Nem, nem szexmozi (nem elég nagy a város, hogy ilyesmi legyen), hanem ex-. Bár végülis... Mert hát eszembe jut, ahogy a most fantasztikus látványt nyújtó, kibelezett volt Transilvania moziban vagy húsz évvel ezelőtt több filmet sem láttam. Pedig mentem, és érdekelt a film – de a lányt, akivel mentem meg én érdekeltem. És bár szinte mindig kifejezetten elutasítottam, hogy visszaéljek azzal, hogy újságíró vagyok (nem szerettem soha ezzel érvelni, ennek nevében megoldani konfliktusokat, vagy ismerkedni, vagy akármi), azért ilyenkor kivételt tettem, és kértem, hogy nyissák ki nekünk a mozi erkélyen lévő felső nézőteré, amit – a tipikus romániai hétköznapi abszurdumok egyikeként – állandóan zárva tartottak, soha nem nyitottak ki semmilyen nézőnek, gondolom azért, mert akkor utána ott is takarítani kellett volna, vagy valami ilyesmi. És ó, milyen meglepetés volt, hogy

Nagyon sietett, mindenkinél előbb, és még jóval a választási kampány hivatalos kezdete előtt elkezdte a plakátos reklámhadjáratát ezúttal az RMDSZ. Ők voltak az egyetlenek egy ideig, akiknek az anyagai kint voltak, meg persze most is kint vannak. Arról, hogy a jelen kampányuk koncepciója miért eleve rossz, már írtam az egyik előző posztomban – a lényeg, hogy az idei lózungok úgy hangzanak, mintha már a hirdetők maguk is hatalmas hirdetéseket feladva keresnének valakit a harcosi, a jogvédői, a kiállói, stb., bla-bla-bla munkákra. Ám emellett ezeket a plakátokat más, egyszerű módon is nagyon könnyen hozzá lehet igazítani a valósághoz. Készítettem is pár változatot az őszinte korteshadjáratra. Ha tehát a kampányok a valóságról szólnának, akkor most ilyesmik állnának a hirdetőtáblákon. Az elején a propaganda három alapesete, utána a számítógépen javított variációk.

Meglepő, hogy pont harminc éve van ma a csernobili katasztrófának. Én arra emlékszem, hogy általánosba jártam, és amikor (persze késleltetve) kiderült a nukleáris baleset, a suliban bejöttek valakik, azzal, hogy mindenkinek sürgősen be kell vennie ezt a valamit, amit hoztak, és ami állítólag a sugárbetegség ellen véd (de ez utóbbit csak folyosói suttogásból lehetett kihallani).

Ó, milyen édes kis gyerek – állapítom meg, ahogy elhaladok mellette. A kisfiú a kihalt utcán egyedül játszik. De ez egyáltalán nem zavarja, nagyon jól elvan. Mily' gyermeki ártatlansággal tesz-vesz ott az út szélén, a fűben, mennyire jól érzi magát saját kozmoszában. És már messziről meglát, néz, ahogy közeledem, majd amint odaérek hozzá, egyenesen rám tekint, és kérdez valamit. De nem hallom, hogy mit, mivel épp tekerek, és csak elhúzok előtte.

Azoknak, akik – amúgy szerintem teljes joggal – a hazai tanügyet bírálják, és a minőségére panaszkodnak, valamint az iskolába járó gyerekek jövője miatt aggódnak, ezt a képet küldöm (ugyanaz, elölről és hátulról), amit tegnap készítettem Borson. Szóval a gyerekek jó kezekben vannak, és jó helyen, és a mindennapokban hasznosítható tudást sajátítanak el épp. :)

Megkezdődött a választási kampány – bár hivatalosan még nem, de ez senkit nem zavar, nyomul már minden párt. És az RMDSZ ezúttal ilyen reklámanyagokkal állt elő. Pár napja jelentek meg ezek az utak mellett. Mit szólnak? Szerintem nem sikerült valami jól. Mert tragikus is, de vicces is, hogy hogyan lehet ezeket érteni. Jaja: tragikomikus. Pontosan bemutatja azt, miben vagyunk.

