Menet közben a villamosról épp a szegélyköveket nézem, és ismét arra gondolok: hiszen még a járdaszegély is sokhelyütt Ceauşescu-korszakot idézi, amilyen málladozó, széteső, foghíjas, ugyanakkor a mai napig is jelen lévő, na meg poros és sáros, a felszínes takarítás mit sem segít rajta. Átmenetiséget, felemásságot, jólvanazúgyot hoz, vagyis épp azt, amiben megrekedt ez az ország, vagy huszonöt évvel ezelőtt, és amiben most is szerencsétlenkedik. Pedig milyen kis apró példa – és épp ez: hogy még ilyen kicsi dolgokban is jelen van a múlt, a Ceauşescu-korszak apró jeleitől sem bírtunk megszabadulni, nemhogy a sokkal súlyosabb és sokkal nagyobb hatásaitól. Ráadásul az elmúlt huszonegynéhány évet is gyakorlatilag ellopták, az ország vezetése például tudatosan, szándékosan fékezett, siklatott ki, vitt aztán rossz, félig moszkovita, félig balkáni irányba mindent. Húsz éves hátrányban vagyunk, a saját lehetőségeinkhez képest is. Azt sem tudni már, hol kellene hozzálátni, annyi szinten és annyi féle módon hibás, téves, rossz ez az egész. Reménytelen – én sokszor azt hiszem. És milyen nehéz eleve maga a mentalitásváltás is, dehát hol is van az még, amikor még olyan apróságokon is nehézkes változtatni, mint a szegélykövek. Amelyek az egész utunkat, az egész ország egész (tév)útját szegélyezik. Ha meg kicserélik őket, akkor általában többször is kicserélik, szükségtelenül, sima korrupciós ügyletek, pénzek eltapsolása okán. Nagyon nehéz lesz itt a mentalitásváltás, ráadásul hol van az még... Ilyenek járnak a fejemben, amikor egy éles hang zökkent ki a mentalitásváltással is kapcsolatos gondolatokból.

Nem lett igazam végülis: arra számítottam tegnap este, hogy ma reggelre mindent ellep itt, a neten is és mindenütt, megint, a sok kétségbeejtő butaság, a süket ordibálás, felszínes, cinizmusnak is alpári ugyemegmondtamozás, a mindenféle össze nem tartozó, és/vagy nem olyan módon összefüggő tények és események összemosásán alapuló hülye konklúziók levonása, és az ebből adódó tévutak mutogatása, mint "egyetlen kiút". Vagyis a párizsi merényletek nyomán is, mint mindig, a sok szokott hablaty. Nos, nem mindent lepett el.

„Na most hova tegyem a főzeléket?” –  magyarul kiáltja maga elé a kérdést, így jön ki a konyháról egy  nagy tállal egy szakácsnő, hogy megtárgyalja ezt a melegítőpultnál álló többi alkalmazottal, a ZigaZaga önkiszolgáló-lánc Dacia sugárúti éttermében. És tudom, hogy a pultnál álló alkalmazottak közül is az egyik magyar, a másik pedig tud magyarul is. Meg is beszélik, mindannyian vegyítve a magyar és román nyelvet, hogy „oda, ni, păi care-i problema”.

Ez a mai volt az eddigi egyik legjobb. Pedig számos olyan projektzáró rendezvényen voltam az elmúlt hatszázhúsz évben is, amelyek mindenféle európai uniós támogatású, finanszírozású projektek zárókonferenciái voltak – és az ilyeneken rendszerint adnak valami olyan tárgyat is, ami az adott projektet népszerűsíti. Ilyenformán kaptam már mindenféle ötletes és kevésbé ötletes tárgyat, izét és vackot.

Megkaptam én is Orbán Viktortól, vagyis a Fidesztől, vagyis a Nemzeti Választási Irodától (mindegy, ma Magyarországon ez mind ugyanaz) azt az újabb levelet, amelyben arra kérnek, hogy regisztráltassam magam, a magyarországi választásokon való részvétel céljából. Nyilván elkezdték mindenkinek kiküldeni az ilyen leveleket, akik már az előző választási paródia alkalmával sem regisztráltatták magukat. Mint például én. Dehát azóta mi változott? Változott azóta valami? Teljesen érvényes az, amit három évvel ezelőtt itt már elmondtam.

