Szépen nyomogatja a bélyegét ránk a korteshadjárat. Jövök-megyek, ezenközben egyre-másra jutnak eszembe a kampányszlogenek, a plakátokon látható mellébeszélések. (Valami ködös, freudi okból a lózung szót utálom, de mégis inkább azok.) Illusztrálom.
A villanyrendőrnél várakozom, a végtelen pirosnál. Közben nézegetek ki a kocsiból.
A járdán három suhanc suhan. Sietnek, szaporázzák a lépteiket, de egyiküknek van ideje közben mélyen az orrában matatni. És ahogy tekerik a számomra ismeretlen cél felé, a vájár egyszerűen, laza átmeneti mozdulattal felkeni a leleteket annak a háznak a falára, amelyik előtt éppen elvágtatnak. Hihetetlen.
Ez persze nem elég állat: a haverja is kedvet kap, megáll egy pillanatra, gyors külszíni fejtést végez, majd visszafordul, s elhelyezi a cuccot ugyanannak a háznak a falán. Már nagyon szeretném, ha zöld lenne.
"Oradea crede în fapte" ("Nagyvárad hisz a tettekben") - jut eszembe.
Haladok. Nem sokáig.
Ahogy az már lenni szokott, nem elég kicsi a város már a kocsiknak, még kissebbé teszik azok, akik csak a sajátjuknak képzelik: száznyolcvanhatezredszer is azt látom, hogy egyszerűen megáll a csúcsforgalom és az út közepén egy olyan, akire kifejezés sincs. Bekapcsolja a vészjelzőt, s áll - mintha a villogtatással megoldaná azt, hogy tilosban teszi, s a fél várost feltartja.
Nem szoktam, de most aztán elegem van, így mellé húzok, leengedem az ablakot, s mondom: "Elnézést, ez nem parkoló. Ha jobbra felnéz, ott a megállni tilos tábla". Azt mondja: "És?" Jelzem: "És mindenkit feltart, kerülgetnie kell sok embernek egyet." Válasz: "Várok valakit."
Szóval nincs infarktusa, nem robbant le a járműve, nem maradt benzin nélkül, nem is érezte úgy, hogy rájött az élet értelmére, s most azonnal végig kell gondolnia. Egyszerűen a magánügye miatt szívunk.
Na most, ha ilyenkor kiszállok, akkor én is feltartom a többieket, ráadásul az erőszak nem megoldás, amúgy meg sok időt elvesz. Ha átdobom az első kezembe eső tárgyat hozzá, akkor nem vagyok eléggé cizellált, meg a tárgytól is elköszönhetek. Ha úgy megyek tovább, hogy szándékosan leütöm a tükrét, akkor az előbbi bunkóság-érv mellé bejön az is, hogy az enyém is megsérül. Úgyhogy egyszerűen csak továbbhajtok, a visszapillantóban látva, ahogy a mögöttem várakozó is lelassít és valamit mutogat - ő már nem finomkodik. De a helyi atomgyerek nem mozdítja a kocsiját. Mindenki más le van ejtve, emellett a (közlekedési) morál, meg a szabályok, meg az általános káoszt megakadályozó minimális magatartási normák is.
"Merjünk sikeresek lenni" ("Ai curaj, ai succes") - ugrik be az adekvált kampámyduma.
Korán reggel rekedtes női hang ébreszt.
De nem bent van, hanem kint: a buszmegállóban egy anya okítja a gyerekét. Leeresztett redőnyön és csukott ablakon át is hallatszik, miként adja át a tudást, hiszen pont az ereszem előtt állnak.
"Nem megmondtam, hogy ne menj többet apádhoz?! Agyonverlek, ha még megtudom, hogy ott esz a fene. Az egy büdös #%ci! Vagy ha mindenképpen az ő se##ét akarod nyalni, többet ne is lássalak. Rohadj meg! Rohadjatok meg mind! Te kis #%ci!"
Vékonyka, harmatos sírás csendül fel, majd egy hűvös, hajnali frász csattan - s azzal indul is az élet, felkel a Nap.
"A választás szabadsága" - társítom a képzetet.