Itt a tavasz, ismét zöldellnek a – fuck. Az árnyas, zöld, rügyfakasztó kikelet sokfelé úgy néz ki Nagyváradon, mint a lenti képeken. Már megint. És gondolom, nem is csak ebben a városban.

Könnyen, gyorsan, ingyen megkapható – és egyelőre fölöslegesen is. Immár magyarországi személyazonosító igazolványt is igényelhet az, aki magyar állampolgár, nem kell hozzá magyarországi lakcím sem. Mégpedig új típusú e-személyikről van szó. Az elsők között ki is kértem, tegnap pedig meg is kaptam, valahogy így néz ki:

A rejtély mindig érdekes. Most akkor ennek jegyében ajánlok egy újabb érdekességet. Mert azt talán nem túl sokan tudják, hogy Nagyváradon a központban lévő templomok is rejtenek ilyesmiket. Persze ez sajátosságuk is a templomoknak, jellemző szokott lenni rájuk – de a mi városunkbeli mindig kicsit érdekesebbek tűnik, legalábbis nekünk. Szóval most, március 15-én a megemlékezések egyik helyszíne volt a Barátok Templomának kriptája, ennek apropóján mentem le oda. És végül egy izgalmas látnivalókat találtam és információkat hallottam. Tessék, mutatok valamit:

Megérkezett, és a legelső nagyváradi vetítésen ma meg is néztem a Saul fiát. Huh: megannyi zavaró tényező van persze immár körülötte – de azért sikerült meglátnom magát a filmet is. És sajnos azt, hogy a katarzis elmaradt, az egész egy film, nem is rossz, de csak egy film marad a végén is. Szerintem nem üt igazán. Pedig megpróbálták. És továbbra is az a fő kérdés bennem, hogy mit is próbáltak meg. Pontosabban, hogy miért.

Sosem gondoltam, hogy még újra hallok Trumpról, ennyire hangsúlyosan. (De mondjuk ez természetes – hiszen alapvetően kisebbségben lehettek azok, akik úgy hallottak róla, hogy egyúttal eleve meg is tippelték, hogy, évekkel később majd biztosan pont amerikai elnökjelölt lesz.) Azt már nem tudom, mikor hallottam először róla, de azt igen, hogy aztán Las Vegasban láttam először élőben a nyomait.

Uh, még szinte megijesztett. Itt van, most, e pillanatban, velem pont szemben, és nézeget befelé az ablakon. Kintről próbál átlátni a szitán, de szó szerint.

Vajon a pléhkrisztusok – amelyeket elnézve itt-ott, mindig azt látom bennük, hogy a profanitás csúcsai, épphogy nem az emelkedettségéi, és pont nem arra a transzcendentálisra emlékeztetnek, amire a kitalálóik szerették volna, hanem kifejezetten az anyagból levő földiségre, a pléh élettelen, könyörtelenül üres kongására,

Lehet, hogy órákon belül újabb magyar film lesz Oscar-díjas. Valamelyest szurkolok is neki – de be kell vallanom: alapjáraton nem különösebben érdekel a Saul fia. És jópár éve eléggé hidegen hagy az Oscar is. Azzal sincs gondom, hogy kimondjam az okát:

Fantasztikus újdonság. Eddig még nem láttam, feltételezem, hogy pár napos lehet. Igen, ez egy kerékpárút Nagyváradon, a város egyik főútján, a Ghillányin, vagyis a Nufăruluion. És egyszerűen felfestették rá a kerekesszék-jelet. :D

Magam is meglepődtem: benéztem a szekrényembe, hadd lássam már, hány kockás ingem van. Mert ügyes kis táborformáló marketINGhúzás is ez a kockásingezés, ami az anya(g)országban zajlik, ezzel együtt viszont már rég valóban elég abból, ahogy a köpönyegét forgatja a hatalom. Amely amúgy maga is kockásinges rendszerváltó srácokból lett azzá a szervezett bűnözői hálózattá, amely épp a rendszerváltás óta példátlan módon és mértékben (nem, már Gyurcsányék sem hasonlíthatóak ehhez, rég meghaladták őket is) az egész országot módszeresen kifosztja, elbutítja és betonnal tölti fel, kifelé pedig elszigeteli, és hozzájárul Európa szétfeszegetéséhez is. Szóval, hogy tanügyi gondok és ellehetetlenülés? Ó, azon jóval túlmutat a gondok és galádságok sokasága – de valahol el kell kezdeni, tőlem legyen akár ez. Úgyhogy breakING: több, mint tizenhét kockás ingem van.