Tipológiai játék. (Ha annak vesszük.) Péntek este a Lotus plázában járkálva szinte egyenként meg tudod mondani a - többségükben amúgy ismeretlen - emberekről, hogy a láthatóan jobb módban élő arra járók közül ki tartozik ahhoz a sajnos vékony réteghez, amelynek tagjai relatíve fiatalok, és munkával, a szakmájukban profiként dolgozva, netán jó előképzéssel megspékelve, jó állást elcsípve sikerült maguknak jólétet teremteniük, illetőleg kik azok a kis intézményi főkököcskék, mindenféle helyi pártsztárok és pártszolgák, lakájok, üzleti hamiskártyások, ügyeskedők, szélhámosok, parvenük, ki tudja még, miféle piócák és tetvek, akik mindenféle politikai és gazdasági hátszéllel, helyezkedéssel, manőverezéssel, vérszívással, élősködéssel, mocsok húzásokkal kapaszkodtak fel pénzközelbe - és míg most ők épp élvezik azt, amit a rendszerből felmarkoltak, a rendszerük ellen ebben a városban is épp tüntetnek odakint, kicsit odébb.

Mostanra állt össze bennem szabatosabbá, kimondhatóvá az, amit már az elejétől látok. Hogy – a többi, néhanapján nekilendülő polgári megmozdulásokhoz, "elég volt!"-demonstrációkhoz hasonlóan – miért van nagy köd, homály ennek az egésznek a horizontján, és miért nem elegendő az áttöréshez még az sem, ami ezekben a napokban zajlik. Pontosabban melyek azok a pontjai, amelyek miatt bármilyen komolyabb eredmény nélkül zárulhatnak a mostani romániai tüntetések. Megcsúszhatnak, aztán félrecsúszhatnak és elcsúszhatnak.

Amikor úgy dolgozol valakinek a keze alá, hogy közben azt hiszed, egy nemes célt követve épp ellene teszel... Amikor ifjú lendülettel harcolsz, mert olyankor ez van a véredben (van, akinek később is), csak épp a célt téveszted el - de ezt észre sem veszed. Az elmúlt években már nézem, több példa kapcsán is, hogy megint ez zajlik. A legújabb példa erre a bukaresti Colectiv-tragédia utáni tüntetések - meg az, hogy mit értek el vele, és főleg mit nem. Lássuk.

Ó, hát ez szomorú volt. Pedig humorestet tartott Nagyváradon Galla Miklós. Most már sajnálom is, hogy én írok róla az újságnak is, pedig kezdetben örültem neki. De már nem örülök, ugyanis nem szívesen írok negatívumot erről a fickóról, aki több generáció egyik ikonja.

Bár lehet, hogy nem is a helyek hülyék, hanem a tény, hogy zászlókkal bolondították meg azokat. Itt van pár fotóm, és ez csak az elmúlt rövid időszak termése, csak Nagyváradról. Hát tessék, nem lehet elégszer mondani: minél erősebben és minél gyakrabban melldöngetünk a nemzetieskedéssel, az annál viccesebb (implicite nevetségesebb). És annál profánabb. Helye van a nemzeti érzületnek, és a lobogtatásnak is, persze. Csakhogy épp itt a lényeg is: amint a helyéről kimozdítva élünk vele, már nincs a helyén. Ilyenkor lesz aztán rögvest hétköznapi, szánalmas, siralmas, sőt, kegyeletsértő, sőt - épp a fennköltség hiánya miatt - maga ellen ható, magára rácáfoló és magát parodizáló. Ugyanakkor - az azonnali kontrasztok miatt - vicces is. Sajnos az egész dolog azért is aktuális, mert magyar körökben is épp mostanság éli sokadik reneszánszát az egésznek a túlzásba vitele, sőt, az egész ország orránál fogva vezetése, a lobogóu alatt, azok önámítása és a hatalom részéről való kihasználása, akik ki sem látnak egy jó nagy zászláu árnyékából. Szóval: ezek itt a fotókon most épp túlnyomó többségükben román zászlók - de egyáltalán nem ez a nevetséges és humoros bennük. Hanem.

