Aki hazudik az lop is, ugye. Nem szeretem a közhelyeket, tehát az ilyen jellegűeket sem - de ha egyszer itt van a szemünk előtt, nem lehet nem látni. Csak most a sorrend fordult meg: előbb vett el a mások tulajdonából, aztán hazudik az egyik nagyváradi városi tanácsos, nem is tagadva, sőt, büszkén hirdetve, hogy az egész pártfrakciója ludas az ügyben.

Úgy látszik, jön az újabb pártterror. Vagy legalábbis sokan szeretnék, ha jönne. Számítanak rá, dolgoznak érte, hozzá kötik a saját sorsukat is. Magyarországon. Is.

Ugyanis nem egyszerűen átszüremleni fog ide, hanem vannak, akik azon munkálkodnak, hogy kifejezetten importálják, kiterjesszék a határon túlra is.
Alig szabadul jövő tavasszal az anyagország az MSZP köztörvényeseitől, s alig fújjuk ki mi is magunkat - hiszen a kisebbségben élő magyarságot is nagyban érintette a rezsim számos kriminális lépése -, máris ráül és fészkelődik majd a nyakunkban a Fidesz. Egyesek már kínálgatják is a nyakukat - sőt, a másokét, a mienket is...

Nagy a nyüzsi ezekben a napokban a pártok élősködői között. Ezúttal a PSD szolgálatában állók rajzanak és várják a sorsukat. Miután ugyanis a PSD kilépett a kormányból, felmerült az is, hogy mi lesz a rengeteg apparatcsikjával, akiket - a PD-L-hez hasonlóan botrányos körülmények között, ehhez külön alpári jogszabályt alkotva - nyomkodott be minden megyében a számára elérhető közintézményekbe igazgatóknak. Ezrével vannak ilyenek: akik távolról sem hozzáértésük vagy akár szakmai képesítésük miatt kerültek valamely intézmény élére, hanem azért, mert egyszerűen pártszolgák.
És ezek most arra hivatkoznak, azzal érvelnek, hogy nem nyúlhat senki hozzájuk, mert ők - kérem - komoly, kemény és becsületes versenyvizsgákon nyerték el a posztokat.
Nyáháháhá! Ugyan!

Már annak idején is, amikor ezek a "versenyvizsgák" zajlottak, szinte naponta írtunk mi is arról, mennyire átlátszó az egész. És valóban: minden esetben, mindig az nyerte meg a versenyvizsgát, akit a kormánypártok speciel amúgyis preferáltak.
Van rá példa Biharban is, hogy az új szolgahad érkezése miatt kirúgott addigi vezetők felvették a kesztyűt és megpróbáltak harcolni.

Gondoltam, írnom kellene a kormányválságról. Mert ez megint valóban súlyos, komoly és az egész ország fejlődését gátoló eseménysorozat. Tényleg a saját bőrünk bánja már megint azt, ami Bukarestben történik.
Ám nem lehet róla írni. Mert ennek a kormányválságnak két alaptényezője hiányzik. A kormány és a válság.

A tavalyi választások óta ugyanis az országnak nincs kormánya. Ugyanakkor válság sincs, csak színjáték van. És ez nem szójáték, hanem politikai realitás. És nem azért, mert én mondom.

Elegendő megvizsgálni, mi szükséges egy kormányzathoz, s mi van meg ebből.

Napok óta kapom élőben a véresszájú beszólásokat, provokációkat, hallok időnként még alkoholgőzös fröcsögéseket is amiatt, hogy leírtam: csak helyrehozhatatlanul bomlott elmék képesek a H1N1-et is (meg ugye majdnem minden rosszat) “a mocskos zsidók” művének tulajdonítani.

Megint meg akarja kurtítani az egyik párt a saját potenciális szavazótáborát. Egyesek földterületére építene önkényesen, majd határozati úton kisajátítattná az adott részt - s végül még azzal kampányolna, hogy milyen jót tett a közösségért. És annál dühítőbb ez, minél inkább a mi kegyeinket keresi, úgymond a mi kutyánk kölyke az, aki meg akar rövidíteni.

Arról van szó, hogy a környékünkön lévő Real 2 bevásárólközpont a megnyitása óta igazából csak közúton, autóval közelíthető meg. Bicikliút, járda nincs, ami oda vezetne.
Azonban most elkezdtek járdát építeni. Mégpedig a püspöki lakosok telkeire. Azokból a területekből egyszerűen és törvénytelenül és unzsenír elvéve egy jó részt. Ugyanis a Real mellett egy közbirtokossági tulajdonban lévő terület húzódik, amelyet az itteni lakosok jó része közösen birtokol.

