Oké, lesz még pár nap tél most – állítólag –, ám lényegében akkor is itt a tavasz. Március idusa, meg minden. És lám, ha kikelet, akkor meg is érkezett a tavaszi kollekció. Csak nem az és nem oda, amit és ahova gondolnák.

Olvasom, hogy Váradon elfelejtette egy tag, hova parkolt a Lotus Center parkolójában, amikor kijött, azt hitte, hogy ellopták az autóját, kihívta a rendőrséget, akik megtalálták a parkolóban a kocsiját, ott, ahol hagyta.
Úristen, dehát ez a történet tipikusan rólam szól. Hányszor gondoltam már, azt a rohadt autót keresve rohadt parkolókban, hogy ennyire hülye biztosan nem vagyok, hanem nyilván ellopták a kocsit. És annál is durvább, hogy arra sem emlékszem, mikor történt ez a fenti eset velem.

Ebben az országban valahogy minden mindig profán. Még az is, amit emelkedettnek, vagy amit könnyeden ünnepinek szánnak. Kitűnő példa erre ez is: a tavaszköszöntés, kis jelekkel. Nagyon jó ötlet – aztán a végén meg nesze. A Romániában szokásos tavaszköszöntő kitűzők, a márciuskák árusainál már tavaly is kedvencem volt a csirkeaprólékos dobozos. De idén sokkal nagyobb a választék hülyeségekből. Ma ezeket gyűjtöttem be a városban.

Az ember kicsit otthon érzi itt magát: járkáltunk páran egyet, a 32 fokos (már most, képzeld el, milyen lesz nyáron) melegben, a környékünkön épülő negyedben, mindenütt építési terület, rengeteg szanaszét hagyott hordalékkal, mint otthon - gondoltam én az elején, amíg rá nem jöttem, hogy ez itt nem sitt, hanem mindenütt sivatagi homok, tele kagylókkal, aztán vagy tizenöt fűben alvó munkást is fotóztam, mint otthon, aztán ahogy olvastam a leírásokban is, egyes arcok az utcán csapják ki a taknyukat, mint otthon, csak itt hosszú, fehér ruhában teszik, továbbá itt is zavarják az embert a vallással, csak nem zaklatók harangoznak a katolikus, református, ortodox templomokban, ami szerintem már rég meghaladott, csendben kellene lenni, hanem hajnalban is arra ébredek, hogy egy müezzin nyomja a közeli toronyból, meg nyomja dél, körül is,és máskor is, a hotelszobákban pedig nem biblia van, mint sokfelé máshol, hanem a szekrényben imaszőnyeg és Korán.

A kettő tényleg összefügg, hiszen az előbbin gyakran vásárolt emlék, szuvenír az utóbbi. Itt, az Egyesült Arab Emírségekben, a turistamágnes Dubajban találtam meg az eddigi legjobb hűtőmágnest. (Emlékeztetőül: a képek katintással kinagyíthatóak, úgy a szép.) Már tettem itt említést róla, de továbbra is az eddigi legédesebbnek ezt tartom, a bármikori hűtőmágnesek közül. Sőt, a bármikori térségi önreklámok, kabalák, dizájnok közül. Olyan édesek, hogy amikor megláttam, majdnem bementem az egyik méregdrága dubaji kórházba, megméretni a vércukorszintemet. :)

Téved, aki azt hitte, hogy nincs kóbormacska Dubajban. Én is azt hittem amúgy. És tévedtem. Sőt, még Abu Dzabiban is van, ott is láttam ma.

Na, már meg is van, amiért jöttem. Sőt, igazából már első nap megvolt, csak eddig nem volt időm bejelenteni.

Gondoltam, ha már eljutok Dubajba, iszunk ott egy valamit az ottani magyar ismerősömmel. És most eljutottam, itt vagyok. De nem fogunk, sőt mostmár az a kérdés, hogy van-e egyáltalán magyar ismerősöm Dubajban, illetve, hogy életben van-e valahol, ha nem is itt. Az egész úgy kezdődött, hogy körülbelül 2011-ben (bár pontosan már nem emlékszem, mikor) bejelölt Facebookon egy magyar hölgy.

Igazi fehér emberként vagyok jelenleg arabok és mindenféle más bőrszínűek, kultúrájúak között. Sőt, ilyenkor vagyok a legfehérebb: február közepén járok ugyanis az arab emírségekben, a nyári barnaságomnak nyoma sincs most, itt világítok. Mint mások is: oroszok az utcán, szerbek a liftben, románok az étteremben.

Egyáltalán nem tartom zavarónak, hogy tulajdonképpen nekem építették Dubajt. Nekem, mint turistának, aki milliószámra özönlök oda. Most épp itt vagyok ugyanis. Néhány napot eltöltök itt, az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb városában, amelyik a világ egyik aktuális turistamágnese. Engem is az vonzott ide.

Vannak az ember életében mérföldkövek, visszatekintésre, összegzésre és előre kémlelésre késztető pilanatok, események, az idő múlására figyelmeztető mementók. Szerintem az egyik ilyen az, amikor elfogy a 300 darabos fültisztító pálcika.

Marosszéki kerek erdő,
Madár lakik benne, madár lakik, tizenkettő.

Mi ez a nagy bőkezűség? Csodálkozom. De aztán megértem: aha, tipikusan a nyomor bőkezűsége ez. És akkor helyben is vagyunk.

Egyetlen képben – illetve Facebook-bejegyzésben, és reakcióban – arról, nagyjából hogy áll valójában ebben a korszakban a saját képviseletünk. :)

Jelenleg ennél nem több - egyik részről sem...

