És naprakészen tartjuk Váradot, továbbra is. :)

Nem sokkal azután, hogy behoztam a plankinget tájainkra, most ki is vittük. A planking (deszkázás) helyére ugyanis betüremkedett immár a másik, az owling (baglyozás). Bár szerintem nem is a helyére, hanem mellé. Minden esetre a hétvégén két csodás gyakorlattal lezártuk a planking-korszakot Nagyváradon - vagy legalábbis megkoronáztuk. Hiszen királynak azért továbbra is király.

Már megírtam régebben, de most válik valóra. Persze eddig is voltak háttérmozgások, amelyek ide vezettek: a kormányerők, azaz a PD-L és az RMDSZ néhány tízmillió dollárért eladják Verespatakot, átjátszák az egészet az aranykitermelésben, s egyúttal a település elpusztításában érdekelt RMGC vállalatnak.

Igen: úgy néz ki, hogy a vesztegetés megtörtént, s immár a tettek ideje jött el. Már pár hete is elgondolkodva fogadtam, amikor valami kis romániai magyar látszatszervezet közleményt küldött szét a sajtónak, s ebben hajlongtak Kelemen Hunor RMDSZ-es kulturális miniszter előtt. Mert a miniszter úr úgymond "megmentette a kulturális örökséget", azzal, hogy elfogadott néhány millió dollárt a bányaprojektben érintett kanadai-román vegyesvállalattól, s a pénzt állítólag örökségvédelemre fordíthatják. Hm. Én meg speciel úgy tudom, hogy az ilyen pénzelfogadásokat nem a "kulturális örökség megmentése" kifejezéssel szokás illeti, sokkal adekváltabb a "kenőpénz" kifejezés...

Azóta mások is ébredeznek már, s kapkodják a fejüket, hogy mi is történik.

Meglepetésnek nem meglepetés, ellenben jó hír: egyre többen szeretnének részt venni a Szigeten. Olyannyira, hogy már a gonosz törpicsekek is kilátogatnának. :)

A napokban lett hír abból, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) egyik tagja még januárban lefoglalta a Nagyszínpad előtt részt, azaz a Sziget szívét, s pont az augusztus 1. és 20. közötti időszakra. A fesztivál ezzel szemben csak áprilisban kapott területfoglalási engedélyt. A HVIM-es srác állítólag a benzinárak emelkedése miatt akar ott jó hosszú, húsznapos tüntetést tartani, s közben azt hangsúlyozza, hogy magánszemélyként akciózik, szerencsétlenkedésének semmi köze a Vármegyéhez. :D Személy szerint én is tudom, hogy hazudik.

(Tavaly többek között ez volt a Nagyszínpad előtt: a Haver vagy flashmob tánc. Idén lehet, hogy a HVIM elhozza a Hö, mi van, köcsög, leütlek darkmob verekedés nevű produkciót.)

Jellemző tempó: játszák a nyílt, egyenes nemzetmentőket, de közben hazudoznak, cinikusan kamuznak. (Akárcsak legutóbb a Gyöngyöspatán randalírozó viccmagyarok, akik például olyanokat mertek csak nyilatkozni, hogy ők nem terrorizálni mentek oda, hanem csak sétálni. De még sok hasonló példa van a szélsőségesek nevetséges hazudozásaira.)

No, minden esetre én magam is bizonyítani tudom, hogy ez a mostani nyomottkodás is hazugságra épül.

Az egyszerűségben sokminden rejlik, többek között szórakoztatni is tud. Nem nagy dolgok ugye, első pillantásra. De mégis jók. Mutatok pár fotót, amelyeket Debrecenben készítettem.

Fesztiválos beszélgetésféle.

Már épp hasad a hajnal, s mi egy színpad előtt még erősen mozogva az utolsókat rúgjuk - a kitartóan támadó basszusba.

Akik szélen állva néznek, azok között kakukktojást látok: egy furcsa, ötvenévesforma, mégmindiganyuegyetlenkisfia típusú, nerdish, sovány férfit, aki karikatúraarcú. S mindenre, meg mindenkire folyamatosan rácsodálkozik, naivan, marslakósan. De minden tekintetet kerül, a sörét meg rég csak tartja már, pótcselekvésként, kapaszkodónak, de nem issza.