Útépítés a mások területére - pár perccel ezelőtt voltam ott,
akkor épp így dolgoztak a közbirtokossági részen

Fel is tűnt a lakosoknak, nekünk, összesen 108 érintettnek, hogy valaki egyszerűen építeni kezdett a földjükre-földünkre. Járdát az üzletközpont irányába. Vajon ki az, aki ennyire nem ismeri az előírásokat, vagy ha igen, akkor ennyire köp rájuk? A nyúl hamar kiugrott a bokorból.

Volt nekem is olyan nőm, mint Traian Băsescu.
Tudtam, hogy rossz, hogy szabadulni kellene tőle, de mindig - mire elhatároztam, hogy lapátra teszem - jött valami olyasmivel, ami igazán tetszett. Sőt, ha nem figyeltem eléggé oda, az a tévképzetem támadhatott, hogy bár önmagában véve nem jó, mégis jobb a többinél.

Ilyen ez a mi államfőnk is (leszámítva, hogy nem vált ki bennem olyan ellenálhatatlan vágyat, hogy cirógassam, beletúrjak dús hajába és és megcsókoljam). Mindig előáll valami nehezen elvethetővel. Persze azért, hogy neki jó legyen. És közben az ember úgy érezhesse, hogy önmagának is jó, ha nem rúgja ki.

Mert ugye mi a legutóbbi mézesmadzag? Épp pár órával ezelőtt jelentette be Băsescu, hogy megkérdezi a népet, akarjuk-e a parlament összezsugorítását, vagyis azt, hogy ezentúl jelentősen kevesebb képviselő és szenátor legyen.
Érdekes módon épp november 22-ére időzítené a népszavazást erről, tehát ugyanarra a napra, amikor államfőválasztás is lesz, amin az ő sorsa is eldől. Csodás, nem? Szerintem valóban az: zseniális - és biztos vagyok benne, hogy sokan be is kajálják.

Nem adok a koldusoknak egy jó ideje.
Régebben éppen ellenkezőleg cselekedtem, nyomtam a zsetont mindegyikőjüknek. Ám pár évvel ezelőtt elkezdtek úgy elszaporodni, és annyira nyilvánvalóan átvették a valóban rászorulók helyét a szélhámosok, hogy már képtelenség lett kiválogatni, kinek jó adni és kinek nem. Egy darabig próbálkoztam vele, de nem jártam sikerrel, s úgy döntöttem, ez nem is az én feladatom. Ha nem tudok disztingválni köztük, akkor a legbiztosabb, ha abbahagyom az egészet.

Pedig a valóban rászoruló koldusoknak nagyon rossz lehet. Nem állítom, hogy tudom, milyen. Ám egyszer én is kéregettem már. Ezer évvel ezelőtt egyszer egy városban rekedtem úgy, hogy semmi pénzem nem maradt. S a vasútállomáson én is mindenkihez odamentem, pénzt kérve arra, hogy hazautazhassak. Ciki érzés volt, főleg, hogy amikor a legtöbben megütközve rám néztek, láttam rajtuk, hogy a legolcsóbb, süket mesének veszik az egészet. Mert abban az időben nagyon sokan koldultak épp ilyen kamu hazautazós szövegekkel, s utána rohantak megvenni a pénzből a felest. De azért volt, aki adott. Szerintem úgy gondolta, felesre. Azt sem volt kellemes átvenni.
Bár ez inkább egy kis vadromantika volt, semmint kolduslét. Csak alig-kóstoló.
De térjünk vissza az igazihoz.

Úgy tudok szórakozni azokon a véget nem érő, üres közleményeken, amelyeket egyes politikusaink küldözgetnek arról, hogy itt meg ott jártak a világban, ezzel meg ezzel találkoztak. S ennyi. Lényegében nem mondtak és nem intéztek semmit - de azt jó hosszasan ecsetelik. Bemutatok hamarosan én is egy ilyet.

A pontos idő 20 óra 12 perc, híreket mondok.

Hivatalosan is bejelentették ma: Magyarország középső részén immár járvánnyá alakult az újinfluenza terjedése. Az ország többi régiójában is járványügyi készültség van.
Közben világszerte meghaladja már a 3200-at az új típusú influenza halálos áldozatainak a száma, de a vírus egyelőre nem mutálódott - közölte az Egészségügyi Világszervezet (WHO). A halálos áldozatok száma több mint 650-nel nőtt az elmúlt egy hétben. A laboratóriumban megerősített fertőzések száma nagyjából 250 ezer a világon, de a WHO szerint ennél jóval többen kaphatták el a betegséget.
Ami Romániát illeti, decemberben kezdik a világjárványos influenza elleni oltási kampányt - tudatta ugyancsak ma az egészségügyi minisztérium. A vakcinából november végére készül el 5 millió adag, a Cantacuzino laboratóriumban. Romániában a friss hivatalos összesítés szerint eddig 326 megbetegedést okozott az új influenza. Legutóbb Székelyföldön bizonyosodott be egy fiatalról, hogy ezzel a kórral fertőződött meg, ő a Sziget fesztiválon kapta el a betegséget.

