a titkosszolgálatok irányítják. Igen, levadásszák azokat, akik nagyon kényelmetlenek nekik. Igen, a DNA politikai eszköz.
Néha eszembe jut – sok példa közül az egyikként –, hogy vajon hogyan bánna el Esterházy Péterrel a mai magyarországi hatalom. Az a hatalom, amelyik az önkényuralmi rendszerének jelenleg zajló kiépítése során az évgilágon mindent és mindenkit igyekszik leuralni, ha pedig nem megy, akkor lejáratni, félretolni, ellehetetleníteni. Szóval vajon hogyan bánnának el ezek az egyik legkiemelkedőbb kortárs alkotóval, Esterházyval, ha még élne? De két éve meghalt. (Bár az sem gond, hiszen ezek a múltat is elkezdték már átírni. Ezek is. Már megint valakik.) És az is furcsa, hogy most véletlenül épp azon a napon jut ez eszembe újra, amely nap egyben a halálának a második évfordulója is.
Holnap kezdődik a labdarúgó-világbajnokság. Mondjuk Oroszországban, úgyhogy csak fél (vagy oké, háromnegyed) szemmel nézi majd az ember. Magam is sokáig híve voltam annak, hogy az ilyesmi butaság, teljesen el kell választani a politikumot a sporttól, nem szabad engedni, hogy beférkőzzön előbbi az utóbbiba. Csakhogy ezt már meghaladtuk.
Szerintem Florin Piersic több, mint Florin Piersic: ő egy tünetegyüttes, egy mikroszkóp alá való (alávaló - ez is véletlen volt, de pontos ide) metszet a romániai társadalom egy jellegzetes részéről. Ugyanúgy, ahogy kulturális téren a vele kortárs – és tágabb értelemben pályatárs is – Adrian Păunescu is felpumpáltan több volt, mint Adrian Păunescu, és ugyanúgy, ahogy Ilie Năstase még ma is nagy bumfordian több, mint Ilie Năstase. Viszont annyira avatott kritikát, mint Piersic, nem mindegyikük kapott.
Ma megint összefutottunk. Persze a várban. Én egy ottani rendezvényről jöttem el épp, és neki is dolga lehetett, legalábbis nagyon úgy, elfoglaltan ment épp át a belső várudvarról a külsőbe. A nagyváradi vár macskájáról van szó. Amellyel kapcsolatban mai, friss hírem van.
Most, amikor itthon is, meg otthon is, meg a világ számos más részén is újra csúcsra van járatva az ostobaság, a párhuzamos (csak épp nem létező) valóság építése és imádata, aljas hatalmi érdekek miatt, különösen időszerű ez az alkotás. Nagyváradon, a Borsi út és a Decebal kereszteződésében tekinthető meg. Én például gyakran látom, ma pedig megörökítettem.
Ma van a nemzeti összetartozás napja. Napja ugyan van, de maga ez az összetartozás... hááát. Inkább ne. Fideszes nap ez. Semmi más. A határon inneni és túli fideszesek összetartozásának napja. A szavazótábor egyben tartásának egyik módja.
2017. február 1.: "Ma korán akartam lefeküdni - de hirtelen arra ébredtem, hogy a sötét '90-es években vagyunk". Ez volt a Fácsén a bejegyzésem, valamint ez itt lett a profilképem, amikor az "éjjel, mint a tolvajok"-éjszakán a PSD minden eddiginél nyíltabb támadást intézett az igazságügy ellen, immár nyíltan is felvállalva a saját, illetve a más pártok bűnözőinek képviseletét, a szavazóik képviselete helyett.
Ilyet sem láttam még. Vagyis de, pont ilyet már igen, csak más alkalommal. Ilyen sem történt még velem. Vagyis de, pont ilyen, csak más alkalommal. És nem értem, nem látom, nem jövök rá, hogy ezek, hogyan lesznek és miért vannak.
Ehhez pár perce volt szerencsém, a nagyváradi központi vasúti pályaudvar előtti aluljáróban. Egyszerűen ott egy tévé. Csak úgy. Körülötte épp senki.
Ma, azaz május 9-én Európa napja van. Szülinapja lényegében. Mégpedig az Európai Uniónak. Ja, hogy Európa nem csak a uniós tagokból áll? Hát, elég baj az, a tagoknak is, a nem tagoknak meg főleg.
Igazából csak ezt a rozsdás táblát akartam megmutatni. Hogy mit tesz a fémmel, ha már rég megszűnt a kocsma - és akkor képzeld el, mit tesz a szervezettel, ha már rég nem iszol. Haha. Hegyközkovácsiban van amúgy ez, ma arra bicajoztam.
Eddig még sosem vettem észre: pár fa takarja el. Úgyhogy meg is lepett, hogy egyáltalán van ez. Az oldalán meg van bontva a téglafal, ott lehet besurranni. Azt hitem, elhagyott társasház. De odabent hamar rájöttem, hogy kórház lehetett. Újabb elhagyatott épületet barangoltam be tegnap.
