Most én is nyomhatnám itt a nagy mártírszöveget, hogy megpróbáltak indexre tenni a saját városomban a megélhetési kultúrnyikok. (Hiszen megszokott az ilyen kisstílű hőbörgés tájainkon, szinte külön műfaj egyes marginális fosszíliák részéről.)
De inkább csak mosolygok, annyira vicces ez.

Alább ugyanis az a röpke írásom, amelyet a nagyváradi magyar folyóiratok nem szívesen közöltek volna - egyes olyan szerkesztők személyes lelki (ahh!) érintettsége és magánfájdalmai miatt, akik most folyóiratoznak. Ám ezek az exkollegák az alant elterülő írásban említett egyik laptól kerültek ki annak idején - ez fáj nekik. Ami tényleg érthető is, csak épp e régi lelki teher mostani manifesztálódása gyerekes. (Nyűglődtek is rendesen, amikor eljutott hozzájuk e szöveg, molyozgattak vele, félrematattak, kifogásokat kerestek, amíg vissza nem vontam tőlük a kéziratot.)

Úgyhogy végül - mint azt ma megtudtam az ottani szerkesztőségtől - simán megjelent a budapesti Valóság című folyóirat 2008/5. számában.

(Nem fogok itt kárörvendeni, de annyit elárulhatok, hogy ez így minden szempontból sokkal jobb - köszi, Pece mentiek.)
Nah. Csapjunk a lovak közé.

:P (Ez meg itt egy vizuális elválasztóelem.)

Hármas határ két átkelővel: a romániai magyar sajtótörténet újkori fordulópontjai

Előszó

A romániai magyarság XX. századi története során három fő erővonal, három döntő esemény befolyásolta a bel- és kisebbségpolitika alakulását, s ilymódon a sajtó működését, szemléletét, struktúráját. E három eseményt három évszámmal jelölhetjük (1920, 1945, 1989), mégis csupán két csoportba sorolhatjuk, így csoportosíthatjuk: 1920, 1945, valamint 1989. A jelen írás azt tekinti át, hogyan hatott Trianon, a kommunista diktatúra és az 1989-es eseménysorozat a romániai magyarság sajtójára.

Ez is megvolt. Helyhatósági választás, premierekkel.

Ilyen újdonság volt ugye, hogy most voksolhatott először az 1989 után születettek generációja. Meg ilyen volt az is, hogy most először mérhette össze erejét (vagy legalábbis támogatottságát) két romániai magyar politikai erő. Meg az is újdonság, hogy például Váradon először nyert valaki első fordulóban polgármesteri mandátumot. Vagy az, hogy megyei tanácsok elnökeit most először választhattuk közvetlenül.

Na nem, cicám: elég a dörgölőzésből, mert allergiás vagyok.
[Az előző választásokkor fotóztam egy szavazókörzetben: ekkor voltam
utoljára (haszon)állati szerepkörben voksolni.]

Az is újdonság volt, hogy betelt a személyim hátoldala, így már nem volt hova ragasztani a voksolást igazoló lehúzóst. Nem beszélve arról a premierről, hogy másom is betelt.

Szépen nyomogatja a bélyegét ránk a korteshadjárat. Jövök-megyek, ezenközben egyre-másra jutnak eszembe a kampányszlogenek, a plakátokon látható mellébeszélések. (Valami ködös, freudi okból a lózung szót utálom, de mégis inkább azok.) Illusztrálom.

A villanyrendőrnél várakozom, a végtelen pirosnál. Közben nézegetek ki a kocsiból.

Alanyokat keresek választási kampányt, illetve ennek kontextusát tükröző modellezéshez.

Kérem, mailezze el mindenki a lakcímét, aki úgy érzi, nem tudja, kire szavazzon. Meg az is, aki úgy érzi, nagyon tudja. Felkeresem majd az igénylőket, szép, magyar modellezés lesz.
Az egyénekre lebontott csoportterápia menetét a következőkben ismertetem.

Valóban elnyomott nemzeti közösségként fogok csengetni.

Nincs készen, szöveg is jön majd, amikor ráérek.