Már az is fárasztó, amikor politikai témájú vitáknál hol ide, hol oda sorolnak, és amikor kiderül, hogy én egyik szekértáborhoz sem tartozom, sőt, egyenesen ezt tartom egészségesnek, akkor egyrészt az a legnehezebben érthető, és gyanús is, másrészt előjön az az érvnek képzelt abszurdum, hogy "dehát valamelyik oldalhoz tartozni kell", súlyosabb esetben egyenesen az, hogy "dehát valamelyik párthoz csak húzni kell". Szerintem meg épp, hogy dehogy: világnézeti, ideológiai szempontból esetleg kötődik az ember valamelyik oldalhoz, elképzeléshez, de ha ennél konkrétabban, profánabb szinteken is, az épp, hogy nem egyre jobb, hanem minél szorosabban kötődik, annál rosszabb. Na most, ez van más témakörökben is. Íme, egy mai példa.

Evés közben felnéztem ma délben az égre, épp V alakban húzott el ott egy madárraj, és megfogalmazódott bennem néhány olyan alakpkérdés, amely új utakat nyithat az ornitológiai és a lingvisztikai vizsgálódásoknak, kutatásoknak.

Csak egy kis megfigyelés most. Ami amúgy szerintem valóban érdekes.

Megint összegányázták valamivel a főteret, és most csak a Holdas templom előtt. Tiszta víz a térkő körülötte, kerülgetni kell itt, összesározza a cipőt.

A kedvenc kabátomról van szó, szép is, barna, nem túl vékony, nem túl vastag, és úgy nézek ki benne, mintha kulturált lennék.

A legrövidebb szilveszterem az volt, amikor kimentünk a városközpontba, ahol a jéghideg estében a kezembe nyomtak egy pezsgőt, amit speciális technikámmal kibontottam, és egyből az egész az arcomba spriccelt, meg végigfolyt az akkor még hosszú hajamon, így rögtön el is indultam haza, majd körülbelül egy órán át vártam taxira, közben kvázi rámfagyott a ragacsos lé, nézett a vidám tömeg furcsa, ázott madarat, angry bird voltam, végül egy olyan taxiba szálltam be, amelyben már volt utas, engem nem érdekel, de azért hazavitt engem is, ahol zuhanyozás után, még éjfél előtt lefeküdtem a francba.

Nézem az elektronikus kijelzőjén: befutott a 2018-as busz. Ez meg mi? Hova megy ez? Valami új lehet. Még sosem hallottam róla.

Kötve hiszem, hogy én valamikor is feltenném a netre a karácsonyfámat, ahogy olyan sokan megtöltik ilyenkor a fáikkal főleg a közösségi portálokat. Ugyanakkor régebben sokáig kötődtem ahhoz a gondolathoz, hogy a karácsonyfa csakis akkor az igazi, ha valódi fenyőből van. Később aztán az iránt kezdtem jobban elköteleződni, hogy jobb mégsem kivágott fát díszíteni, ám ez egybekötődött azzal a dilemmával, hogy műanyag viszont kizárt. És itt a dolog odakötött ahhoz, hogy akkor nincs megoldás, mégis marad akkor a rendes fa.

Itt van ez. Ez a mostani karácsonyi képeslapom. Minden aranyveretes, kacsalábon forgó, vércukorszint olvasómnak ezzel kívánok. Persze több arca is van a karácsonynak, de most a két legjellemzőbbet és legmarkánsabbat sikerült megörökítenem, egyetlen képen.

Nem ezért mentem, de újabb elhagyatott épületet találtam, kis bejárásra. Csak a lenti, rákattintásra nyíló galériában az első képen látható facsonkot akartam lefotózni, és mivel az utcáról nem volt jó a szög, bementem a telekre. Ez a nagyváradi központi pályaudvaron van, pontosabban a jelenlegi pályaudvar mellett (az utcáról látható automata autómosó és a bútorüzlet mögött).

Lám, teljesen új jelentéstartalommal bővült az amúgy régi poén. (Tájékoztatás: Nagyvárad jelenleg Romániában van, a "geci" pedig románul azt jelenti, hogy "dzsekik". )

Már nem is először küldik el nekem is, akárcsak több százezer határon túli magyarnak a magyarországi választásokra szóló névjegyzékbe vételi kérelmet. Eddig nem foglalkoztam vele, több okból sem.

Igaz, hogy nem ez a mai az első hó, mivel egyszer havazott már novemberben is, de sajnos azt érvénytelennek kell nyilvánítanom, mert nekem decemberben, januárban és februárban havazzon, minden azon kívül eső irreleváns. Na, úgyhogy akkor a mai, egyben idei első havazás alkalmával most készített pár zsánerképet mutatom.

Egyáltalán nem vagyok híve annak, hogy leszóljuk mások nemzeti ünnepeit, sőt szerintem az a tahóság egyik biztos jele. A következőnek sem a mai román nemzeti ünnep a lényege – viszont az apropója, történelmileg pedig az egyik eredője.

Véget ér ma a Száraz November. Amihez egy hirtelen ötlettől vezérelve idén én is csatlakoztam, és nem bántam meg. Hogy mi is ez? A Nagy-Britanniából indult kezdeményezés lényege, hogy a csatlakozók egy hónapig nem fogyasztanak semmilyen alkoholtartalmú italt, terméket. Ezt én még megfejeltem azzal, hogy akkor kísértést sem engedek, lehetőséget, alkalmat sem adok, úgyhogy akkor november folyamán nem is megyek ki sehova. Ezen hónap alatt különben semmi különöset nem éreztem, amúgyis telnek el úgy hónapok máskor is, hogy nem iszom egy szemernyi alkoholosat sem. De azért így érdekesebb volt, hogy van hozzá akció, meg háttér, meg ilyesmi. És akkor lássuk az egy hónapnyi teljes alkoholmegvonás révén elért eredményeimet.