Na, ez sem rossz. Kicsit eltúlozva ugyan, de ismét átvette az egyik újabb blogbejegyzésemet a hvg.
Nem állítom, hogy az ilyen csodás leleményesség csakis Romániára lenne jellemző, de azt igen, hogy is. Amolyan kényszer, vagy veszély szülte leleményesség ez, ugye.
Már sokadszor járt Nagyváradon Lovasi András, ezúttal ismét a Kiscsillaggal. Ha már itt volt, beszélgettünk megint egyet, a koncert előtt, a Moszkva kávézóban. Ismét lebegteti, hogy talán új számokkal éledhetne újra a Kispál, meg arról is beszélt, hogy aggasztja a Fidesz, és például arról is, hogy ha kell, kiáll a civilek mellett. És egy kicsit Lecsó is megszólal.
Egy nap sem telt még el azóta, hogy Magyarország úgy döntött, még jobban bestötétíti magát, méginkább elszakad Európától, és még jobban engedi, hogy posztszovjet mintára pár, magát oligarchává harácsoló család kezébe kerüljön mindene. Átbicikliztem ma Nagyváradról szegény Magyarországra, és mutatok pár dolgot abból, amit ott láttam, fotóztam. Vicceseket. Mert valahogy végül csak meg kell nyugodnunk. Nem bele, csak meg.
Ezt még 2015-ben fotóztam a szentendrei HÉV-en. Azóta egyre csak aktuálisabbá lett, és egyre elviselhetetlenebb az, amit művelnek. A bal oldalt lévő delikvens a saját országával is. Persze megvoltak ennek az előjelei. Láttam is azokat. Mégsem gondoltam, hogy idáig jutunk. Pedig még messzebbre is fogunk.
.
Már az is gyanús volt, hogy tegnapelőtt Fácsén láttam, valaki húsvéti bölcsességet osztott megy egy bizonyos illetőtől, akit úgy hívnak, hogy Karácsonyi... Aztán mára már nyilvánvalóvá (és komolyan: most elsőre véletlenül úgy írtam le, hogy "nyulvánvalóvá", hehe ) vált, hogy valami zavar van az Erőben, hiba van a mátrixban, meg minden ilyesmi.
Két angol, egy magyar és egy román autó beszélget. Most, Nagyváradon. Pont jókor beszélgetnek istenről, mivel húsvét van, aktuális tehát. Ráadásul egymáshoz közel áll mind a négy, további ráadásul épp ebben a sorrendben láttam meg őket, és szuperráadásul egy templom közelében – a Coposun lévő parkolóban állnak, a parkban lévő görögkeleti templomtól nem messze. Pár perce fotóztam le a beszélgetésüket.
Egy olyan demokratikus államban, mint Magyarország, a tökkelütötteknek és az őket tökkel ütőknek is pozitív diszkrimináció jár, hiszen fogyatékkal élők, hátrányos helyzetűek. Nekik készítettem ma ezeket a mívesen írott tojásokat, húsvétra. Remélem, olyan lendülettel osztogatják majd, mint a baromságokat a neten, meg a való életben. Jaj, az ENSZ-et meg kifelejtettem. Meg ki tudja még hányat, amelyekkel kapcsolatban csak ezután jön a totál keresztényi és mélyen (bár mindig van lejjebb) nemzeti, elmebajos kukorékolás. Mert az ilyen záptojásokat amúgy háborodott kiskakasok tojják. És tolják. (A képekre kattintva még nagyobbak lesznek, így még nagyobb lesz a műélvezet is.)
Biztosan én lehettem akkor a harmadik. De nem teljesen értem, végül miért nem lőttek le ma az áramszolgáltató ügyfélszolgálatán.
Csak nem megy ez. Nem és nem akar összejönni. Ezt az elsőt tavaly szeptemberben már mutattam Facebookon, a következőket fűzve hozzá.
A következőket igyekszem úgy megfogalmazni, hogy azok is értsék, akiknek főleg szól.
Ebéd közben, a rádióban híreket hallgatva jutott eszembe az első kettő. Meg aztán a többi. Ennyi.
Néhányan kérdezték azóta, mi hír arról a két nőről, akiről a Magyar rémtörténet Dubajban című posztomban írtam. (A jelen bejegyzés megértéséhez kérem, olvassák el azt.) Nos, végül nem tudtam találkozni velük Dubajban, amikor nemrégiben ott jártam, és utána is csend volt még egy darabig. Aztán érkezett pár rövid jelzés.
Összefalaztam a kabátomat. Úgyhogy megyek ruhakefét venni. Olyannyira átlagos hétköznapon történik ez, annyira szürke hétköznap egy nemzeti kisebbségben élő életében, hogy ennél hétköznapibb már csak akkor lehetne, ha szerda lenne: mert amúgy csütörtök van, este, esik az eső. Szóval egy nemzeti kisebbségi sokadik hétköznapja. És szóval ki kellene kefélnem a kabátomat, de otthon csak cipőkefe van.