(Update: mivel végül nem érek rá, mindenkit megkérek, hogy gondoljon olyan jó kis elmés képszövegeket a fotókhoz, amilyeneket akar, s így nézegesse végig ez utóbbiakat. Kösz az együttműködést, biztos vagyok benne, hogy nagyon jók a képszövegek.)

Érdekesen változik az ember (tudat)állapota hosszabb idő után hazafelé tartva. Ízelítő jön.

"Otthonról" indulva San Francisco reptere felé: "Ó, yeah, végre megyek haza!"
San Franciscóban, a reptérre érkezve: "Yeah, végre megyek haza!"
Nyolc óra várakozás után: "Ó, megyek haza."
A gépen: "Végre megyek haza."
Földet érés előtt, Münchenben: "Megyek haza."
A Pestre tartó gépen: "Megyek."
A Váradra tartó buszon: "Ó, haza."
Váradra érkezve: "Ó!"

Itthon: "Végre!"
Egy nappal később: "Ó, +@%$^&*!"

Nagyon kell vigyazni Amerikaban, hova lep az ember. Ugyanis itt vagy allandoan tortenik valami, vagy nagyon serulekeny az egesz, s egyes emberek romlast hoznak ra. Ilyen ember vagyok en is, ugy nezem.

Legalabbis amerre jartam, ott ko kovon nem maradt eddig. Nezzuk tehat az apokaliptikus hatasaimat.

Repulni fogok rovidesen, ugy erzem.
Az USA szegenyebb lesz majd velem es en vele. De mi azert gazdagodjunk. Ilyen megfontolasbol kozlom, hogy itt a konkludalas ideje. Lassuk tehat, melyek azok a tapasztalatok, illetoleg kovetkeztetesek, amelyeket itt szurtem le. S amelyek nyilvan alapveto fontossaguak, feltetlenul kozerdekuek, kozossegunk javat szolgaljak, nemzetunk fejlodeset segitik elo, valamint blabla-bla-blabla. Johet a szamvetes es az okito szozat, a jobbito szandeku tapasztalatmegosztas. Kulonfele morzsak, szilankok, foszlanyok formajaban.

Erdekes-e megnezni egy filmcsillag hazanak csukott kapujat? Szamit-e, hogy hol halt meg egy enekesno? Erdemes-e idot szanni arra, hogy megtekintsd, honnan indult par nagy zenekar? Van-e lenyeg abban, hogy megnezd, hol forgatjak a sok buta es par okos filmet? S annak van-e valami teteje, hogy ures amifiteatrumba kukkints be, ahol maskor gigasztarok lepnek fel?
A valasz alapvetoen nem.
Amig az ember meg nem erkezik Hollywoodba.

Sosem szerettem az ugynevezett Gyerekszaj rovatokat sehol. (Ugye ez az, ahol gyerekek humoros bekopeseit kozlik.) Mindig eroltetettnek tunt ugyanis az ilyesmi.
Viszont a gyerekeket szeretem. Es ujra meg ujra csodalkozom is azon, mennyire gyorsan ernek a sracok mostansag Nyugaton. Europaban, de pl. Amerikaban is. Foleg szellemi fejlodesre gondolok itt. Messze lehagytak Kelet-Europat... Regen. Ezt tudjuk. Es sokszor latni peldat ra.

"Tovabbi jo szorakozast. Bele fog betegedni, ha majd haza kell menni" - igy bucsuzott tolem a minap egy kedves csalad, amelyik nalunk volt latogatoban. Ja: csipobol mondtak a frankot. Eloszor csak nevettem rajta, aztan elgondolkoztam.

Igazan nem ismerem magamat olyannak, aki ilyesmibe belebetegszik - bar itt tenyleg nagyon jo, de akkor sem. Viszont hallottam hasonlo sztorikat itt, sot, ismerem az egyik koztiszteletben allo Bihar megyei szemelyiseg Bihar megyei ember fiat, aki tenyleg laza machokent jott ide, aztan hazaugrott, hogy majd visszajon, de azota sem engedik vissza - emiatt kedelybetegen tengodik otthon es arra var, hogy talan ujra kap majd vizumot egyszer.