Ezek voltak a hírek. Most pedig a Na, basszus címmel háttérműsorom következik.

Épp ma volt alkalmam ugyanis lecsekkolni, hogy ilyen hírek közepette, egyre komolyabb epidemiológiai helyzetben miként működik az újinfluenza szűrése Romániában. Röviden összegzem: sehogy.

Még szerencse, hogy erős elvi alapokon állok, különben most megbotlottam volna.
Rühellem a holokauszttagadást, illogikus, embertelen, aljas dolognak tartom. Mégis olyan élményben volt részem, aminek nyomán erősen elgondolkodtam. Egy hetet ugyanis Triesztben és a környező településeken töltöttem egy újságírókból álló csoport tagjaként, s felkerestük Olaszország egyetlen volt náci koncentrációs táborát is.

Még sosem voltam egyik ilyen emlékhelyen sem a világban, úgyhogy ez volt az első haláltábor, amit meglátogattam. Fel is voltam készülve, hogy mennyire átmozgató és döbbenetes lesz. Hát az volt. De nem úgy, ahogy vártam.
Döbbenetes ugyanis, hogy mennyire ellenkező hatást vált ki az emberből a trieszti Risiera di San Sabba (Rižarna) nevű egykori halálgyár. Olyan múzeummá alakították, ami tagadóknak ma már ideális hely egy kis piknikre és tanaik bizonygatására. Steril, érdektelen, sőt, egyenesen gyanús hellyé lett Olaszország egyetlen náci koncentrációs tábora, amely 1944 áprilisától kezdve egy éven át, a felszabadításáig működött.
Az ember sokkal több kérdőjellel távozik onnan, mint amennyivel érkezik. Örülhetnek az antiszemiták és a neonácik.

Kaptam egy levelet. Nem nekem szól ugyan a címzés, de én is megkaptam. Egy itteni régebbi bejegyzésemhez való hozzászólásként másolta be valaki az adott fogalmazványt - amelyet Tőkés László írt.

Ám úgy gondolom, ez a levél sokkal fontosabb annál, hogy egy előző postomban a hozzászólások egyikeként gubbasszon. Tőkés László ugyanis eme írásában már elismeri, hogy a felesége levele valódi, ugyanakkor, ugyanazzal a lendülettel például elmebetegnek is titulálja hitvesét. Szóval nem semmi. Sőt, ez már valami.

Nem mondom, hogy izgalmas meccs volt a mai magyar-svéd VB-selejtező - mert végül nem láttam. A Digi TV ugyanis ettől is megfosztotta az előfizetőket: már rég összevesztek azzal a céggel, amelyik az RTL-t is terjeszti, ezért a meccset közvetítő RTL már hónapok óta nem fogható.
Úgyhogy néztem egy darabig neten az élő közvetítést, félig illegális csatornákon, vagy tán egészen azokon - de ezek meg az első félidő közepe táján egyszerűen beszüntették a jel sugárzását.
Jobb híján tehát végül neten olvasgattam pár pillanattal a meccs után, később pedig már láthattam is feltöltve, hogy a 90+3. percben talált góllal győzött Svédország. Néhány másodperc lehetett csupán a lefújásig, hiszen már a három percnyi hosszabbítás is letelt akkorra...

Hogy ekkora szívás hogyan lehetséges...? Valami átok ül már tényleg, s 1986-os nagy szovjet ruha óta nem is kopik le rólunk - ezen elmélkedtem épp, amikor a különböző netes fórumok egyikén ráleltem a magyarázatra.
Az egyik magyar szurkoló egy órával a meccs előtt ugyanis ezt üzente a svéd tábornak: "Sweden is better than Hungary in football, I accept it. But tonight we will fight for the WC as hard as possible!!!"

Igen. Így már értem.

Szívszorító, hogy alig 20 évvel a módszerváltás után máris nagygyűléseken követelik a magyar érdekvédelem szervezetei az autonómiát. Lám, milyen messzire jutottunk majdnem negyedszázad alatt: már össze lehet trombitálni embereket, hogy kimondják azt, amiben nincs semmi újdonság.
Szóval szívszorító. Leginkább a felbőszítő volta miatt érezhet az ember szorítást a szíve tájékán.