Aki szereti a fantomépületeket bejárni, annak újabb lehetőség. Sőt, most - állítólag, bár én a programban nem látom ezt - egyenesen idegenvezetéssel (de persze le is lehet szakadni a többiektől majd). Egy immár üresen álló szállodát lehet bejárni most Nagyváradon, a Fő utcán tátongó, évszázados múltra visszatekintő Park szállót. Szombaton és vasárnap (2015. október 17-én és 18-án) menjenek el oda, 17 órára, akkor lesz nyitva az egész, és lesznek ott mindenféle kulturális programok, ugyanekkorra ígérik az idegenvezetős bejárást is (de ha ez utóbbi nem lesz, akkor próbáljanak meg ügyesen elkallódni odabent). Én ma, egy nappal előbb voltam a három napra kinyitott volt hotelben, egy programsorozat megnyitóján, és egyúttal végigjártam az egészet.

Azt mondja itt, egy szövegben, amivel dolgozom, hogy mindegy is, kik Budapestre utaztak, majd "a nemzet főteréig zarándokoltak". Hm, na igen, jut eszembe: a nemzet főtere... Ebben a korszakban valójában melyik az?

Meghalt Corneliu Vadim Tudor. Sokminden eszünkbe juthat most az elmúlt 26 évből, ennek kapcsán. De akár a jelenből is.

Fel-felnevetek, van, hogy hangosan is, amikor néhanapján eszembe jut egyik vagy másik. És más kollégáim is hasonló örömmel fogadják, amikor időnként beugrik egy-egy ilyen klassz(ikus) házi alkotásunk. Nyilván minden szerkesztőségben a címadás, illetve a képszöveg a helyi humorforrások két legjobbika, így nálunk is. Most – ahogy ügyeletesként várom az elkészülő oldalakat – hirtelen beugrott egy ilyen poénunk, a legepikusabbak közül. :) Ennek apropóján legott úgy döntöttem, összegyűjtöm a legjobbakat azok közül a címek és képaláírások közül, amelyek itt születtek, nálunk, a sajátjaink. Már legalábbis azokat, amelyek momentán eszembe jutnak. Van, amelyeknek én voltam az elkövetője, másoknak a kollégák. Történelmi alkotások ezek. A romániai magyar sajtó mérföldkövei. Olyan gyöngyszemek, amelyekhez hasonlókkal minden valamirevaló szerkesztőség büszkélkedhet. És nagy vigyorok közepette büszkélkedik is. Továbbá olyanok, amilyen merényleteket élesben is elkövet néha a legtöbb lap. Ezek is mind megjelentek. És ettől végképp igaziak. Nostehátszóvalakkor.

Igazán megértem a vicsorgókat, a sápítozókat, a hőbörgőket, az ugatókat is. Bár nagyjából ez ugyanaz, csak különféle alfajai vannak. Nem értek egyet velük, sőt, sokszor elszomorít és bosszant is a lehetetlenségük, abszurditásuk – de megértem őket. És a legkevésbé sem ironikusan mondom ezt. Hiszen valójában nem nehéz megérteni azt a pár alapvető okot, motivációt, összefüggést és hiányt, ami alapján működnek, vagy legalábbis ami alapján ez működik bennük. És igen, most például a menekültügy kapcsán említem őket. Ugyanakkor nem, nem csak annak kapcsán – mert ha megfigyeljük, egy csomó más kérdés, témakör, esemény, embercsoport okán is mindig ugyanúgy, ugyanazok vicsorognak, sápítoznak, hőbörögnek, ugatnak. Sőt, azt hiszem, ennek a gyomot termő magja valahol a mocsaras mélyünkben mindannyiunkban megvan. (Aztán van, aki meghaladja, van, aki nem, sőt, olyan is van, aki meghaladta, aztán – különféle okokból – inkább visszatér, vagy visszakényszerül, visszabutul erre a primér szintre. És termi a sok gyomot, vígan hörögve.) Például bennem is megvan. Onnan tudom, hogy néha moccan ott lenn, a mélység süllyesztő részében.