Úgyhogy odabreakbeatelek, odaugrálok hozzá, s belesüvöltöm a fülébe:

Campus feszt, Debrecen: partizáltunk némileg irtóra, folyamatosan - de más kellemes is történt. Sőt, a másfajta jellegű kellemes aprósággal indult az egész.

Már akkor meg akartam írni, de csak most volt időm. Szóval valamelyik nap demonstratív szívműtét megtekintésére hívták a nagyváradi újságírókat a Megyei Kórházba. Valós páciens, valós, nem rekonstruált beavatkozás, nálunk még újnak számító eljárás bemutatása.

Amúgyis világos, magától értetődő, hogy ilyenkor pontosan kell érkezni: az ilyesmi igazi precizitással zajlik, minden tekintetben. Ám azért a meghívón is szerepelt, külön, hogy kérik: az ügy, a beavatkozás természete miatt mindenki pontosan legyen ott.

Megvolt a harmadik nagyváradi bloggertalálkozó tegnap. Mindegyiket egészen mások szervezték eddig, más-más tematikával. Egyben azonban hasonlítottak: abban, hogy semmiről nem volt szó lényegében - de az jó sokáig. :) És mégsem volt fölösleges egyik sem.

Akartam az előző bejegyzéshez egy második részt írni. A folytatás ilyen képekből állt volna össze -, mert ilyesmi is bőven van, s gyűjtöttem pár hasonló fotót a városban tegnapelőtt:

Hétköznapok Romániában. Ezt a két szép zsánerképet ugyanazon a napon, ma készítettem Nagyvárad két pontján.

Ez is országimázs, ha jobban belegondolunk.

Romania - a different state of mind. Romania - the state of never mind. Így tudnám megfogalmazni. Főleg ez utóbbi.

És le is zárul lassan a magyar állampolgárrá válásom. Már csak a magyarországi születési anyakönyvi kivonatomat kell kézhez kapnom. Az is készen van már. De nincs karnyújtásnyi távolságban. Ellenkezőleg: vagy 150 kilométerre van a kezemtől. És nem akar idejönni.

Felvirradt a nagy nap. :) Ma reggel megfogtam a sors kezét. Egyszerűen, tiszteletkörök nélkül, egyenesen odamentem végre és könnyedén belesimítottam a tenyerébe, aztán megemeltem a kacsóját. És húzattam vele.

Már megint az a Fácse... Egyik kezével elvesz, a másikkal ad.

Mert az van, hogy el-eltűnnek a lájkok a bejegyzéseim alól. És nem csak az én blogom szenved ebben, hanem rengeteg bloggeré. (Aki nem tudná, mi a lájk, az nem Facebook-felhasználó - s mint ilyen, számára nem is érdekes ez most.) Már hetek óta figyelem: van olyan bejegyzésem, ahonnan több, mint 160 lájk tűnt el, egy csapásra, a másiknak a végéről 120, de lényegében szinte minden posztom lájkjai megcsappatnak valami fura rendszerhiba miatt. Pedig egy is számít, hiszen mindegyik mögött egy aranybogárszirom olvasó van. Szóval igen, egyfajta visszajelzés a lájkolás is, én azért szeretem.

Kezdek fáradni. Lehet, hogy már egy órája tekerek. De fogalmam sincs, mivel sem óra, sem telefon, sem homokóra, sem más időmérésre is alkalmas szerkezet nincs nálam. Úgyhogy épp jó, hogy meglátom a járdán a rajtam kívüli egyetlen embert a délutánban: a drabálist, aki póló nélkül, csupasz, randa, ámde de büszkén viselt felsőtesttel, kitaposott kínai műanyagpapucsban nyomul előre az utcán.

Olyan kis szépek, tetszetősek, csinosak - ha látnátok őket... ;) Bár lesznek köztetek, akik látni is fogják őket.