Bocs, azt hiszem elkevertem, ez nem az a kép. Talán.

Ám ami most zajlik, az végülis merőben új.
Mert az elmúlt években is voltak már önrendelkezést követelő úgymond nagygyűlések Székelyföldön. Csakhogy eddig mindig a Székely Nemzeti Tanács próbált ezekkel támogatatókat szerezni. Az RMDSZ minden alkalommal távol maradt és a pálya széléről integetett, hogy “Pszt, halkabban, még meghallja valaki, hogy mit akartok! Meg így amúgysem lehet elérni semmit, hanem csakis kis lépésekkel, csendben, visszafelé haladva.”

Csakhogy mostanra az RDMSZ is rájött: jó buli ez. Lehet vele villogni, újabb alkalom a nagyotmondásra, korteskedésre, tematizálásra, parasztvakításra. Úgyhogy a Székely Nemzeti Tanács előzőleg bejelentett, és holnapra időzített újabb autonómiaügyi tanácskozásására rászervezte a sajátját, Tőkés segítségével. Épp egy nappal korábbra, azaz mára.
Persze arról szó sincs, hogy ne tudták volna esetleg az SZNT-vel közösen és egyszerre tartani a hepajt. Arról van szó, hogy nem akarták.

Szóval az RMDSZ-EMNT-féle önrendelkezés-maszkabál ma volt Csíkszeredában, a Székely Nemzeti Tanács autonómia-házibulija meg holnap lesz Székelyudvarhelyen. És mit gondolnak, mindkét eseménynek mi a finalitása?
Úgy van: semmi.

Nagyon tetszik nekem, hogy végre Váradon is bevezették az egyenruhát a közszállítási járművek vezetői és az ellenőrök számára. Egy kicsit retrós, egy kicsit jellegtelen a formaruha dizájnja, de a legfontosabb, hogy van.

Ilyen

Érzetet ad. Ma például egész nap kulturáltnak éreztem magam villamosozás és buszozás közben.
Sőt, még az ellenőröket is kulturáltnak éreztem, akik a végállomáson az új egyenviseletükben küldtek el éppen az anyjába egy jegy nélkül elkapott utast. És kulturáltnak tetszett a villamosvezető, aki az új jármű fülkéjében, vezetés közben cigizett, majd amikor leszállt átállítani a váltót, ügyesen összefüstölte az utasteret is. A kulturáltság érzetét keltette a buszsofőr is, aki ugyanúgy mobilozott menet közben, mint eddig, majd az egyik megállónál felvette a kabinba az egyik haverját - ugyanúgy tiltott módon, mint eddig.

Feltűnően és jelenségszámba menően kevés szó esett arról a sajtóban, hogy Tőkés László a saját kezével kezdte meg elásni magát.
Itt azonban nem is annyira arról van szó, hogy a média gyanútlanul elment volna a téma mellett, hanem arról, hogy nagyrészt szándékosan elhallgatja.

Épp most, ezekben az órákban zajlik Szlovákiában, Dunaszerdahelyen az a tüntetés, amelyet a súlyosan jogsértő, így az ottani magyar kisebbséget is durván orrbavágó szlovák nyelvtörvény ellen tartanak. A rendezvény címe: Kiállunk a jogainkért!
Szép, átmozgató, mellkasdomborító kezdeményezés - mondhatnánk, ha nem ismernénk a hátteréből egyet s mást.

Na, ezt is megkaptuk, köszi.
Mióta hazajöttem szabiról, minden nap elnézem a városi stadionon díszelgő feliratot. Arra visz a villamos, s van alkalmam személgetni ezt az esztétikai Csernobilt.

Vagy három hete történhetett az arculati atomcsapás, ekkor rakhatták ki gányolhatták fel ugyanis - az amúgy szocreál szürkeségében évtizedek óta visszafogottan borzasztó stadionra - ezt a névtáblát.
Van róla pár rossz képem. Rossz, mert nem látszanak rajta a szabad szemet viszont nagyonis bántó egyes részletek. Bár az így is megállapítható, hogy teszem azt általánosban sem lenne nyugodt szívvel átmenő az a kisdiák, aki ilyen munkát ad be.

Nézzük (bár jobb oda sem nézni): először is a stadion óriási felületet nyújt a saját nevének elhelyezésére. Ehhez képest az egyik lelátó egyis sarkába gyömöszölték be a táblát. Amitől a szépérzék eleve felköti magát az emberben, meg sem várva a fejleményeket.

