Nem kellett túl sokáig törnöm a fejemet azon, mit találnak ki legközelebb a Nagyváradi Közszállítási Vállalat (OTL) alkalmazottai. Bemutatták ők maguk. Néhányszor ugyanis már megfuttattam magamban, hogy mi jöhet még, hiszen láthatóan bármit megengedhetnek maguknak munka közben, teljes a káosz a járművezetőik és az ellenőreik esetében is. Nos, a legújabb trend náluk a kutyasétáltatás. Igen, munka közben. Ez is megoldható, most minek csodálkozni? Itt ez is lehetséges. Mindjárt el is mondom, hogyan.
Őszintén szólva arra tippeltem, hogy a jövőben a vezetőfülkében, menet közben élik majd a nemi életüket, s intézik egyéb létszükségleteiket, nemsokára pedig a családjuk is beköltözik oda. Miért ne?
Ha már menet közben úgyis lazán és büntetlenül cigiznek, esznek, rádióznak, telefonálnak, az egyenruha dacára abban feszítenek, amiben akarnak, az ismerőseik és a bliccelők egy részét maguk mellett utaztatják, védve a velük összejátszó ellenőröktől, más utasoktól meg csak a menetjegy árának felét veszik el, s nem adnak jegyet, ugyanakkor ha épp úgy tetszik a vezetőknek, egy-egy megállóban leugranak bevásárolni. Ilyesmiknek naponta lehetünk tanúi. Sőt, olyan villamosvezetőt is láttam már azóta, aki menet közben egyszerűen újságot olvasott. Nem átfutotta, lapozgatta, hanem elmélyülten olvasott.
Az úgyis régi tendencia, hogy a járműveken egyszerűen leválasztanak maguknak egy nagyobb részt az utastérből, mindenféle szánalmas barkácsmódszerrel (és nyilván szabályellenesen) minél nagyobb és minél zártabb kuckóvá alakítva a vezetőfülkéket.
Szóval mindezek alapján azt saccoltam, hogy a jövőben ott is fognak lakni, s ennek minden bájos momentumát személhetjük majd.
Nos, valóban erre haladnak a dolgok - csak éppen egy kis kitérővel. Ugyanis amit én eleve kifelejtettem a képletből, most azt pótolja némelyikük: szereztek maguknak kutyát is.
Milyen édes dolog, ugye? A kis birodalmukba hobbiállat is kell ám! Az utasteret meg esetleg átalakíthatnák kertté, vagy udvarrá. A kutyus ott futkározhatna, áshatna, ők meg zöldséget és gyümölcsöt termeszthetnének a vezetőfülkék mögötti tágasabb részekben, ahol régente még mi utaztunk. Hiszen a kis portájuk, fészkük úgy teljes, ha kedvenckéjük is ott lakik.
Eme zseniális újítás élharcosához ma volt szerencsém.
Befut a központi vasútállomással szembeni végállomásra a 18-as busz (nyilvántartási száma: 11, rendszáma: BH-15-TLO). A sofőr unott, ámde sürgető pillantásokkal tekintget hátra, hogy mikor takarodik már le a járműről a sok rohadt utas.
Ám amint ez megtörténik, felderül az arca, nyitja is a fülkéje ajtaját. De nem ő száll ki onnan elsőnek: egy szép, nagytestű kutyát noszogat kifelé maga előtt. Az eb vidáman körbefut az utastérben, birtokba veszi a területet, körbeszaglássza-nézegeti, majd leszállnak. A sofőr elindul vele egy rövid sétára.
Igen: a kutyáját furikáztatja összevissza, s időnként meg is sétáltatja. (Nyilván szájkosár és póráz nélkül, hiszen ha már erre is van külön szabályzat, akkor miért pont azt tartaná tiszteletben? Hiszen például az állatok közszállítási járművön való utaztatására is vonatkoznak szabályok, nemkülönben a sofőrök munkakörére, de az is le van ejtve.)
Emberünk nagyon büszke a kutyájára: lenéző és éles pillantásokat vet a körülötte a megállóban csodálkozó utasokra, négylábú barátjához viszont lehajolgat, s megvakargatja a füle tövét. Mit tudja ez a sok hülye, hogy milyen fontos a szeretet és az emberség, meg a kulturált magatartás?
Aztán tesznek pár kört a környéken, a gazdi egy kis zöldövezet kerítésének támaszkodva személgeti kedvenckéjének tevékenységét. Majd a sofőr bevárja a következő buszt, amelynek vezetőjével eltársalog kicsit, amíg az eb sétálgat, s utána pihen egy jót a megállóban. Az utóbb érkezett járművezető el sem csodálkozik azon, hogy a vele egy váltásban épp dolgozó kollégája kutyát sétáltat. Nyilván neki már nem újdonság ez sem.