Szóval már biztosan nem jön ide sem. Mára virradóra meghalt Franz Joseph Otto Robert Maria Anton Karl Max Heinrich Sixtus Xavier Felix Renatus Ludwig Gaetan Pius Ignatius von Habsburg-Lotharingen. Azaz Habsburg Ottó. A Habsburg trónörökösök közül az utolsó volt, az európai egyesülés harcosai között az egyik első, sőt, magyar államfő is lehetett volna, ha vissza nem utasítja annak idején. És egy fantasztikus ember, aki majdnem 100 évet élt ugyan, de annyi mindent kellett megélnie, hogy az vagy 4-5 életet tett volna ki a legtöbbünknél.

Néhány igazán aprócska, de személyes emlék jut eszembe vele kapcsolatban most. Akkor találkoztunk, amikor a MIDAS nemzetközi újságírószervezet épp Romániában, Kolozsváron tartotta a mindig más országban rendezett éves közgyűlését.

Igazán kezdett már tarthatatlanná válni, hogy Nagyvárad - s lényegében az egész Románia - plankingmentes. Miközben a fél világ már rég nem az.

Na itt tartunk kábé. Országilag is. Ötletes, ugye? Agyatlan, ugye? Vicces, ugye? Siralmas, ugye? Ilyet még nem láttam soha, eszembe sem jutott volna. Ám az egyik parlamenti párt nagyváradi székházában ráakadtam hát erre is.

Újra csak jeleznem kell: kaptok ti tőlem. Mert most meg az van, drága olvasóim, hogy nem csak a már jelzett cuccokat lehet megnyerni itt, a blogomon. Hanem a már futó, belépőnyerdesős akciók mellé a Sziget és a VOLT szervezői most felajánlottak még néhány jó kis ajándéktárgyat is a blogom olvasóinak.

Régóta birizgálta a fantáziámat a "Moszkva-titok". Ami persze amúgy nem titok, hanem érdekesség: évek óta üresen áll rengeteg lakrész abban az évszázados bérházban, amelyben most a Moszkva kávéző működik Nagyváradon (abban az ingatlanban, ahol a kommer időkben a Tempo klub volt). És a kávézó fölött az épület összes többi szintje kihalt - olyan lakásokkal van tele, amelyeket mintha sebtében, rohanvást, viharosan hagytak volna el a lakóik. Hátrahagyva egy csomó mindent, bútoroktól könyvekig, ruházattól tévéig, használati tárgyaktól élelmiszerekig. Tipikus megfagyott időpillanat mindegyik lakás. Ráadásul jónéhány lakrész nemcsak óriási, hanem labirintusnak is simán elmegy. És benne az életek megannyi nyoma. Csak élők nincsenek.

Megnéztük ma a helyszíneken, hogy áll a Bechtel-féle autópálya építése. El kell ismernem: jól áll. Jobban már nem is állhatna. Hiszen teljesen áll.

Facebook. A világ legnépszerűbb és leggyakrabban használt netes szociális hálózata.

Apa már megint túlzásba vitte, s még mindig nem tudja, hol a határ. De apa láthatóan úgy gondolja, megteheti, mert apa sosem tudta megérteni, hogy ha mindent meg is cselekszik, skrupulusok nélkül, akkor csak egyre nevetségesebb lesz.

Jött ma megint egy jó poén komoly közlemény tőle, azaz Tőkés Lászlótól, az Európai Apától. Csak az elejét idézem:

Nem nagy ügy: minden nap mondanak zöldet politikusok, minden nap hazugságon lehet érni közülük legalább egyet - s az újságíróság egyik bája, hogy minden nap hallgatjuk is a sok ordas kamut.

A mai történés sem túlságosan kirívó ilyen szempontból - viszont a maga nemében mégis ritka bájos. Cornel Popa szenátort, a PNL egyik honatyáját, aki amúgy az egész parlamentben az egyik legjobb lobbista is (értsd: bárkivel bármit kavar, sőt, hathatósan intéz, ha az érdekek úgy kívánják) általában nem lehetett jégre vinni eddig. Most azonban szinte önként jött, csak mutatnom kellett neki az utat.