Hogy mi is a blog? Például ez.
Milyennek kell lennie? Például ilyennek.
Mi a blogger szerepe? Például ez.
Miről írjon? Például erről.
Hol a határ az újságírás és a bloggolás között? Például itt.

Ilyen jellegű kérdések merültek fel, konklúzióként pedig ilyen magvas válaszok születhettek meg az emberben tegnap.
A második váradi bloggertalálkozó zaljott ugyanis. Pontosabban itteni bloggerek mellett újságírók is hivatalosak voltak a beszélgetésre, valamint olyanok is ott voltunk, akik mindkettőben érintettek vagyunk. Ezért is kapta a BlogPressMeet nevet az egész. Kicsit kamarajellege lett, mivel a helyszínként szolgáló teraszon tizenketten gyűltünk össze (a képen még kevesebb látszik).

Az első váradi úgynevezett bloggertalálkozó 2007 decemberében volt. Azt nem a mostaniak szervezték, egészen mások találták ki (el kellett költeni egy projektre kapott pénzt, s ez lett a formája). További különbség, hogy ott csak magyarok, valamint magyarországi vendégek voltak. Ráadásul annak annyi volt az egész köze a bloggoláshoz, hogy érkezéskor megkérdeztük: "te is a bloggertalálkozóra?".
Aztán mindenki lement a pincehelyiségbe, ahol volt Becherovka, sör, bor, csirkemell főttkrumplival, bor, sör, Becherovka. Na meg az anyaországból meghívott főblogger, aki már az első tíz percben kiütötte magát - így a tervezett előadása helyett egész este okoskodott és ismételte magát és okoskodott és ismételte magát. Aztán volt még magnóból bőgő Kiscsillag, házibulis hangulat és ennyi.

Ezt követően a tegnapi volt tehát a második blogos találkozó a városban. Nem mondom, hogy jobb volt, azt sem, hogy rosszabb: egészen más volt. Ugyanis itt már a blogokról volt szó. Tehát ha úgy vesszük, ez volt az első ilyen igazi összeröffenés. Ezért is tartom egy rövid post erejéig említésre méltónak.

Madonnát én is kifütyültem volna. Mivel nem tartom semmilyennek a dalait. De nem is mentem el megnézni, ugyebár. Ám ez ízlésbeli kérdés, amin ugye nincs mit vitázni.
Az viszont már nem ízlés kérdése, amit a közönsége művelt Bukarestben.

Madonna-rajongók egy csoportja Bukarestben

Már amerikai hírportálokon is vezető anyaggá küzdötte fel magát pár órácskára, hogy a sokak által dívának is mondott, szerintem meg leginkább jellegtelen, idősödő ripacsot alakító nőt, azaz Madonnát a saját rajongói hurrogták le "egy európai fellépésén". Nos, mi sajnos tudjuk, hogy ez épp itt történt, amikor a román fővárosbeli koncertjén felemelte a szavát a rasszizmus ellen.

Én is láttam a felvételt, amelyből leszűrtem: tényleg elég sok rasszista szereti Madonnát.

Nem jó érzés befelé tartani ebbe az országba.
Az elmúlt mintegy harminc évben sosem örültem igazán, ha kintről elértük az ország legnagyobb nyugati határátkelőjét, a borsit. Régente - a komcsi rezsim által igen ritkán engedélyezett - családi kirándulásokról, később aztán hivatalos utakról, vagy nyaralásokból visszatérve mindig kellemetlen érzés fogott el, ha megérkeztünk a beléptetéshez és utána beléptünk. Elég körülnézni, sőt, időnként elég lélegzetet venni. Néha kriminális bűz terjeng azonnal, ahogy beér az ember Romániába, a látkép pedig tökéletesen illusztrálja, mi van itt: lepusztultság, komorság, rendezetlenség. Itthon vagyunk.

Gyorsan, minél hamarabb zavarjuk hát le az utolsó kilométereket, és be a házba, a négy fal közé, ahol valami otthonérzet, valami hazajöttem fíling még tényleg van. Siessünk, hogy ne is lássuk, mi az az állandósult kilátástalanság, az a nyomottság, ami odakint uralkodik. És ami a hazatérőt talán még jobban szíven üti, mint az errefelé tévedő utazót.

Az utóbbi alkalmakkor azonban valahogy elmaradt tőlem ez a több évtizedes szörnyű érzés, hogy ez (is) jelenti a hazaérkezést. Már-már egyszerűen csak hazajöttem és kész.