Na és ez milyen? :)

Hát ni: például ez a baj itt. A Mişcarea Populară (Népi Mozgalom) nevű párt nemrég megnyílt nagyváradi megyei irodájának bejáratát mutatom (az ő felvételükön, a kivágás már tőlem származik). Tehát, hogy értik ezt az egészet. Milyen szép kép.

Ha Ön, kedves olvasó, arra gondolt, hogy az egyszerű cím után és kapcsán valójában valami komoly és összetett jön ám, akkor egyrészt valamennyire ismer, ami jó, és köszi, másrészt viszont most ki kell ábrándítanom. Mert most valóban macskanézegetés lesz. Csak úgy, egyszerűen. Ugyanolyan csak úgy-alapon, egyszerűen, különösebb ok nélkül, ahogy a macskák is eleve odakerültek, ahol mutatom őket.

Egyszerre lehetne sírni és ordítani is – jut eszembe valahányszor erre járok. Hiszen még készen sincs a nagyváradi főtér átépítése, de a beépített fém díszítőelemek egy része már most rozsdásodik, az új, dizájnos csatornafedelek is rozsdáznak néhol, a díszburkolat egyes kövei már most meg vannak repedve, máshol műanyag szigetelést építettek be közéjük, ami ha ott van, ronda, de van, ahol máris kiesett, ott meg foghíjat eredményezett, a gyepszőnyeg egyenetlen és gyatra, és még megannyi finom részlet sértően elnagyolt, elrontott, be nem fejezett, úgy hagyott – ami pedig az uniós pénzekből átépített főtér összképét illeti, az a különböző, össze nem illő elemek és formák miatt leginkább eklektikus, ami jelen szövegösszefüggésben azt jelenti, hogy bántóan szedett-vedett, ahol pedig még most sem végeztek a munkával, ott ráadásul egy megyeszékhely főterén zajló munkálatokkor elvárható állapotok helyett koszos, kaotikus az építőtelep. Tessék, sikerült egy mondatban összefoglalnom, hogy milyen. Szóval hogy sírjon vagy ordítson az ember, amikor ezt látja – mindig erre gondolok, ha itt megyek el, így most is ez jár a fejemben, ahogy a villamossal áthaladunk a város főterén. És ekkor észreveszem, hogy a villamosból nézi a teret egy gyerek is, majd egyszerre sírós és ordító hangon kérdi az anyukájától:

Két üveg bor. Most találkoznak először. Mert a baloldali már tíz éves, a jobboldalit pedig ma kaptam, a plakettel együtt. (És fölösleges belekötni, az elsőn még rosszul írták a nevemet, Ő-vel, de a mostanin, belül, a plaketten már Ö-vel van, meg lám, maga a cég is nevet váltott időközben, pedig amúgy ugyanaz, vehetjük hát úgy is, hogy kicsit én is nevet váltottam, pedig amúgy ugyanaz vagyok, na meg nem is ez a lényeg.) Szóval azért kaptam ezt ma, mert húsz éve vagyok újságíró, ez az apropó most. Ahogy tíz éve meg az volt, hogy tíz éve voltam. Gondoltam, leírom most, milyen húsz éve a sajtóban tevékenykedni, két évtizede a pályán lenni. De nem fogom. Mert nem tudom.

Alapvetően nem vicces, sőt – viszont ilyen megjelenülésben már humoros is. Ezt a képet nézve már szórakozhatunk is azon, ahogy szórakoznak velünk. Ugye szinte állandósultak a távfűtési gondok Nagyváradon, amelyek főleg a panelházakat érintik – jelenleg is vannak olyan negyedek, ahonnan azt jelentik, hogy maximum 16-19 fok van a lakásokban, de olyan is nem egyszer van, már ősz óta, újra és újra, hogy egyszerűen nincs is fűtés, és kész.

