Sokan nem is realizálják, hogy a saját életüket is befolyásolja, mindmáig, hanem azt hiszik, hogy csak - amolyan távoli módon - egy történelmi esemény. Bár persze történelmi esemény is ma már: Románia saját polgárai elleni akciói történelmének egyik legújabbkori fejezete. Mert már negyedszázada történt. Fú.
Ar fi o greșeală să concluzionăm prea în profunzime situația noastră din faptul că, și a doua oară a eșuat referendumul de unificare dintre orașul reședință de județ și Sînmartin. Doar v-aș atenționa, să nu o deducem tocmai concluziile greșite, cum cea de genul ”maghiarimea a devenit un factor ce nu poate fi ocolit de acum încolo”, dar nici aceea că, ”am demonstrat-o” că una, și alta. Pentru că... nu e așa.
Hiba lenne messzemenő következtetést levonni magunkra nézve abból, hogy másodszor is elbukott a nagyváradi népszavazás a megyeszékhely és Szentmárton egyesüléséről. Csak szólok, hogy lehetőleg főleg azt a téves konklúziót ne vonjuk már le, hogy "most aztán megkerülhetetlen tényező lett a magyarság", meg azt se, hogy "bebizonyítottuk", hogy ez meg az. Mert nem.
Ez is jó azért. Az előbb fotóztam a város néhány pontján. És ugyan már nézem pár napja, ha arra járok, mégis gondolkoztam, megmutassam-e, ugyanis nem akarok beállni a károgók kórusába.
Akik már megint teljesen elvesztették szem elől magát a témát, és összevissza fröcsögnek. Bedőlve a saját tévképzeteik mellett a propagandának is. Pedig a téma jelen esetben csakis a Nagyvárad-Szentmárton-fúzióról szóló népszavazás. Nem más. Na, de akkor nézzük, ezek azok:
Na jó, most már sikerült egy viseltes pólómnak is súlyosabb jelentést adni, a divatszerűen dúló idiotizmus révén. Ez az a ruhadarab. Ami egyébként már régi, szakadozik is helyenként. De azért jól bírja.
Ha már van ez a furcsa második népszavazási kör, és az elsőről írtam, akkor a közelgő másodikról is írok már egy mondatot (vagyis ezzel kettőt).
Ott áll a megállóban egy tag: tele van az arca, ajka, szemhéja piercingekkel, emellett kopaszra van nyírva, de a koponyája közepén meghagyott egy hosszú tincset, ami befonva, varkocsban lóg alá, továbbá a fejbőrén valami színes tetoválás is van. Az az igazság, hogy neki speciel nem áll jól ez az egész, sőt, igen hülyén néz ki. Ehhez az emberhez valahogy nem megy, de mégis valahol rokoszenves, hogy vállalja azt, amit képzel. Csakhogy - jut még eszembe, ahogy nézem - pont az ilyen figurák - is - kiváltják a sok átlagszürke ájtatos manó sápítozását, úgyhogy biztosan sokszor sok vernyákoló hangot hall a háta mögött.
Megyek át Magyarországra, biciklivel. Gondoltam ma délután, csak kipróbálom már az új, nemzetközi kerékpárutat, hiszen elkészült.
Tartozom ezzel. Hogy megmutassam ezt is. Volt az az egyik bejegyzésem, amelyben felsoroltam azzal az amúgy jóhogyvan kerékpárúttal kapcsolatos gondokat, amely a román-magyar határon át halad, és román oldalon alig adták át, máris eléggé elhanyagolt. És bemutattam akkor ezt a bravúros (és humoros) megoldást is.
Az Avangarde intézet legfrissebb felmérése szerint továbbra is Klaus Iohannis vezeti azon politikusok toplistáját, akikben a leginkább bíznak a romániai választók - ami pedig az intézményeket illeti, a legnagyobb (81%) bizalma a románoknak a tűzoltókban van.
Nagyon kívántam már - a hátam közepére -, hogy láthassam a Magyarországból hülye szégyenfoltot csináló kiskakas-maffia Fidesz-kormány Facebook-lapját. És a Fácse - teljes mértékben soha nem kiismerhető algoritmus szerint működő - ajánlója most váratlanul elém is dobta. Ha már itt van, vetettem rá egy pillantást, és eszközöltem rajta pár pontosítást.
[Kattintásra nagyobbra nő. És élvezhetőbb. (Bár már így is túl nagy. És élvezhetetlen.)]