A média aktuális baromsága az volt a Sziget előtt, hogy az újinfluenzával riogatott. Hogy ennyi ember összegyűlik itt Pesten, s kellően védett-e a rendezvény, vagy tömegfertőzés várható. Meg ilyenek.
Igen, világos: minden alkalommal valami újat kell megpróbálni - gondoltam -, de ilyen blődséget azért már mégis... Majd pont a feszten fog lecsapni a súlyos kór, itt leszünk biológiai áldozatok. Hehe. Na persze már!

Aztán volt itt négy kitűnő napom. Az ötödiken pedig elkaptam.
Igaz, nem az újat, hanem a régi, jól bevált influenzát. Legalábbis azt hiszem.

Két éve így, előrelátóan vártam a port és a pincért

Most, hogy ilyen ügyesen leállamvizsgáztam - s immár mintegy negyed kiló oklevelem van -, jöhet végre egy kis fesztiválos ejtőzés. Egyszerűen egy ideig nem kell okosakat mondani.

Igaz, az államvizsga előtt is jött már, hiszen az idei Szigetet felvezettem pár napja Debrecenben a Campuson.
Meg akkor is jött nyaranta eddig is, amikor épp semmi államvizsga nem volt. Úgyhogy mindegy is, nem kell semmi pretextus: simán jöhet.

De tényleg: nem unom már a feszteket? Például a Szigetet, de a Félszigetet vagy épp a Campust is. Unhatnám. Hiszen évek óta látogatom őket. De nem.
Pedig épp azon méláztam az imént, hogy ha egy picit is odanézünk, látható az összes hűvös acélcső, krómozott dugattyú, szelep és hidraulika a színes szánsájnos kulisszák mögött: minden oldalról csakis precíz, kimért, ugyanakkor bemért, jéghideg, olajozott üzleti gépezet már mindegyik ilyen rendezvény.
És elárasztotta egész Európát.

Amikor az ember rádöbben, melyik a Prodidzsáj És amikor megmutatja, avagy Prodidzsáj tribute

A világon sehol sincs annyi ilyenszerű feszt, mint az öreg kontinensen. Mert nagy üzlet, s éppen ezekben az években van jelen formájában csúcsra járatva e gépezet. Most ez a divat.

Ezzel együtt jobb, ha az ember az idő nagyrészét a kulisszákon innen tölti. Mert úgy valóban jól szórakozhat.

Én például már napok óta nagyon jól szórakozom. Pedig még ki sem mentem a Szigetre.
Nézem viszont az audiovizuális reklámanyagaikat. Amik - pár év viszonylagos csend után - megint nagy dobásnak számítanak e téren.
Az idei szpotjaik halálpontosan bemérik és letarolják a célközönséget. Ráadásul kultuszt teremtemek. Nem hosszan tartót, nem évelőt, csak egynyárit. De ez elég is nekik.
Pedig az idei reklámfilmjeik finomvegyesek. Az első kettő nagyon atom, erősen ott van a szeren, a többiek nem túlságosan eredetiek, ám - folytatások lévén - az előzményekből élnek, és így repesztenek maguk is.

Nézzük, miről van szó.

Szinte tavaly ilyenkor kezdődött a gáz pekingi olimpia, amiről annak idején ki is fejtettem. És még mindig van pénz benne. A sokadik bőrt húzzák le róla.

A hír szerint felfújható gumicsónak, súlyzókészlet és dedikált fáklya is található azon relikviák között, amelyeket a tavalyi pekingi olimpia megnyitójának első évfordulóján, augusztus 8-án fognak elárverezni. Az olimpiai árverés tavalyi, első fordulójában több mint 700 ezer relikvia talált gazdára, összesen 27 millió dollár értékben.

Hát nem semmi, hogy mennyi minden változott sokezer év alatt...

Ráadásul valami miatt én élből utálom az olimpiát.
És mégis foglalkoztam vele, írtam róla. Még filozófia szakos hallgatóként dobtam össze az alábbi kis humoreszket az akkori kísérleti lapunk számára. Az ókori görög olimpiákról szól, a filozófus-versenyzőkről.
És mivel most nincs olimpia (tehát – mint az magában a játékok előtt egy évvel íródott szövegben is szerepel – a két olimpia közti időszakban, azaz olimpiászban vagyunk), csodálatos alkalom, hogy felidézzem a szöveget.

Uborkaszezon - bár nyár lévén lennie kellene - alig van. De zöldség annál több.