Na, nemtom. Nekem vizumgondjaim nincsenek, de kozelit a veg attol. Es tenyleg nem orulok neki, es probalom kihasznalni azt, ami maradt.

Sajnálom, hogy nem tudok képeket feltölteni (elképesztő, milyen renyhe itt a net, ha hazamegyek, majd pótolom). Megmutatnám ugyanis, milyen az, amikor a giccs megbámulandó, pontosabban annyira monumentális, hogy az már lefegyverző.

Mert van ilyen: az elmúlt három napot Las Vegasban töltöttem, onnan tudom.

Nem kizárólag a feketék és az "ősamerikaiak" az érdekesek itt (szeretem szemlélgetni az embereket), hanem a magyarok is.
Találkoztam ugyanis Puskás egyik csapattársával, valamint az 1956-os forradalom egyik harcosával, meg az utolsó magyarországi komcsi vezetők egyikének rokonával.
Mind érdekes pályát futottak be. Amerikában már nem azok, akik otthon voltak. Úgyhogy íme néhány rövid esettanulmány arról, hogy mivé lesz az ember 10 ezer kilométerrel odébb (vagyis idébb).

Ha már közel van az ember Hollywoodhoz (most kb. 5 órányi autózásra vagyok tőle, ami autópályán való haladást jelent, azaz nálunk simán lehet 10-11 órának számítani; amúgy a jövő hétvégén még közelebb megyek és megnézem), érzi a perverz késztetést, hogy amerikai filmre, lehetőleg hollywoodira üljön be a moziba.
Pedig milyen fura, abszurd dolog ez. Olyan, mintha otthon utálnám a zabkását, de a világ zabkásatermelésének nagyját adó üzem közelében hirtelen falni kezdeném a rémes tápot.

Nem az én dolgom eldönteni a létét, mégis közlöm, hogy van isten.

Nem csak azért mondom ezt, mert vége lett a romantikus trógerkodásnak és ismét a turisták valóságtól elrugaszkodott életét élem.
És nem csak azért, mert legújabban San Francisco csodáit sikerült megnézni (Golden Gate, Alcatraz, Chinatown stb., stb., stb.).
Sőt, nem is csak azért, mert visszajöttem Clovisba a vendéglátóim birtokára, ahol egy narancsliget közepén lakom (ötszáz narancsfa veszi körül a házat, minden nap szedhet és készíthet igazi narancslevet magának az ember - már aki itt új, a háziak ugyanis a maguk részéről már rég unják).

Hanem azért is, mert élek, pedig a statisztikák és az értők kommentárjai szerint már halottnak kellene lennem.

A melobol hazafele jovet beneztunk egy World Food nevu uzletbe, ahol kulonbozo europai allamokbol szarmazo etelek es italok kaphatoak. Par falat az otthonbol.

Megtapogattam az utcankban levo sarki uzletbol ismeros lengyel halkonzervet, udvozoltem az otthon kaphato cseh majkremet, koszontem a jobb varadi uzletekben lathato orosz kaviarnak, kacsintottam a magyar bornak.

Szunetel a turistaskodas par napig, megy a munka.
Ket epitkezesen dolgozom, ket kulon kisvarosban, szinte egyszerre. Magam sem godoltam volna, hogy valaha ilyesmire adom a fejemet. De ezt is turistalatvanyossagnak (pontosabban az itteni elettel valo ismerkedesnek) fogom fel, ugyhogy kisebbett roppan a gerincem, amikor cementet rakodunk.

Good friday. Ezzel volt tele az elmult idoszakban minden.

Minden reggel benyomom a tevet, azzal kelek. Ugyhogy mar szerdan csodalkozva neztem a hirmusorokban, hogy azt elemzik, hogy lesz-e good friday - azaz (szo szerinti forditasban) jo pentek.

Na, gondoltam, ezek marhara utnatkozhatnak itt, ha ilyesmivel toltik meg a hirmusorokat. Hat nem tortenink semmi Irakban es Afganisztanban? Obama mar nem kavar indulatokat? Senkit sem lottek le? Nem jon semmifele ciklon? Vagy ilyesmi...
Akkor kapcsoltam el szent sertodessel eltelve, amikor a hirmagyarazo es a meteorologus is elmondta mar a velemenyet arrol, hogy mi varhato a good friday-napon, s eppen eloben kapcsoltak egy lelkeszt, hogy mondja el o is az allaspontjat. Na, ez mar sok - mondtam magamban -, meg a vallast is belekeverik egy ilyen ures butasagba.
Aztan a helyzet fokozodott.