Na, én most végre kipróbálom: elkészült a kerékpárút, amely Nagyváradról elvisz a magyar határátkelőig, majd magyarországi településeken halad tovább. Tavaly év végén fejezték be, asszem - én meg most, az előbb elhatározom, hogy mindenképp elmegyek épp a határátkelőig, ott visszafordulok majd. Hogy milyen az út? Hát, kész. Pontosabban nálunk ezt hívják késznek: még egy éves sincs, de már más munkálatok miatt többhelyütt feltörték, igaz, vissza is foltozták, de összevissza, más helyeken egyszerűen magától szét van repedve, és jövő ilyenkorra erősen ki is lesz nyílva az aszfaltréteg, máshol a szegélykövek intenek korai búcsút, és dőlnek ki máris, sok a szintkülönbséges rész a kereszteződésekben, és azt a panaszt is leellenőriztem, hogy vélhetően valóban nem nagyon szokták takarítani, ugyanis épp azon részeken, ahol a négysávos főút mellett halad el, sok rajta a felhordott kavicsréteg, homok, és ha netán még hirtelen fékezni is kell, akkor ezen simán elhasalhat az ember, rosszabb esetben pedig a helyenként felszerelt, alacsony védőkorláton átesve a kamionok elé kerülhet, továbbá épp a legvégén, a határátkelőnél már annyira koszos, hogy alig látszik a ganajrétegtől, ráadásul néha egyszerűen ráparkolnak a teherautók . Na, de legalább van, és összességében jobb, mint amikor nem volt.
Most épp Marosvásárhely a helyszíne egy teljesen fölösleges szimbólum-cirkusznak. Ezúttal ott nem engedik ugyanis kitenni a magyar közterület-elnevezéseket, a román mellé, sőt, büntetnek is, ha gerillaakciók keretében mégis kikerülnek ilyenek. Hogy huszonhat évvel az izéváltás után még mindig csak itt tartunk ebben is, az pompásan mutatja a tényt, hogy mind a román, mind a magyar politikum csakis tematizálásra, saját céljait szolgáló propagandára használja az összes ilyen ügyet, megoldani nem hajlandó, mivel nem érdeke, sőt, így, megoldatlanul lehet könnyebben szövegelni és szavazatokat szerezni, azért, hogy utána is megoldatlan maradjon szinte minden, kivéve persze a szavazóréteg megtartását. Sőt, a szimbólumokkal való manőverezés, ezek bevetése sokkal olcsóbb is, mint bármi mással kampányolgatni, ráadásul közérthetőbb hívószó, mozgósító zászlórázogatás. Úgyhogy pompás manipulációs eszköz. Amikor pedig civil szervezetek vennék kézbe az ügyeket, akkor két dolog merül fel egyből, sajnos.
Egészen biztosan ott van. És ha nincs is semmilyen hatása (márpedig nyilván nincs), attól még képzetnek is jó, meg kis hétköznapi érdekesség néha felkeresni. Olyan helyre tettem, ahol senki más nem talál rá, és le sem eshet, el sem tűnhet, semmi baja sem történhet.
Embertani példa, pszichológiai gyorsfénykép, tipológiai skicc következik. (Plusz: A szokásos szappanopera, 7354396. rész)
Nem túl népszerű talán rávilágítani, de akkor is tény, hogy van ugye ez a fajta, amelyik manapság már kifejezetten egy típus, egy külön entitás (jó, jó, ők nem tehetnek róla, hogy ez van, de én sem tehetek róla, hogy látom és evidens). Szóval a típus jellemzői: vélhetően cseppfolyósból összesűrűsödött, tohonya hájférj, majdnem pépes halmazállapotú zsírfeleség, és az ilyenkor obligát módon randa gyerek, medicinlabda méretű, hopeless edition. Ezen típus egyedei általában hármasban szoktak kacsázni minden városban, minden nap. És mindig, de mindig épp vásárlásból jönnek, és persze csakis élelmiszereket visznek a műanyag zacskóikban (bocs, nájlonpungáikban). Általában sértően borzalmas melegítőruhákban vonszolják magukat, nyaranta pedig turkálókból is kitiltott, zizengős, susogós rövidnadrágokban és ujjatlan pólókban messzire fehérledve várják az infarktust. És ehhez a fajhoz egy speciálisan arrogáns, bosszantóan buta és tragikusan impertinens stílus is tartozik, amely azonnal előjön, ha bármikor, bármilyen témában meg kell nyilvánulniuk a hörcsöglak falain kívül.
