Eléggé sokáig gondolkoztam, hogy ezt belinkeljem-e ide.

Ellene szól, hogy az a site, amelyiken ez van, nem mindig szavahihető, enyhén szólva nem is mindig precíz, az etika pedig igen távol áll tőle.
A linkelés mellett szól viszont, hogy arról az újságíró hölgyről is elmondható mindez, aki miatt a site készítői most felháborodtak.

Épp kampánycsend van. De a net nem áll.
Úgyhogy nem lesz itt most sem semmi utalás arra nézvést, hogy ki mit és hova nyomjon a szavazólapon.
Nem is beszélek sokat, nézzünk inkább (kis)filmeket. Olyanokat, amiket úgyis megtalálhat bárki a neten jelen pillanatban is, akár csend van, akár nem.
Olyan politikusokról, akik hol végtelenül lazák, hol egymást sértegetik. Hol pedig azt mutatják meg, hogy részükről nemcsak az számít gyalázatnak a polgár számára, ha megszólalnak, hanem tőlük még a (kampány)csend is sértő.

A PNL-s Călin Popescu Tăriceanu egy tévéfelvétel próbáján - némileg hibás angolsággal - bemondja a frankót a PSD elnökének: "Mr. Geoană, I fuck you". https://www.youtube.com/watch?v=O8eLy-8HyZg

Már csak pár nap, és vége a hantafesztiválnak. 30-án választás, aztán megtudjuk, kiket húztunk megint magunkra.
De most, a korteshadjárat finisében is van ám szép termés zöldségekből.
Az egyik kiemelkedő szerintem az, amikor tegnap - a stílusosan sötét, borongós délutánban - ilyet szólt valamelyik no name jelölt a rádióból: "mi őszinte kampányt folytatunk."

Először azt hittem, valami vételi zavar az egész.
De mint kiderült, a hiba az adásban volt. A tag ugyanis komolyan gondolta, még meg is ismételte.
Pedig kábé olyan szintű ellentmondás feszül az őszinte kampány abszurdumban, mint mondjuk abban, hogy humánus lobotómia, vagy kellemes agymosás.
De ha már a megélhetési hazugok őszinte kampányt emlegetnek, mutatok pár példát, hogyan nézne ki, ha ezt bármelyik jelölt komolyan gondolná.
Őszinte jelöltek megnyilatkozásai jönnek.

Nem lehet megszabadulni Jozef Kozáčektől. Pedig 131 éve halott.

A Vatra Românească soviniszta szervezet szlovák megfelelőjének, a Matica Slovenskának a volt elnökéről van szó. Akinek emlékét immár másodszor örökítik meg Nagyváradon - mind a két alkalommal felelős magyar vezető segítségével.

Az ajándék mellszobor.
Jozef Kozáček volt, van és lesz

Majdnem a számra vettem hiába Isten nevét tegnap, amikor újabb szembeötlő jelét láttam annak, hogy mennyire nem figyel a mi gyarló hétköznapjainkra.
Ugyanis már arra sincs semmi reakciója, hogy az Ő házát (pontosabban telkét) is politikai kampányokra használják.

Mert mit látok, ahogy épp a Váradon lévő olaszi temető sarkánál álló úgynevezett rogériuszi református templom mellett haladok el?
Nos - többször is megnéztem, mert nem hittem a szememnek - a templom udvarán permanens választási kampány folyik!
Négy óriásplakát díszeleg ott (kettő magyar, kettő román szöveggel), a politikai korteshadjárat részeként. Két olyan jelöltet reklámoznak ezeken, akik a nagyobbik romániai magyar politikai tömörülés színeiben szeretenének bejutni a parlamentbe.

Olvasom, hogy – az e hó végi választások közeledtével – a romániai pártok egy része mind intenzívebben kampányol már interneten is.
Szerintem ez nincs így (vagy ha egy hangyányit mégis igen, akkor azzal az esettel állunk szemben, hogy a totális mozdulatlansághoz képest a kisujj megrándulása is gigászi aktivitásnak számít.)