Időközben megtelik utasokkal az indulásra váró busz, amelyre elégedett mosollyal tereli fel a kutyát a gazdi. Szépen előreengedi, vissza a vezetőfülkébe, bezárja maguk mögött az ajtót, s jöhet egy újabb kör a városban. A következő sétáig.
Idilli, nem?
Ismereteim szerint az utóbbi hónapokban vidékieket is szép számmal alkalmazott sofőrnek a vállalat. Közülük meg vélhetően jópáran szarvasmarhát, sertést, tyúkot, libát tartanak, s talán akad pár ló is. Remélem, azokat is elhozzák majd idővel.
Valamivel el kell ütni az időt vezetés közben. Hiszen nem minden sofőr dohányzik, nem mindegyik szeret olvasni vagy rádiózni, van, aki lusta bevásárolni munka közben, olyan is, akinek nincs elég sok egysége jó hosszú mobilozásokhoz, s talán olyan is akad még, aki nem korrupt, s nem szívesen ültet maga mellé bliccelőket.
Ott van tehát a munkahelyi állattartás. Amilyen a közszállítás, már ez sem különösebben kirívó.
Aztán a műszak végeztével esetleg bevihetné mindenki a járművével együtt a saját kis büszkeségét is a vállalat székhelyére. Nem vagyok benne biztos, hogy az ott uralkodó állapotok közepette e seregletben élesen meg lehetne már különböztetni, ki dolgozik ott, kik a főnökök, s melyek a jövevények.
Közben magát a tömegközlekedést a tehetetlenségi erő hajtja tovább a leépülés útján.
Pár napja egy másik édes momentumnak voltam tanúja. Két jómunkásember száll fel a villamosra, s cipel-tuszkol fel magával egy több méter hosszúságú villamossínt. Kétségtelen, sőt, ordít róluk, hogy lopták valahonnan, s épp viszik leadni ócskavasnak. Ilyen nyíltan. S ilyen stílusosan: a megfújt villamossínt villamossal szállítják el.
Az irtó nehéz rakományt felküzdik a járműre, s egyetlen lehetőségként lehuppantják a széksor elébe, félig belóg az ajtónyílásba is. Persze a következő megállókban felszálló gyanútlan utasok majdnem mindegyike egyből belebotlik és átesik rajta. Némelyikük mérgesen oda is szól a kényelmesen pihengető és rozsdás, kenőolajos kézzel épp párizsit falatozó síntulajdonosoknak: "Mi a frász ez itt? Minek szálltak fel ezzel? Miért tették ide?" A válasz lefegyverzően egyszerű és nyugodt: "Miért? Hova tegyük?"
Na ugye: ilyenkor is jó, ha a járművezetőnél van egy kutya.
Ha rendet nem is tesz - ahogy a járművek és a vállalat vezetői sem -, legalább megeszi a párizsi maradékát, amit az ócskavasasok szétdobálnak az új villamosban, miközben épp leszálláshoz készülődnek a villamos alól kilopott sínnel.
Még aznap egy másik járatra egy hajléktalannak látszó, kosztól feketéllő utas vidámkodik fel, egy szabadon ugrándozó kutyával. Leül, a lábához telepszik a bernáthegyi méretű eb.
A mögötte ülő nagydarab férfi egyből elvörösödik, szinte a gyomráig látni, úgy ordít:
- Naaa, hé, te! Ez meg mi? - Kutya. - Azt látom, te, baszd meg! De minek hozod fel a villamosra? Legalább kösd meg, vagy fogd meg! - Én aztán nem! Nem harap. - Az engem nem érdekel! Azonnal kösd meg, vagy leszállok a francba! - Viszlát akkor! Erre a panaszos fél dühében felugrik, előretör a villamos elejéig - és mivel a hülye helyzetből nincs kiút, tényleg lezúdul az első megállóban, tovább dohogva.
A kutya gazdája megtört mosollyal motyogja maga elé:
- Milyen emberek vannak... Azt hiszik, nincsenek szabályok, csak ők vannak. Az eb közben rezignáltan nyálaz mindenfelé, s pár szőrcsomót hagy emlékül, amikor később ők is leszállnak.
Pedig ha tudná a négylábú, hogy ott, előrébb már az ő világuk dereng a horizonton, s talán épp az ő egyik társa utazik a fülkében a vezetővel...
Az utasok egy része végülis tényleg egyre elégedettebb lehet a tömegközlekedéssel.
Minél több lába van, annál inkább.