Helyi szinten is vannak kis saláták ugyebár - amelyek most épp a szegény kulturális életből készülnek. Jaj, majdnem lefelejtettem az idézőjelet: szóval a „kulturális életről” van szó.
Mert ugye igazából vajmi kevés köze van a kultúrához annak, ami például itt Váradon a filharmóniánál zajlik jó ideje. Ennek az egyre inkább diszharmónia jellemezte társaságnak az élén vezetőváltás történt. Nyilván politikai alapú. Hiszen ami nem politikai (tehát gazdasági) klikkalapú ma Romániában, az nincs is.
Márpedig van például filharmónia is: ez onnan is tudni, hogy hónapok óta kiszűrődik a falai közül az egészet átszövő érdekcsoportok visítozása.

Nos, az eddigi igazgatót, a jolly joker pártember Sarkady Zsoltot váltotta most a volt szalontai polgármester, a nemrégiben még alprefektusként nyomuló Tódor Albert.
Wehehe. Nem rossz. Egy kis üdítő nyári humor, ahogy a veretes szakemberek, cizellált kultúrguruk követik egymást.
No, megint lefelejtettem az idézőt. Pedig az ott van ám. Nagyonis.

Hiszen hogyan is lehetne idézőjel nélkül beszélni arról, ami ezt az újabb „kulturális vérfissítést”, a „kitűnő”, „hozzáértő” vezetők rotációját illeti? Ahova nem kell az idéző, az a rotáció. Ugyanis tényleg csak ennyi.

Szarozás volt a stadionban, de kijött onnan. Ám kint már alig vevődik észre, mert ugyebár a szarozás amúgyis jellemzi az egész országot. Úgyhogy könnyen elkenhető.

Undorító kép, mi? Hát, az egész ügy is az.

Mert még mindig nem teljesen világos, hogy mi az, ami ma zajlott a román sajtóban. Na meg egy magyar vezetésű romániai intézményben.

Ez a kézírásszerű betűtípussal szedett üzenet jelent meg ma az Adevărul első oldalán

Arról van szó ugye, hogy pár nappal ezelőtt a Bukarestben lejátszott Steaua-Újpest focimeccsen a román csapat szurkolói egy olyan feliratot függesztettek ki saját szektorukban, hogy azt mondja: „Mennyi ideig tartja egy magyar nő a szart magában? 9 hónapig”. Sőt, először a pálya irányába tartották a feliratot, majd szépen át is költöztették a lelátó egy másik pontjára, ahol már az Újpest - amúgy szintén nem túl bársonyos lelkületű - szurkolóit provokálták vele.

A két tábor találkozásának volt még számos más kérdéses mozzanata, de ebből lett nagy ügy aztán. Főleg, hogy elméletileg az UEFA is büntethetne mindemiatt. Magyarországon egy ellenzéki képviselő még a kormányhoz is fordult az ügyben, azt tudakolva, hogy hogy ityeg mostanság, mi a pálya ezzel kapcsolatban. Illetve miért van az, hogy semmi.
Az UEFA is úgymond megvizsgálja a kérdést (bár itt inkább elkenés várható).

Ilyen előzményei voltak tehát annak, hogy a bukaresti Adevărul című napilap, továbbá a nagyobb városokban (így Váradon is) megjelenő helyi, ingyenes verziói, valamint a szintén az ő kiadójukhoz tartozó Click című kiadvány magyar nyelvű bocsánatkérést jelentetett meg ma, továbbá azt állítja, hogy az UEFA vezetőihez fordult, a felirat miatt szankciót követelve.

És ezen töröm a fejem azóta is. Ugyanis van pár érdekes vonzata ennek az egésznek, azon túl is, hogy alapvetően páratlan gesztus, és marketinghúzásnak sem utolsó.

Már egyre nagyobb szemeket meresztettem, s fennállt a veszélye, hogy az állam is leesik. Azt láttam ugyanis, hogy mintha a PSD rendet akarna teremteni az országban egy ügyben. És ez hihetetlen.

A PSD ugye, amelyik húsz éve, a rendszerváltás óta bábáskodik Románia elkorcsosítása felett, vérben gázolt, polgárháborús állapotokat teremtett a kilencvenes években, majd pedig mentora volt a szekusgarnitúra gazdasági-politikai térnyerésének, a korrupció elterjesztésének és szinte kötelezővé tételének, továbbá gyakorlatilag ő segített abban, hogy a teljes politikai osztály megteljen téglákkal, bűnözőkkel és csicskákkal.

Nos, ez a PSD most nekiment a sok romániai kamuegyetem, diplomagyár egyikének. Egyáltalán: nekiment bárminek, ami rosszul működik. Pedig nem nekimenni szokott, hanem felkarolni és szimbiózisban élni az ilyesmivel. De most valami más irányba indult el.