No, de ha már a politika és az IT összefonódásánál tartunk, menjünk tovább.
Nézzük meg, hogy – az immár a virtuális térben való hangsúlyosabb megjelenésre törekvő – fő hazai pártok (alapvető vonásaikat ismerve) milyen hatást gyakorolhatnak számítógépünkre. Már ha ott is garázdálkodni engedjük őket.

Nem feltétlenül perverzió az, hogy Dancs Annamari indul a parlamenti választásokon.
Nem is értem, miért hüledeznek ezen egyesek.

Elvégre a parlament jelentős hányadát már most is giccses figurák, pojácák és haknirekorderek teszik ki. Akik ugyanúgy hülyeségeket próbálnak lenyomni a plebs torkán. S akiknek fogalmuk sincs arról, miért vannak ott, csak bábnak, szavazógépnek kellenek azon párt számára, amelyik benyomkodta őket oda. Nekik maguknak meg szintén jó, mert még egy kis lét felmarkolhatnak, meg a saját kis mutyizásaikat is elintézhetik a parlamenti ciklus alatt.
Utána meg legfeljebb lelépnek a politika színpadáról, függöny.

Gyűrött dalok előadója, s hatása: körülötte néhány kisdead

A következőt újságcikknek írtam meg az előbb.
De nem állom meg, hogy ide fel ne tegyem - még a megjelenés előtt -, mert már órák óta nevetek rajta. :)
(Hozzáteszem: nyilván továbbra is alap az, hogy nevekkel nem viccelődünk. Nincs is itt viccelődés. Tényközlés van.
De ebben az esetben ez is elég ahhoz, hogy az ember fetrengjen a röhögéstől.)

Persze, hogy a kampány része, majd pedig a folytatódó arculatépítés eleme az, hogy az immár amerikai elnökké választott Obama háttéremberei családi képeket is "kiszivárogtatnak" időnként.
És persze, hogy csak számára előnyöseket.

Ezzel együtt nem közömbös pár pillantást vetni a fotókra, amelyekből pár hozzánk is eljutott. S érdemes elmélázni egy kicsit fölöttük. Szerintem érdekesek.
Mutatom is.

Államfő kicsiben. Az Amerikai Egyesült Államok
jelenlegi elnöke színesbőrű, ám édesanyja,
Ann Dunham fehér: anya és fia otthon, régen

Barack H. Obama édesapjával, Barack Hussein Obamával a reptéren. A kép 1972-ben
készült, amikor először ellátogattak Hawaii-ra, ahol a fiú született

- Bocs, vigyáznál a csomagomra egy kicsit?
- Ki, én?
- Igen, te. Én már unok itt ücsörögni, járnék egyet, addig szemmel tarthatnád...
- Hát, oké...
- De ha zavar, megkérek valaki mást.
- Nem, dehogy. Csak furcsa. Én még ilyen kérést nem hallottam soha fehér embertől.
- Mi ebben a furcsa?
- Tudod, engem, feketét még senki nem kért ilyesmire.
- Nehezen hiszem.
- Pedig így van. Már az is furcsa, hogy szóbaállsz velem. Ráadásul még a csomagodat is rám mered bízni.
- Hát rád.
- Erről beszélek: jó ember lehetsz te, igazán jó, Isten látja. Engem ugyanis még sosem kért meg fehér ember ilyesmire, pedig közöttük élek. Ritka az a fehér, aki így viszonyul a feketékhez.
- Nem rossz, kösz, de azért szerintem túlzol.
- Nincs ebben semmi túlzás. Utálnak bennünket és félnek tőlünk. A rasszizmus az úr mindenütt.
- Szerintem ma már csak azoknál a fehéreknél, akik belül éjfeketék. Na, majd jövök, kösz.

Köztem és egy szekrény méretű, (mint később kiderült) Londonban élő kenyai fekete között zajlott le ez a röpke beszélgetés, a ferihegyi reptéren ücsörögve, amikor egyszer épp Amerikába tartottam.

Arról jutott most eszembe ez a szimptomatikusnak is mondható kis purpárlé, hogy megint előjöttek a blődségek. Ezúttal annak nyomán, hogy egy kenyai apától származó színesbőrűt választottak meg az USA elnökévé.