Ahogy belépek, a rádióból ez az akámilyen Calvin Harris-szám, a How Deep is Your Love szól a kifőzdében. A melegítőpult mögött a nő épp ezt a dalt dúdolja, és amíg időt hagy, hogy válasszak, velem szemben megállva várja némán a refrént – mert a szöveg többi részét nem tudja. Majd finoman – és hogy mégse nézzen épp a vendég szemébe ezzel az üzenettel, inkább lesütött szemmel – megszólal, a babfőzelék, a főtt krumpli, a spenót és a galuska fölött, miközben már merőkanállal teszi épp az ebédemet a tányéromra, egyenesen nekem ívelve a kérdőmondatot, dallamosan, kicsit szégyellősen, halkan: "How deep is your love?"

Olyan szimptomatikus (nem, nem "szimpatikus" van odaírva, hanem "szimptomatikus"), hogy, akik most David Bowie-t siratják a mindenféle netes (sirató)falakon, azoknak a nagyrésze nyilván sosem szerette. És nem is ismeri. És nem is megy a világképéhez. Mi több, a most egy-egy számát, vagy egy-egy RIP-et posztolók többsége még csak nem is bírta hallgatni a zenéjét – sőt, bevallom, engem például hangzásilag kifejezetten irritált jópár újítása, sok zenéjét én sem bírtam rendesen végighallgatni. Pedig még fellépésén is voltam, Budapesten. Az igazság az, hogy David Bowie koncertjére én is úgy mentem el, vagy tizenhét évvel ezelőtt, hogy na jó, adok neki, vagy magamnak még egy esélyt. Mert igazából egyetértek vele, valahogy az én nyelvemen is szól, és szeretem  – csak hát a zenéjét nem. De végül a máig leginkább megmaradt emlék, amivel ejöttem onnan, az, hogy az első számok egyikénél a barátnőm lehányta a cipőmet. Akkor feladtuk, de úgy döntöttem, nekifutok még Bowie munkásságának, ha kell, csukott füllel is, csak a lényegre figyelve. Mert a Space Oddity környékén én már leálltam vele, pedig azt hiszem, engem is a felszín, azaz a korai klipjeinek képisége zavart meg és el. Kár volt hagynom. De nem is ez a lényeg.

Csak egy újabb példa a sok közül, a mostanság egyre inkább szaporodó rengeteg ilyen példa közül – de ennek a végén a szokottnál is jelképértékűbb a csattanó. Mer mán megin kaptam meghívót Budapestre, valami újabb sekélyesen mélymagyar tucat-szerencsétlenkedésre, amelyen a résztvevők ezúttal a Szent Koronát fogják lehúzni a saját szellemi szintjükre, és ott mindenféle idióta módon megerőszakolni, námzáti baromságokkal profanizálni. Rituálisan, spirituálisan, szakrálisan. (Persze nem csak tiszta motivációjú és végtelenül egyszerű jámborok, meg jószándékú hülyék vannak az ilyen szeánszokon.

Igen, itt az én blogomon is lehet ezzel találkozni, ismét. Mostanság kampányszerűen újra értesítik a honlapok a felhasználókat arról, hogy sütiket használnak. Így tesz az én blogszolgáltatóm is e napokban. Sőt, én magam is sütiket használok. Ezen az oldalon. Is. Sokan kérdik, hogy konkrétan mi is az a süti, úgyhogy le is fotóztam, alább metekinthető, hogy az én esetemben például konkrétan mi. Sőt, mostanság elég sok oldal böngészésekor használok sütiket, ráadásul még akkor is néha sütiket használok, amikor nem is nezetek. Olyan is van, hogy a gépnél használom a sütiket, de olyan is, hogy kimegyek a konyhába, spájzba, és ettől az egésztől teljesen különálló módon váratlanul sütiket használok. Mi több: amikor a városban vagyok, néha ott is betérek egy-egy olyan helyre, ahol kiválasztok egy sütit, és használom. Persze tavasszal már egy kicsit bánni fogjuk, hogy sütiket használtunk.