Azt az arcat lattam ma Mexikonak, amelyikre szamitottam: katasztrofalis. Es eppen ezert tetszetos. Az elviselhetetlenseg adja a varazsat.
Elore szoltak, hogy ne menjek oda. Ugyhogy meg jo, hogy odamentem. A vendeglatoim szerint Romaniat lehet ott latni, a hotel alkalmazottai meg attol ovtak, hogy ott kosz, ricsaj es lovoldozes van. Ugyhogy koran reggel felszalltam a buszra, amelyik atvitt Tijuanaba...

Nagyon sok erdekesseg jutott eszembe, amirol irni kellene ide. Aztan a meg sokkal tobb erdekesseg szepen elnyomta az elozoeket - na meg a blogirasi lenduletemet.
Egyre csak jonnek: az impulzusok, az impressziok minden szegletben, minden varosban, minden utcasarkon (nem rohog) tomorulnek, tolulnak, vigyorognak. Az ember csak kapkodja a fejet, a gepet es a gondolatait.

1989 decemberének utolsó napjaiban sokminden járt a fejemben arról, hogy milyen lesz abban a másfajta világban élni, amely közelebb jön (bár látható volt, hogy nem eléggé közel és nem eléggé gyorsan). Három fő tételem volt annak idején, amellyel illusztrálni próbáltam a változásokat.
Tudtam, hogy – mint mostantól olyan sok ember – én is ott leszek valahogy az újságban, a tévében, a rádióban. Hiszen a szabaddá (vagy legalábbis sokkal szabadabbá) váló társadalomban majd a polgárt is szerepeltetik, egyébként meg sokaknak meglesz az a tizenöt percük, úgyanúgy, ahogy Nyugaton.
Tudtam továbbá, hogy – mint mostantól olyan sok ember – valamit nyerek majd valamiféle nyereményjátékon, beküldős akármikkel, szelvényekkel, vagy hasonló izékkel. Hiszen kapitalizmus, fogyasztói társadalom jön, s ennek része az ilyen szemfényvesztés is.
És tudtam, hogy – mint mostantól olyan sok ember – eljutok Amerikába. Hiszen az új rend legalább annyit feltételez – a fent jelzett gondolati és megnyilvánulási szabadság és a gazdasági nyitás mellett –, hogy nemcsak kétévente engedik ki az embert valami barátian komcsi országba, hanem szabadabban lehet jönni-menni, s meglátogatni az új modellnek számító mocskos kapitalista, imperialista szennyet is.

Szóval ezeket vizionáltam volt 1989-ben.
És ezek közül mindegyik bejött. És persze egyik sem úgy és akkor, ahogyan és amikorra gondoltam. (És persze ez már csak így szokott lenni.)

Szép kis választás jön megint. A helyhatóságira gondolok, mégpedig nagyváradi viszonylatban. A polgármester-választás két favoritja ugye a jelenlegi polgármester, Mihai Groza (PD-L), valamint a volt prefektus és kormányfőtitkár, Ilie Bolojan (PNL, de formailag párton kívüli).

Igaz ugyan, hogy a választások általában sem jó és rossz között zajlanak, hanem a kisebbik rosszra törekszik a körültekintő polgár – úgyhogy nincsenek illúzióim. De szeretném ha lennének, lehetnének.
És ahogy a többséget nézem, úgy tűnik, sokaknak vannak. Úgy gondolják, hogy a verseny a dubiózus és az igazságosztó, a rendetlen és a rendteremtő, a maffiózók bábja és az angyalok küldötte között fog eldőlni.

Azt mondja - bizonyos kontextusban, amit csak őt tud előre, más nem beavatott - az egyik legnagyobb öntudatlan humorgyáros (aki ennél fogva öntudatlanhumor-gyáros is) és helyi aberrátor: “Örs, te olyan vagy, mint a lótuszvirág. Csupa sárból és mocsokból emelkedsz ki, de igazi hamvas szépséggé válsz”.