The show must go on

Nézzük is meg a legtrendibb zöldségeket ezzel a fordulattal kapcsolatban, s a legnagyobb tévedések hátterét.

Retteghet és/vagy idegeskedhet mindenki, aki rasszista, vagy csak simán nem tud megbékélni a világ demográfiai összetételével.
Belátható közelségbe került ugyanis annak az esélye, hogy színesbőrű államfő kerüljön - történelmi léptékű eseményként - a világ legerősebb (vagy legalábbis legmediatizáltabb) nagyhatalmának élére.
Ez az igazi feketeleves a szellemi alultápláltaknak.

Na persze a verseny nyílt, pedig már itt a döntő kedd.

Megérkezett az RDMSZ-tájékoztató. Ahogy szokott. (Ez egy netes hírlevél, amelyet minden szerkesztőségnek szinte napi rendszerességgel küldözgetnek, s amelyben néha információk vannak, általában meg kampányízű szövegek. Amolyan közlöny ez, amely a pártélet publikusnak szánt felszínét mutatja be. S amelyből néhanapján még tájékozódni is lehet.)

Szóval megérkezett. Ott ül a sok egyéb, hasonlóan szürkés mail között a postaládámban.
De most valami szokatlan dolog, valami bájosan őszinte elem csillan meg benne.
Akaratlan nyíltság résén át szüremlik be némi fény.

Tanítani kellene azt, ahogy átvágták ismét a tanügyi alkalmazottakat a politikusok.
Az átvertek egy része meg még tapsikol is nekik, csali után loholva vállal részt politikai játékokban. Amelyeknek bármi is lesz a vége, a felhasznált tanügyiek hoppon maradnak.
Mind.

Volt, hogy találkoztam már stricivel. A semmiből tűnt elő és az akkori barátnőmet környékezte meg azzal, hogy "jó pénzkereseti forráshoz" tudná juttatni a szép, fiatal hölgyet.
Aztán végül nem jutatta. Ugyanis amikor megtudtam ezt, és szemtől szembe kerültünk, a sarkamra álltam.
Olyan határozottan léptem fel és olyan súlyosan megfenyegettem a tagot, hogy ennek nyomán nyilván revideálhatta az álláspontját - mert a későbbiekben csak kétszer próbálta meg újra a dolgot.

Nem tudom miért (dehogynem), de ez a régesrégi sztori jutott eszembe arról, hogy már megint hallani az MDF-ről. S nyilván újfent rosszat. Ismét belekeveredett valami sötét dologba ez a szocialista szatellitpárt.

Flashelek.
Mostanság többször idéződik emlékezetembe Amerika. Talán azért, mert pár nap múlva lesz egy éve, hogy először ott jártam.

Jó hír: hosszú évekig tartó huzavona után végül akkreditálták a Partiumi Keresztény Egyetemet!

Azaz végül megvan a nagyváradi székhelyű magyar felsőoktatási intézet román állami elismerése. (A parlamentben döntöttek ma erről. A vonatkozó törvénynek még a Hivatalos Közlönyben is meg kell jelennie ahhoz, hogy elérje a karmát - ez azonban vélhetően már csak formaság.)

Zsír - mondhatnánk, s kész.
Lényegében valóban az is, ám ez a siker ugyanakkor példája az önsorsrontásunknak is. Érdekes dolgokat láthat ugyanis az, aki a kulisszák mögé is vet egy pillantást. Vessünk.

Már megint Dávid Ibolya lett az MSZP MDF elnöke.
Előzőleg a két nagy párt is megpróbált - titkosszolgálatok révén - beleszólni az elnökség sorsának alakulásába, az ellenjelöltet pedig végül kiütötték, így Dávid egyedül szállt versenybe a mai választáson, és lett megint elnök.
Ime a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnökének, az MDF máig egyetlen emblematikus figurájának, a rendszerváltás levezénylőjének, azaz néhai Antall Józsefnek a reakciója a fejleményekre.