Hm. Critical Mass. Én is szeretek bicajozni, és az ő alapvető céljaikkal, elképzeléseikkel is egyetértek, de ez a rendezvény nekem érdektelen, az ilyeneken résztvevők nagyrésze jóhiszemű, sőt, vagány arc, és jó fej - ugyanakkor maga a rendezvény a szervezők részéről látszattevékenység, létezésük önmagába forduló megokolása, eredménye amúgy nulla, viszont a résztvevőknek jó móka, kétségtelen, satöbbi, satöbbi. Ezek az ilyenkor szokott gondolatok mennek át a fejemen ma is, amikor a központban gyalogosan járva épp belefutok a pont a biciklijeiket emelgető Critical Mass-tömegbe. A szokásos emelgetéssel épp vége is az egésznek, kezdenek oszlani, én meg még örülök is neki, hogy majd itt mennek el mellettem a szimpi arcok, a sok kulturált, vagány jófej, miközben sétálok tovább.
Tart már a helyi népszavazási kampány - Nagyvárad és Szentmárton fúzióját akarja ugyanis a két önkormányzat (az előbbi ötlete nyomán). Május 10-én szavazhat az összeolvadásról, aki egyáltalán elmegy voksolni. Egyre többen és többen kérdik: "Én akkor igennel vagy nemmel szavazzak? És egyáltalán menjek el, vagy maradjak távol?" (Persze azt is egyre többen kérdik, hogy "Mi van már megint?", nekik ott van az eddigi pár sor, tájékoztatásul.) Szerencsére azért nem mindenki tőlem kérdi, ám elmondom a saját, egyszerű levezetésemet.
Belenéztem a tévében az ortodox húsvéti műsorokba. (Persze a felvezető szakaszban a legdurvább, vagyis a szombat esti feltámadási szertartások közben, illetve az azt megelőző órákban - akkor van csúcsrajáratva a vonatkozó showbiz. Csak sejtem, hogy egy keveset talán szelidülnek a műsorok másnapra.) Nos, körülbelül három percig bírtam a kapcsolgatást.
Annyi szemenszedett hazugság és annyi abszurd, már kifejezetten perverziónak minősülő kiforgatás van sokfelé, hogy az ember egyszerűen nem is tud mit kezdeni vele, csak érzi, ahogy leáll mindene a megoldhatatlanságtól, az agya pedig összecsomagolna, és köszöni, de végleg elköltözne Hawaiira, a kis pálmafás bermudájában, de persze nem mehet, úgyhogy inkább bekucorodik egy sarokba. Ennek a tökéletesen a visszájára fordításnak az egyik alapesete a sajtóban az, amikor az alany mond valami jót és erőset, az újságíró örül neki, hogy végre valami, meg is írja, utólag pedig az illető letagadja az egészet, és pontosan szembe megy az előző saját magával.
Magyar uralkodók >>> RMDSZ. Érted. Ilyen szépen elrendezett kis installációban. :) És hát mit mondjak - tényleg azok. Hogy mennyire király ez a dolog, arról megoszlanak a vélemények, persze, de attól még magyar uralkodók. Ruling since 1989. És külön ad még a dolog bukéjához a tény, hogy akaratlanul is, de ők mondják magukról - mivel ezt az RMDSZ Bihar megyei szervezetének nagyváradi irodájában fotóztam. :)
Az megvan, amikor húsvét elmúltával színes uzsonnákat vittünk az iskolába? Piros, zöld, kék, sárga árnyalatokkal is bíró szendvicseket. Mert ugye a Ceauşescu-érával súlyosbított praktikum azt diktálta, hogy az ünnepre megfestett tojásokat az ünnep elmúltával minél hamarabb el kell fogyasztani. De lehet, hogy most is így van, nemtom. És a tojások mégoly óvatos megpucolásakor is került a festékanyagokból a fehérjére.
Dilemma. Sőt, trilemma.
Ordítva parancsol le egy vagabond jellegű nőt, a kilencvenhét csomagjával együtt a buszról a sofőr, mivel az első, a fülkéből kiüvöltött kérdésére csak hazudozik a nő, de érvényes jegyet, vagy bérletet nem tud felmutatni. A busz csak áll a megállóban, amíg az előbb felszállt illető nagy sokára hajlandó leszállni, a járművezető pedig addig is ordibál kifelé a fülkéből.