Hm. Részemről oké.
Aztán amikor már szélesen vigyorogva, erõsen helyeslek, mentegetõzni, magyarázkodni kezd. Azt mondja, "á, nem is pont úgy értettem, izé, vicceltem". Remélem is. Hiszen nem csupa sárból és mocsokból emelkedtem ki.
A többi stimmel.

Errõl jut eszembe: népszavaz ma Magyarország. És ugye ők furcsa népszavazási eredmények produkálásában profik...

Egy nálunk készült graf arról, hogy alakult...

Megfáztam, vagy nem tudom, mi. De fáj, könnyezik, kapar, felszökött.
Hát na: nátha.

Érdekesen telnek ilyenkor a napok. Mitha kicsit illuminált állapotban, vagy pedig valamiféle burokban lenne az ember.

Megnéztem a fresh Oscar-díjas filmet. (Ahhoz képest, hogy oscaros, elég jó, a Coen-fivérek erre garanciát jelentenek.) Csakhogy néhány kulcsmomentum kimaradt.

Itt a tavasz, beköszönt hát a derű, jön a sokszínű ébredés egyre közelebb - na meg jópár ember halála vagy krónikus betegsége is. Köszönet ez utóbbiért a nagyváradi önkormányzatnak.

Hiszen ebből a tavaszi kavalkádból a város több részén alig látszik majd valami a tonnaszám szálló portól.
És nem, nem igaz, hogy ne ez lenne az egyik legnagyobb gondja a városnak. Szinte mindenki tudja és fújja (na meg szívja): a legrégebbi olyan problémák közé tartozik, amelyek egyre csak súlyosbodnak.

Fel kellene ajánlanom bizonyos részemet orvosi kutatásokra. Halálom után (azaz épp mielőtt porhüvelyem maga is porrá válik ebben a porfészekben) a megyeszékhely vezetőibe kellene átültetni a tüdőmet – akár tetszik nekik, akár nem.

Van az a kicsit elcsépelt mondás, amely szerint csoda, hogy egy ilyen országban egyáltalán menetrend szerint járnak még a buszok és kinyitnak az üzletek.
A balkáni tempókat, a fejetlenséget és rendetlenséget kifogásoló mondat fölött búsongóknak van egy jó hírem, egy újabb jó példám is: a posta is működik.

Történt, hogy egy levelet adtam fel egy alapítvány címére, amelyik alapítvány postafiókot tart fent a beérkező küldemények számára a város főpostáján. Na most: magam is épp a főpostára mentem feladni a borítékot - azaz a küldemény épp oda érkezett volna végül, ahonnan útjára indítom.

Mindig érdekes azt nézni, hogy valaki hogyan kergeti a saját farkát.
Talán mindenkinek az életében van olyan mellékszereplő, aki lemegy kutyába és időnként a nyomába szegődik az illetőnek, megugatva őt.

Volt nekem is ilyen ragaszkodó, önjelölt ebem. Annak idején magasabb beosztásban dolgozott, mégis állandóan félt tőlem és fúrt. Pontosabban ásott, kapart, a hátam mögött morgott, vicsorgott. Kitartó volt. Talán épp azért, mert sosem ért célt.
Aztán simán eltűnt, máshova sodorta az élet.

Íme amit ígértem: tegnapi fotók a Holdról, valamint teljesen amatőr felvételek a 2005. október 3-i napfogyatkozásról.

Kinéztem az előbb: még ott van és jó kövér.
De persze hogyne lenne ott, amikor a fogyás csak pár óra múlva esedékes.

Ismét történelmi esemény húzott el mellettünk: Koszovó független lett.
Mondom független. Nem autonóm. Úgyhogy szerintem egyelőre üljön vissza mindenki a helyére, aki örömében felugrált Székelyföldön, vagy (támogatólag) itt nálunk, a Partiumban.

"Igen? Uraim! Hát ez volt itt a nagy baj a székely autonómiával?
Hogy nem volt precedens? Ó, nagy kő esett le a szívemről!"