Összekaptak az egyik cikkemen a vezető pártok vérebei Magyarországon.
Nem mondom, van egy olyan érzésem, hogy csontot dobtam nekik - s most hátradőlve lehet nézni, hogyan marakodnak rajta.
Dehát ez végülis jó érzés. Egyék csak egymást, hiszen ennyire veszettek.
(De úgy is mondhatjuk, hogy ez csak a szokott politikai állatkodás része.)

Mint itt alább - a Váradról küldték el Gyurcsányt című bejegyzésemben - már megírtam, Nagyváradon járt pár napja az MSZP két embere, Nyakó István pártszóvivő és Ujhelyi István Országgyűlési képviselő. A szocialista vendégek az RMDSZ ifjúsági szervezetének meghívására jöttek előadást tartani egy rendezvényen.

Arról beszéltek őszintén, hogy hogyan szoktak hazudni.
(Na persze ugyanígy hazudik a Fidesz is, meg minden párt lényegében mindenütt.
Nyakóék nem is mondtak semmi olyat a politikai kommunikációról és az egyes összefonódásokról, amiket ne tudnánk. A dolog varázsa azonban abban áll, hogy ezeket nem szokták nyilvánosan elmondani. Most azonban megtették, mert azt hitték, egymás között vannak. Úgyhogy amikor megírtam, végre volt kinek a szájába adni és nyilvánosságra hozni a dolgokat.)

Ma megint jó műsor lesz a tévében. Országos premier.
Nemcsak olyan tekintetben, hogy Budapesten az Országgyűlés a saját feloszlatásáról szavazhat esetleg (az indítvány megvan, meglátjuk, hogy voksolásra is sor kerül-e ma), hanem abban a tekintetben is, hogy egy olyan párt kezdeményezte a feloszlatást, amelyik nem is akar oszlatni.
Szóval tényleg csak műsor az egész.
Lássuk!

Gyurcsány Ferencet le fogják váltani.
Én szóltam, kész.

Lényegében ennyi ennek a blogbejegyzésnek az esszenciája. De azért vannak még érdekes dolgok, úgyhogy menjünk tovább.

A miniszterelnök legutóbbi nagyváradi látogatásakor. Most innen küldték el a saját emberei.

MSZP-s berkekből származik az infóm Gyurcsány menesztéséről. Így aztán megbízhatónak tűnik. Csakhogy van egy nagy szépséghibája: nem tudni, pontosan mikor.
Ugyanis az végülis nem titok az eseményeket követők számára, hogy a miniszterelnök sorsa rég megpecsételődött és mindenképp lecseréli majd őt a Szocialista Párt. Ez már az öszödi beszéd kihangosítása óta egyértelmű. De az is épp ilyen egyértelmű - és ugyancsak azóta -, hogy itt nem maga a váltás, hanem annak az időpontja a kulcskérdés már. Ugyanis máshova vezethet, ha Gyurcsányt mostanság hívják vissza, s megint máshova, ha még hagyják, hogy vigye a balhékat, s csak később cserélnek.

A nyárról maradt másik "adósságom" - azaz olyan téma, amivel kapcsolatban már kérdezték, miért nem írom meg -a hazai magyar politikai "összefogás" (brrr...de hányingerkeltő ez a szó ilyen kontextusban, még idézőjelbe téve is).

Szóval írhattam volna róla régebben is, de az ember ne rontsa el a szabadságának verőfényes napjait ilyen gusztustalanságokkal.

Azóta lett még MPP és EMNT és SZNT, de semmi sem változott...

Mert oké, tárgyalt az RMDSZ, az MPP, az EMNT, Szász, Kelemen, Tőkés stb.
Na és? Mit számít ez, azon túlmenően, hogy néha érdekes a pojácának álcázott csalók forgolódásait nézni? Mert ez a helyzet: 1989 után egy rövid ideig volt valóban érdekvédelmi része is annak a szervezetnek, amelyik RMDSZ néven megalakult. De aztán rájöttek a nyílt szívű ártatlanok, hogy eufóriájukkal és jó szándékukkal nem sokra mennek (az igazság az, hogy politikában valóban nem is lehet), így egyesek felhagytak a dologgal és odébbáltak, másokat meg kipenderítettek azok, akik átvették az egész (etno)bizniszt. Ennyi a történet és kész.