Ez megvan? Nemsokára amúgy már nem lesz meg. Szerintem az egyik leglátványosabb - szinte megható - benne az, ahogy a mai napig állnak a  kéményei. Nem is dacolnak, hanem kitartanak még egy kicsit, pedig már semmi sem támogatja azokat. És az egész épületegyüttest sem igazán. El is fog tűnni nemsokára. Főleg, hogy manapság már úgy tartják számon, mint Nagyvárad legrosszabb állapotban lévő műemlék-épületét.

Lelkiismeret-furdalásom van kicsit, ahogy elsétálok előttük, mellettük, nézegetem, fotózgatom őket. Azt hihetik – főleg, mióta úgymond körbe vannak kerítve –, hogy valami egzotikus állatkerti látványosságnak veszem őket, vagy azt, hogy szörnyülködve és épp ellenük szánandó érvként nézem, dokumentálom őket, meg hát van az egészben valami turistás is. De igazából lehet, hogy csak én agyalok ezen: ők nyugodtan tűrik, egyetlen ellenséges vagy kérdő pillantást sem veszek észre – sőt, eleve bármilyen pillantást sem nagyon. Nagy többségük szinte katatón egykedvűséggel csak ül a lépcsőkön, vagy hálózsákon, ruhadarabokon fekszik, néhányan kisebb csoportokba verődve beszélgetnek, a kisebb gyerekeik meg futkároznak, játszanak. Hogy kik ők? Nos, az aktuális mumusok, az épp divatos ellenségkép: a menekültek. Megnéztem ugyanis a helyszínen a budapesti menekülthelyzetet: egy nappal az első úgynevezett tranzitzóna megnyitása után elmentem a Keleti pályaudvarra, hogy lássam, mi van igazából. Aztán a Nyugatiba is benéztem, mert később ott is nyílt ilyen.

Utolsó napon a Szigeten még csak hajnalodik, és hazavonul az ember a tömegben, amikor egy holland hirtelen angolul kezd beszélni, és ezt a vallomást teszi: "I do not feel very polite when I rave and my body is naked". Utolsó napon már nincs ruhavasalás, ha eddig lett volna – bár tervben volt minden nap, és egy nap sem sikerült.

Románul beszélő kis nő áll a hűtőpult előtt Váradon, egy magyar termékeket forgalmazó üzletben, és a Mizo tejtermékeit nézegetve kérdi épp, a magyar anyanyelvű elárusítótól: "Lapte cu vanilie nu aveţi?" Az alkalmazott mondja: "Nu, dar avem din asta", és rámutat a "Boci - madártej ízű" feliratú termékre. A vásárló: "Dar asta ce e?"

Ugyan próbálom én a humoros oldalát nézni (az is van neki), de azért nem az dominál. Meg az első képnél talán igen, de a kettő együtt már egészen mást hoz. És ez csak két példa a sok közül: dúl az ilyen kisstílű, anomim, vandál-jelleggel is megbolondított pitiánerkedés országszerte.

Fölösleges megszólalni is. Sokszor érzem úgy, hogy egyre inkább. Nemhogy aztán megbeszélni. Érvelni. Megvilágítani. Eh. Komolyan: ismét olyan korszakot élünk, amikor egyre inkább zárulnak az agyak, és egyre blődebb marhaságokban hisznek az emberek, sőt, állnak ki mind olcsóbb és ordasabb butaságok mellett, vakon, de nagy harcosan. Szóval egyre kevésbé érdemes itt bármit megbeszélni már megint. Magyarország épp megint bevadul és elbutul egy időre, Európa egy részén is a nagyszájú és radikális semmitmondás kezd eluralkodni megint, Románia meg még ki sem tisztult, 1989 óta sem, átmenetileg sem.