Fogalmam sem volt a szerzőről, és magáról a darabjáról sem. De valahogy úgy éreztem, mintha valamiféle kisebb pályázatra íródott volna a mű, azaz nem feltétlenül erős ihletettségből és szerzői elhivatottságból tört volna elő, elemi erővel az alkotóból, hanem sokkal prózaibb okok miatt született volna meg. Aztán - az előadást követően - utánanéztem, és valóban pont így van: Kerékgyártó István a - hétfő este Váradon felolvasószínházi keretek között bemutatott - Puzzle című drámájával 2013-ban helyezést ért el a szombathelyi Weöres Sándor Színház drámapályázatán. Szóval drámapályázat, aha, és szóval helyezést ért el: nem túl fényes. Ahogy maga a darab sem az.
Nem azt képzelem, hanem előre tudom, amint épp arrafelé megyek: igenis van változás. Hú, de szörnyűek is voltak azok a kétezres évek (meg biztosan előtte is, csak akkor nem volt semmi dolgom ott, és nem jártam oda), amikor az adóhivatal (ANAF) megyei székhelyén tömörült - mégpedig alkalmazottként - az összes olyan nő, aki (már elnézést, de ez van) aljas tahó, rosszindulatú paraszt, büdös bunkó, ráadásul egyszerre mutatta a menopauza és a fucking bitch mentális tüneteit az összes, akár huszonévesen ült az ügyfelekkel való kapcsolattartás biztosító ablakok mögött, akár ötven-hatvanasan. Azt a rohadt, szemét, lekezelő, felháborító, tenyérbemászó stílust sehol nem tudták überelni. Pedig egész Romániában nagyon igyekeznek azért, mindenütt, és valljuk be, ebben egészen szép sikereket érnek el sokfelé.
Ha minden jól megy (jaj, csak menjen jól, csak abba ne hagyják, pedig még most is eléggé gyanús ez az egész, hogy nem igazi a maffiaállam szétrobbantása és az összes felelős következetes bebörtönzése, és nem is megy le minden szintig, hanem megint csak preferenciális és politikai alapú, és belső leszámolásos, de titkon remélem, hogy hülyeséget beszélek), szóval, ha minden jól megy, akkor a kábeltévék műsorrácsában rövidesen új adó jelenik meg. A DNA CHANNEL.
Szerintem aki épeszű, az most aggódik. Pedig nem kellene.
Nem most. Hanem már rég lehet aggódni, bőven van miért. Ám most inkább arra van ok, hogy megint - a Fidesz uralma óta sokadszor - dühösnek, megalázottnak, becsapottnak, kijátszottnak, hülyének nézettnek érezzük magunkat. Persze, hogy arról beszélek, hogy Putyin Budapesten van. És arról, hogy sajnos Orbán is. Azért nem kell emiatt aggódni, mert semmi sem dől el most. Semmi sem most dől el. Hanem már régebben, meg úgy nagyjából folyamatosan, és a háttérben. Úgyhogy maga ez a látogatás csak demonstráció, külsőség, show. És mint ilyen kell látni benne a cinizmust.
Túl személyes volt valahogy. Érthetetlenül és elfogadhatatlanul az. Amikor először készültem az USA-ba, illetőleg amikor vízumért folyamodtam, számos település polgármesterével és más kavargatókkal együtt, akkor is még ezt hallottam. Pedig már a kétezres évek peregtek. Az utazásom intézője, Radu Ţîrle akkori PDL-s EP-képviselő nézegetett egy darabig, az irodájában, aztán nagyjából ezt mondta: "Minden rendben lesz, de most, a vízumigénylés és az utazás előtt azért kellene kezdeni valamit ezzel az ön hosszú hajával." Csak bólogattam, vagy valami ilyesmi, amiből leszűrhette, hogy szóba sem jöhet. (Amúgy persze én magam gondolkodtam a hajam levágatásán, de ha kérik, sőt, igénylik, sőt, ha egyenesen bármi ettől függ, akkor természetesen kizárt.) Úgyhogy ő még hozzátette, határozottabban: "Kérem, vágassa le a haját indulásig".
Gondolkodtam egy elemzésen a téma kapcsán. De igazából csak pozitív, mélyen emberi gondolataim vannak, a legjobbakat kívánom. Hiszen az ember hajlamos hosszú életet kívánni a 84 éves Ion Iliescunak, most, amikor újrakezdik az 1990-es véres bányászhadjárat ügyében a vizsgálatot. És hajlamos magának is hosszú életet kívánni, ismét azt remélve, naivan, hogy talán látja még börtönbe vonulni Ion Iliescut.