Azóta lett még MPP és EMNT és SZNT, de semmi sem változott, ezek is csak retorikájukban képviselik a magyar közösség érdekeit, valójában egyéni és csoportérdekek megjelenítői az ugyanilyen RMDSZ-szel szemben. Minderről már írtam itt régebben bővebben - és igazán fölösleges állandóan visszatérni rájuk, amikor ők is csak néha térnek vissza ránk, de akkor sem érdemben.
Szóval a dolog annyira sokrétű és mégis annyira egyszerű, hogy pár pillanat alatt átfuthatjuk.

Eredetileg az olimpia nyitóünnepségéhez időzítve akartam jelezni, hogy mindenkit üdvözöl Adolf Hitler, de csak a vége után veszem rá magam. Ebben az esetben ugyanis az időzítés végülis mindegy.
Ráadásul Sztálin is bőszen integet.

Az a helyzet, hogy olimpiai eszme (és persze gigantikus üzlet) ide, nemes versengés (na meg újszerű doppingszerek és féllegális teljesítménysegítő sportruházati cikkek sikeres kipróbálása) oda, ez az olimpia igazából megint arról is szólt, hogy boruljon le a világ a következő évtizedek vagy századok egyik leendő tényezője, a világot majdan döntően befolyásoló újabb zsarnoki hatalom színpompás öntömjénezésének láttán. A cél nem ez volt, sőt, az ellenkezője - mégis ez lett belőle.
Nem kérdés ugyanis, hogy kockázatos volt a totalitárius, jogtipró Kínának adni a rendezési jogot, mint ahogyan az sem, hogy ez jó szándékkal történt, Kína meg olyan ügyesen jött ki belőle, mint annak a rendje.

Hasonlóan tettek milliók, saját képernyőik előtt. A Sziget feszten elhelyezett óriáskivetítőn néztem az olimpia egy kis részét. Mert irtó kényelmesek voltak az ott lévő nyugágyak. A játékok helyszíneinek tető alá hozása és a rengeteg más előkészületi, építési, szervezési munka során viszont nem a kényelem, hanem a kín és a halál volt az úr.

Evidens, hogy ez a saját népét elnyomásban tartó, önnön érdekében gazdaságilag nyitott, de minden más értelemben zárt, goteszk módon kapitalista-sztálinista megaállam csak nyert ezzel az eséllyel, míg azok, akik felkínálták neki, végül nagyot csalatkozhattak. Már annak idején sokhelyütt nagy felháborodást váltott ki, hogy ez a terrorállam kapta az olimpia rendezési jogát. Ám az ezt a jogot odaítélők magyarázata is rendkívül pertinens volt: Kínát azért kínálták meg ezzel, mert így újabb esély adódott arra, hogy ha a világ nyit feléje, akkor ő is nyit a világ felé. Ráadásul az volt a forgatókönyv, hogy így talán szusszanni engedni saját népét is Peking - s esetleg a ritka szabad lélegzetvétel elindít valamilyen folyamatot.

De nem. A vége ez lett, hogy az eredetileg csodás eszméken alapuló játékok újabb szenvedéseket hoztak kínaiak soha fel nem deríthető sokaságának, miközben maga az állam, a puhának még ma sem mondható diktatúra a saját céljaira használta ki az egészet.

Elég régen írtam ide utoljára - jelezték némelyek.
És lám, milyen igazuk is van.

Vagyis csak volt.

Ismét futtattam az eszmémet. Ez lett a vége.