Ó, látom, hogy mit mondott Ferenc pápa. Nem nagyon szoktam én sem felkapni a fejemet ilyen nyilatkozatokra, üzenetekre (meg úgy általában nyilatkozatokra, üzenetekre sem, hiszen a közéleti szereplők nyilatkozatait, üzeneteit erősen szűrnie kell az embernek), de ez most kivétel. Az újévi és egyben béke-világnapi üzenetében hangsúlyozta: "a kultúra és a tömegkommunikációs eszközök területén dolgozóknak is van felelősségük a nevelésben és az oktatásban, főként a mai társadalmakban, ahol mind szélesebb a hozzáférés az információs és kommunikációs eszközökhöz. Az ő feladatuk az, hogy elsősorban az igazság és ne pedig részérdekek szolgálatában álljanak."

Az a legjobb benne, hogy egyáltalán nem szándékosan alakult így. Találomra felvett pólóban vagyok, és nézem ezt a rajzfilmet. Véletlenül jöttek össze így ezek a dolgok. És karácsony is van. Még ráadásul. A pulóveren meg épp az történik, ami... Úgyhogy ez amúgy karácsonyi videóposzt.

Épp idén van húsz éve, hogy újságíróként dolgozom (jó: huszonegy, mert előzőleg – a szakképzés ideje alatt – a munkaszerződés aláírása előtt egy évet külsőztem is). Az ennyi idő alatt betöltött rengeteg jegyzetfüzetem közül alig tartottam meg párat. Legfeljebb azokat, amelyekben voltak fontos telefonszámok is beírva. És tényleg teljesen véletlenül került elő épp most, pár napja egy, az egyik ilyen füzet. Épp az ezredfordulóról, 2000-ből való. Belelapoztam, és az akkori jegyzeteim között sok érdekességet találtam, a sokféle sajtótájékoztatóról, ahol megfordultam, meg a mindenféle városokban tartott konferenciákról, akkor még nem mindig előre lezsírozott döntéseket hozó pártvezetőségi összejövetelekről, meg mindenféle más rendezvényekről. Szóval nem magamat fogom itt ünnepelni, meg semmit, hanem inkább érdekeseket mutatok. Szemelvényeket abból, kik vezettek minket (vagyis inkább ezt az egészet) akkoriban – és gyakorlatilag ma is –, és milyen furcsaságok is voltak. Vannak. Bár tehát az év, amikorról ezek származnak: körülbelül 2000. De – meglátják – igazából 2015 is.

December 17. Világosan emlékszem: huszonhat évvel ezelőtt épp ezen a napon hallottam először arról, hogy Temesváron rendszerellenes megmozdulás van. Arra is tisztán emlékszem, hogy épp a Twin Peakst néztem a Magyar Televízióban, és utána a híradóban mondták be, hogy mi történik. Ebből lett a forradal hogyhívják, máig sem tudni, mi. Kristálytisztán emlékszem erre, évtizedek óta, és minden egyes december 17-én eszembe is jut, minden kicsi részletre emlékszem. És főleg arra tehát, hogy december 17-én mondták be először, és épp a Twin Peaks ment, utána pedig a híradó, amitől lefagytam, és eufória is erőt vett rajtam, jó hosszú időre. Menetrendszerűen, automatikusan minden évben beugrik ez. Ám csak huszonhat évvel később, azaz most néztem utána egy picit e meghatározó élménysornak, amelyekre tehát – mondom – világosan emlékszem. Nos, most, pár perce a következők derültek ki, tehát évtizedek óta minden évben rosszul emlékeztem kristálytisztán.

Amikor egy tárgy példát mutat az embereknek. Ezt ma láttam és fotóztam a városban – és amint megpillantottam, rögtön láttam, hogy tökéletes. Pontos és jellemző kép. Úgy alapvetően mindig, de errefelé meg külön is, mostanában, amikor Európában (de különösen annak keleti részén) ismét kezd teret nyerni a minél butább, annál hangosabb nacionálóbégatás, a kontextust, a háttérben állókat és azok érdekeit minél kevésbé meglátó, annál megveszekedettebb és önsorsrontóbb nemzeti nemzetieskedő ricsajozás. Szóval ez itt nem pusztán egy kerékpár, hanem egy installáció.