Mondjuk az utóbbi évek, aztán az utóbbi hónapok fejleményeit elnézve az sem lenne egy utolsó húzás, ha végül Németország és Franciaország lépne ki az eurozónából és az Európai Unióból. :) És otthagyná az egészet – amit ugyan maga hozott létre, de az újabbak cincálják szét – olyanoknak, mint az örök akadékoskodó Egyesült Királyság, a gyurmamód jellegtelen Szlovákia, a becsavarodott kiskakas Magyarország, az arcátlan ingyenélő Románia, a csendes parazita Bulgária, a balkánian pofátlan Görögország, netán az elfajzott alapító Olaszország.

A görög népszavazás szimptomatikus példája annak, hogy megint olyan időszak van, amikor Kelet-Európában és a Balkánon a felszínesség és a hisztizés meg a melldöngetés van ismét divatban.

A görög népszavazás szimptomatikus példája annak, hogy a Kelet az elmúlt évtizedekben is úgy próbált a Nyugathoz közeledni, hogy csak a pozitívumot, akarta onnan, az előnyökért szívesen eljátssza, hogy integrálódik, de valójában csak a várfalak előtt hőbörög és kunyerál, váltakozóan.

Kultúrája van a magyarság körében is a vernyákolásnak és a gyűlölködésnek. A szűklátókörűségnek és az ezzel együtt járó nagyszájúságnak. Azt hiszem egyébként, nem csak a magyarság körében, mivel ez sem nemzetiségfüggő. Sokkal inkább olyan emberi vonások ezek, amelyek több tényező együttállásakor hatalmasodnak el - de azért azt megállapíthatjuk, hogy általában a szerényebb szellemi képességűeket sújtják, minden közösségben. Ugyanakkor a többséget is - mivel e kettőnek igen nagy közös halmaza van mindenütt. Vannak persze időszakok: olyan periódus, amikor összességében inkább nyílik, szelidül, lazul, felszabadul egy-egy társadalom, aztán olyan korszakok, amikor zárul, vadul, görcsöl, butaságok mókuskerekében rohangál, veszettül, habzó szájjal.

Nyugalom, ez nem a sárról fog szólni. Amiatt már kipanaszkodtuk magunkat a közösségi portálokon, meg számos vagány mém is született róla. És nem is beszámoló lesz, mivel mindig is teljesen fölöslegesnek és érdektelennek gondoltam a sima fesztivál-beszámolókat. Hanem néhány érdekesebb képet fogok felvillantani, ami az amúgy most még zajló Electric Castle fesztiválon túlmutat, egy kicsit zsánerkép a környezetünkről, az itt zajló praktikákról, a város és a vidék találkozásáról. Ja, és de, végülis a sárról is szó lesz benne, bocs. Meg ilyen friss műalkotásaimmal is illusztrálom (több ilyen majd lennebb):

Na ezt figyeljék, akik szerint "nincsenek véletlenek", "semmi sem véletlen", "mindennek oka van", meg satöbbi, satöbbi. Mert véletlenek ugyan vannak, ez a triplázás is az, amit mindjárt mondok, de így is vagány volt.

Ó, tényleg: emlékeznek még a nagyváradi rinyabajonkság legutóbbi komolyabb fordulójára? (Persze most nem szól ez a kérdés azoknak, akik nem is váradiak, és/vagy nem is hallottak az egészről annak idején, meg satöbbi - de azért nekik is tanulságos lehet. Mondanám, ha nem lenne hülye csengésű a "tanulságos" szó...) Nem, persze, nem emlékeznek. Főleg azok nem, akik a legelőkelőbb helyeken végeztek, akaratlanul. Ők lehetőleg "nem emlékeznek" már az egészre. Pedig most van ám az igazi "díjkiosztás". Az van ugyanis, hogy most érett be a Muian projekt, most állt össze, mostanra lett belőle humoros, ironikus, kicsit társadalmi gyorsfénykép-szerű tárlat.