VÉGTELEN TÖRTÉNET

(FELVILÁGOSODÁS, SZABADSÁG, MODERNITÁS)

Felve(ze)tés

Felvilágosodás. Szeretjük azt hinni, hogy ezen már rég túlestünk. Szabadság. Elképzeléseink szerint nemcsak régóta megvan ez nekünk, de élni is tudunk vele. Modernitás. Fel sem tevődik, hogy esetleg ne lennénk végtelenül korszerűek, előremutatóak és nagyszerűek.
Ilyen miliőben, ilyen korszakban és ilyen közgondolkodási háttérrel készül ez a szöveg. Pedig ha alaposabban belegondolunk, sem a felvilágosodás, sem a szabadság, sőt, még a modernitás sem igazán olyan fogalom, amely már kiteljesedett, ilyenformán magától értetődő és adott lenne mindannyiunk számára 2008-ban, vagy akár „újabban”.
Ezért nemcsak azt érdemes körüljárni, hogy hogyan alakultak ezek a képzetek, hanem eleve azt is, mit is takarnak ezek a fogalmak. Lássuk.

Lencsevégen: egy szerda délutáni felvilágosodás Nagyváradon

Ami a felvilágosodást illeti, tapasztalatom szerint sokan úgy gondolják, hogy az egy mára már lecsengett folyamat, amely egyszerűen elindult Franciaországból, végigsepert e világon és elkerülhetetlenül, végérvényesen oda vezetett, hogy a ma embere széles látókörű és okos, szemben a letűnt korok szerencsétlen szellemi elnyomottjaival, akik a választóvonal másik oldalán maradtak és teljes sötétségben éltek. Persze nem erről van szó.

Emlékszem: pár hónapja éppen Nagyváradon jelentette be Gheorghe Funar, hogy mire készül ezúttal.
Akkor unott félmosollyal nyugtáztuk a sajtótájékoztatóján elhangzottakat, vagyis azt, ahogyan ismét jónéhány aberráns törvénytervezetét ismertette. Kicsit felébredtünk azonban a marhaságok rutinszerűen előadott lajstroma okozta félálomból amikor odaért, hogy mit csinál ő majd a médiával.
Azt fejtegette ugyanis: arra fogja kötelezni a tévéket és rádiókat, hogy hírműsoraikban fele-fele arányban sugározzanak pozitív és negatív híreket.
Nafene - jegyeztük meg a kollégákkal összenézve - mostmár törvénybe iktatnák a valóság elferdítését, a hírfabrikálást is. És ugye azonnal adta is magát a példa: "Gheorghe Funar sajtótájéjkoztatót tartott, ahol bejelentette a média munkájába való beleszólást szentesítő jogszabály előterjesztését, jelezve, hogy ez csakis jó lehet minenkinek" - ez pozitív vagy negatív hír? Nos? Tessék? Annak idején ő azt válaszolta erre, hogy a részleteket majd kidolgozzák.
Á, végülis hadd beszéljen csak, úgyis kampány van, nyugodtan visszaaludhatunk - valami ilyesmi volt a konklúziónk.

Telt-múlt az idő, s mit hallok e héten? A Képviselőház ugyan elvetette, de a Szenátus - ráadásul ellenszavazat nélkül - elfogadta azt a törvénymódosítást, amely arra kötelezi az audiovizuális médiát, hogy a hírműsorokban 50 százaléknyi pozitív és 50 százaléknyi negatív hírt közöljön. A kezdeményezők: az ellenzéki Gheorghe Funar (PRM) és a kormánypárti Ioan Ghise (PNL). Szép.

Mi is több zsurnalisztikai butaságot elkövettünk már az utóbbi évtizedek során - hatalmas poénok és óriási felháborodások születtek ebből.
Úgyhogy nem vagyunk szüzek, sajna. Ilyenformán nem is az a szándékom a következőkben, hogy ma született bárányként nyilvánosan rácsodálkozzam mások botorságára.

Ám amit az egyik romániai magyar hetilapban találtam a minap az annyira édes, annyira kedves kis baromság, annyira szellemes szubsztrátumú szarvashiba, hogy napok óta nevetek rajta, ha eszembe jut.
Nicsak:

Lejött?
Ha nem (vagy ha a kép túl elmosódott), elmondom: burgenlandi ifjúsági találkozót harangoz be a közlemény. Szinte látom, ahogy a szerkesztőségben elhangzik: "te, ide kellene valami illusztráció", majd egy perc múlva jön a válasz "oké, megoldottam, rendben".