Spiru Haret akadémikus, matematikus, pedagógus, a román oktatás egyik reformátora
és Mircea Geoană politikus, tragikus, epilógus, a román oktatás egyik machinátora

A Spiru Haret nevű egyetemről vállalkozásról van szó, amelynek többszázezer diákja van. Illetőleg ahonnan több százezren vásárolnak oklevelet. És jött Ecaterina Andronescu tanügyminiszter - aki ugyebár eddig sosem a bölcs döntéseiről volt híres – és közölte, hogy a törvényen kívül álló és az akkreditációs folyamatot sem vállaló Haretet gyakorlatilag meg fogja szüntetni, s legalább százezer diplomát érvényteleníteni fognak.
Hú! Ez nagyobb húzás lett volna annál is, ahogy hangzik.

Az ország összes ilyen álegyetemén – Nagyváradtól Baromlakáig – tömegével “tanulnak” ugyanis a mindenféle politikusok, rendőrségi vezetők, volt és jelenlegi besúgók, közigazgatásbeli élősködők és más állatfajták. Arról van szó ugye, hogy bent van a dossziéjuk, s egy idő után a kész oklevéllel együtt veszik majd ki azt. Itt Váradon is tudok olyan politikai haramiákról – beleértve több közismert magyar keresztapát is -, akik az állami egyetemen külön elbírálásban részesülnek, és gyakorlatilag úgy érik az oklevelük, illetőleg a doktorátusuk, hogy oda sem szagolnak soha.

Utálom ezt az országot. Pedig fejlődik. De olyan lassan, hogy az már önmagában is megalázó és gyűlöletes minden polgára számára.

Vannak újabb példáim is arra, hogy itt a legtöbb esetben még mindig valamiféle kis nyomásgyakorlások és fenyegetőzések kellenek ahhoz, hogy bárki bármit normálisan megtegyen, amiből nem jön közvetlen haszna.

Igen, ott lesz az valahol előrébb. De érte kell menni.

Eléggé rosszul alszom mostanában, hetek, sőt, hónapok óta.
És épp mostanában kezdett ez helyrejönni: már szinte időben fekszem, s az utóbbi éjeken ritkán riadok sötét álmokra, vagy arra, hogy odakint elvágtató nyergesvontató rázza a házat és vele együtt az ágyat.

Most meg gondoltam, írok egy bejegyzést arról, hogy lemondott Ridzi, az újabban elég jól kinéző sport- és ifjúsági miniszter. De már későre jár megint, és a bioritmusom (vagy mi) helyrejövetelét nem akarom azzal gátolni, hogy ilyen fárasztó dolgokkal foglalkozom.
Bár tény, hogy esti mesének nem rossz ez a „becsületbeli lemondás”.

Úgyhogy inkább megyek aludni.
Kérem tehát, akit érdekel a téma, az saját magának alkossa meg a bejegyzésemet,

Az AIDS szúrta a szemét Kolozsvár önkormányzati többségének egy utcanévben - úgyhogy átkeresztelték seggre.
Legalábbis ez jön ki az egészből, ha olyan betegesen és gonoszan gondolkodunk, interpretálunk, mint ők.

A hír lényege, hogy Sorin Apostu PD-L-s polgármester és csapata a helyi tanácson átvitt döntéssel egyszerűen megváltoztatta a Dsida Jenőről elkeresztelt utca nevét.

Picasso: Apostu hülyét csinál a magyarokból, de a románokból is
(olaj/vászon, 2009.)

Valójában azért tett így, mert az RMDSZ embereivel előzőleg nem tudott kiegyezni egy neki fontos tervezet megszavazásáról – azaz kis bosszúról van szó. A névváltoztatás hivatalos indoklása azonban már nemcsak az RMDSZ-t sértheti (sőt, e szervezet egyre kevésbé érzékeny bármire is), hanem az egész magyar közösséget. Meg egyáltalán: nemzetiségtől függetlenül az épeszűeket. Még akkor is, ha ugyanakkor röhöghetünk is egy jót ezen a rablómesén.

Azt mondják ugyanis, hogy azért kellett lecserélni az utcanevet, mert a Dsida név hasonlít az AIDS román megnevezéséhez (SIDA).
Sőt, úgy intézték, hogy érkezett egy - úgymond - lakossági kérés, írásos panasz, amelynek alapján a tanács eljárhatott.

A város egyik lakótelepi negyedében lévő utca viselte eddig Dsida nevét, s hiába volt az a mentőnek szánt felvetés, hogy az új neve Szabédi László (költő és műfordító) legyen, ezt is elvetették. Helyette Pablo Picasso lett az utca új neve.

Ami viszont szerintem vészesen hajaz az angol „ass” szóra. Illetőleg magában foglalja azt.