Teljes holdfogyatkozás van éppen. Nagyváradról például kitűnően látható.

Többen állították, hogy mobiltelefonnal egyszerűen nem lehet fotózni holdfogyatkozáskor. Nem és nem és nem. Pedig mondtam, hogy de, lehet fotózni. De csak "nem és nem".

Tessék, fotóztam.

Ezt sem gondoltam volna 1989 eufórikus végén, s az 1990-es évek reménnyel kecsegtető elején: az akkori kiadványokhoz képest immár egy egészen más jellegű kötetet tartok a kezemben arról az emberről, akit Tőkés Lászlóként tiszteltünk annak idején. Akkoriban - több mint két évtizeddel ezelőtt - az anyagokat, a nyomtatott elmékeket gyűjtöttem arról, amit forradalomnak hittem, valamint az ömlengő hangvételű (másmilyen nem is volt, s akkor nem is tűntek ömlengőnek) köteteket arról, akit eme forradalom szikrájának gondoltam-gondoltunk. De sebaj, hiszen tizenéves voltam még akkoriban. Egy időben például a Modern Talkingot szerettem. Egy időben meg Tőkés Lászlót. Sőt, az elején még az RMDSZ-t is, hiszen annak is lépre mentem, nagy forradalmi hevületemben. Mindegyiket fantasztikusnak gondoltam abban, amit művelnek. Ma már elég ciki ez. De mindenkinek vannak ilyen vicces kis ciki "bűnei" tinikorából...

Szóval ilyen tekintetben is sokminden változott 1989 óta: épp ma kaptam meg két helyről is azt a kötetet, amely immár egészen más, leleplező szándékkal, feltáró jelleggel, tabudöntögető módon, mítoszromboló célzattal szól Tőkés Lászlóról. Még én is szerepelek benne. Pontosabban a blogom: a könyv szerzője, Kuszálik Péter egész blogbejegyzéseimet is beidézi a kötetében (viszonylag korrekt, csak már elavult forrásmegjelöléssel amúgy - mert azóta erre a felületre költöztettem át az összes posztomat). A kiadvány címe: A forradalom szikrája - szamizdat.

(Na, hol a szöveg? Aki megtalálja, annak máris jobb lesz kicsit.)

(Na jó, aki meg nem találja meg, annak mondom: ki kell jelölni az alábbi képek alatti részt. Például: Ctrl+A.  Előtte azért katt a "tovább" gombra...)

Jól van, jól, igen: egy picit már én is kezdem unni a témát. Talán azért, mert megoldódott, s már alig téma. :)

De azért van még egy jó kis fejlemény, azt még felteszem ide.

Régóta, azaz már sok éve világos, hogy valami nagyon nincs rendben a Nagyváradon megjelenő Reggeli Újság című kiadványnál. Sok olyan újságíró kollégát láttam az évek során, aki idegesen ment be oda dolgozni, majd remegve, vagy éppen sírva jött ki - s végül egymásután távoztak is onnan az újságírók, sorban mondtak fel. Aki csak tehette legalábbis. Mint ők is mondják - de amúgyis köztudott a városban - szinte folyamatos, de legalábbis mindenképpen meg-megújuló terrornak vannak kitéve annak a részéről, akire annak idején a lap román tulajdonosai rábízták a főszerkesztői teendőket (miután nem találtak mást erre a posztra). És a román tulajdonosokat nyilvánvalóan azóta sem érdekli, hogy mi zajlik ennél a legkisebb sajtóterméküknél. Úgyhogy ott bármi megtörténhet, s meg is történik. Elképesztő történeteket ismerünk mind az ottani "hétköznapokról". És ismerjük magát a tettest is, hiszen végigbóklászta-dolgozgatta már előzőleg az összes váradi magyar lap szerkesztőségét, mielőtt a jelenlegi helyén menedékre - majd kiskirályságra - talált.

Nos, ma levelet kapott az összes nagyváradi szerkesztőség.