Olyan groteszk, szánalmas módon még soha nem állt fel (bukott ki) senki a polgármesteri székből Nagyváradon, mint bizonyos Groza Mihai.
Azt a dolgos öklét a polgárok felé rázva somfordált el. Legalább ezegyszer százszázalékosan biztosan tudhatjuk, hogy aki ezúttal ment a voksolás nyomán, annak tényleg semmi keresnivalója nem volt ott, ahol eddig ücsörgött.

Ki ő? Volt polgármester vagy leendő aknamunkás?

Most én is nyomhatnám itt a nagy mártírszöveget, hogy megpróbáltak indexre tenni a saját városomban a megélhetési kultúrnyikok. (Hiszen megszokott az ilyen kisstílű hőbörgés tájainkon, szinte külön műfaj egyes marginális fosszíliák részéről.)
De inkább csak mosolygok, annyira vicces ez.

Alább ugyanis az a röpke írásom, amelyet a nagyváradi magyar folyóiratok nem szívesen közöltek volna - egyes olyan szerkesztők személyes lelki (ahh!) érintettsége és magánfájdalmai miatt, akik most folyóiratoznak. Ám ezek az exkollegák az alant elterülő írásban említett egyik laptól kerültek ki annak idején - ez fáj nekik. Ami tényleg érthető is, csak épp e régi lelki teher mostani manifesztálódása gyerekes. (Nyűglődtek is rendesen, amikor eljutott hozzájuk e szöveg, molyozgattak vele, félrematattak, kifogásokat kerestek, amíg vissza nem vontam tőlük a kéziratot.)

Úgyhogy végül - mint azt ma megtudtam az ottani szerkesztőségtől - simán megjelent a budapesti Valóság című folyóirat 2008/5. számában.

(Nem fogok itt kárörvendeni, de annyit elárulhatok, hogy ez így minden szempontból sokkal jobb - köszi, Pece mentiek.)
Nah. Csapjunk a lovak közé.

:P (Ez meg itt egy vizuális elválasztóelem.)

Hármas határ két átkelővel: a romániai magyar sajtótörténet újkori fordulópontjai

Előszó

A romániai magyarság XX. századi története során három fő erővonal, három döntő esemény befolyásolta a bel- és kisebbségpolitika alakulását, s ilymódon a sajtó működését, szemléletét, struktúráját. E három eseményt három évszámmal jelölhetjük (1920, 1945, 1989), mégis csupán két csoportba sorolhatjuk, így csoportosíthatjuk: 1920, 1945, valamint 1989. A jelen írás azt tekinti át, hogyan hatott Trianon, a kommunista diktatúra és az 1989-es eseménysorozat a romániai magyarság sajtójára.

Ez is megvolt. Helyhatósági választás, premierekkel.

Ilyen újdonság volt ugye, hogy most voksolhatott először az 1989 után születettek generációja. Meg ilyen volt az is, hogy most először mérhette össze erejét (vagy legalábbis támogatottságát) két romániai magyar politikai erő. Meg az is újdonság, hogy például Váradon először nyert valaki első fordulóban polgármesteri mandátumot. Vagy az, hogy megyei tanácsok elnökeit most először választhattuk közvetlenül.

Na nem, cicám: elég a dörgölőzésből, mert allergiás vagyok.
[Az előző választásokkor fotóztam egy szavazókörzetben: ekkor voltam
utoljára (haszon)állati szerepkörben voksolni.]

Az is újdonság volt, hogy betelt a személyim hátoldala, így már nem volt hova ragasztani a voksolást igazoló lehúzóst. Nem beszélve arról a premierről, hogy másom is betelt.

Szépen nyomogatja a bélyegét ránk a korteshadjárat. Jövök-megyek, ezenközben egyre-másra jutnak eszembe a kampányszlogenek, a plakátokon látható mellébeszélések. (Valami ködös, freudi okból a lózung szót utálom, de mégis inkább azok.) Illusztrálom.

A villanyrendőrnél várakozom, a végtelen pirosnál. Közben nézegetek ki a kocsiból.