Jön szembe az utcán az egyik politikus-pojácánk a sok közül. Széles mosollyal, messziről köszön. Már rég nem tudom eldönteni, hogy ilyenkor boldog vagy részeg.
Sosem feledem azokat a pillanatokat, amikor egy régebbi voksolás napján pártja választási bizottsági tagjaként volt jelen a városközpont egyik szavazókörzetében. Már reggel ott botorkált a folyosókon, s ahogy meglátott, eldalolt egy részletet pártja választási indulójából. Aztán percekig szorongatta a kezemet (szerintem elfelejtette, hogy gyors kézfogással indítottunk, s úgy maradt), miközben odébbtuszkolt, hogy vázolja: megújulás kell ennek az országnak. Nem mondom, hogy ittam a szavait, ám annyira belemászott az arcomba a kiselőadás közben, hogy szinte én is megrészegültem mondandója hallatán.
Passzív alkoholizálásomnak az vetett véget, hogy a változás letéteményesének válláról leesett a lazán odavetett zakója, s fel kellett vennie a földről. Ezért leszakadt rólam. Úgy éreztem, politikai függetlenségemen esne csorba, ha beavatkoznék a zakó utáni kapkodásba - ezért inkább csak néztem, ahogy előbb állóhelyzetben nyúlkál a ruhadarab után, majd amikor rájön, hogy ilyesmihez az emberi kar túl rövid, leguggol, mire majdnem lefejeli a járólapot. Rossz nyelvek szerint a távozásom után egy félreeső, üres teremben aludta át a választási csata döntő óráit.
Pár évvel később valaki nyilvánosan kifogásolta hősünk hasonló szerepléseit, mire a megvádolt pert akasztott a nyakába, s még engem akart tanúnak hívni.
Szóval jön most szembe, arca pirospozsgás, járása megfontolt, ám kaotikus, hangja messzire megelőzi.
"Omul, nu partidul" ("Az ember számít, nem a párt") - ötlik fel bennem.
Panaszolja egy szegény ember, hogy sikertelenül próbált lakhatási lehetőséget szerezni. Nekifutott, mivel momentán hivatalosan kiutalt rókalyukban lakik a családjával. Szociális lakásra jogosult ugyanis, de olyan szörnyű vackot adtak neki, hogy az Bangladesben is merényletnek számítana. Dohos, gombás, sötét, fertőző förtelem. (Ilyen ökormányzati lakást én is láttam már amúgy, s tényleg nem hittem a szememnek: A pöcegödör bosszúja című filmet forgathatnák ilyen horrorisztikus helyszíneken.)
És ment az ember a városvezetőhöz, elmondta: nemcsak megalázó ez a helyzet, hanem súlyosan egészségkárosító is. Nem palota kell, még csak nem is előosztályú panellakás, hanem bármi, ami emberi tartózkodásra megfelelő, mert így egyszerűen nem lehet élni. Kedves, finom, halkszavú, szép, nyugodt városvezető ült szemben vele. Aki végig is hallgatta, tapintatosan, türelmesen, empatikusan. Majd ezzel bocsátotta útjára a kérelmezőt: "Ha nem tetszik, lehet az utcán is aludni."
"Mindannyiunk polgármestere" - köszön rám a maszlag.
A taxis már eleve húzza a száját amikor beülök: kiküldte a diszpécser, de másfél percet kellett várnia rám. Aztán beletapos és máris úgy érzem, én vagyok a kamera a Forma-1-es autóban. Mellettem Räikkönen - biztosan kölcsönvette az autót, mert a sofőr azonosítólapján valami román név szerepel. Ezt nézegetem, miközben a bősz pilóta tolja le az útról az előttünk haladót, keresi az ideális íveket, csak akkor fékez, ha már a kaszást látja a kanyarban. Remélem, a célnál lesz valaki kockás zászlóval, különben még vagy ötször megkerüljük a várost ilyen sebességgel.
Aztán egy körforgalomban elvágja egy autós útját, akinek a szabályok szerint előttünk kellett volna áthaladnia. A sértett fél dudál egy rövidet, ám Räikkönen ekkor végképp begurul. Lefékez, megvárja amíg a másik megelőzi, majd a nyomába ered. Ablak le, kifelé integet és ordítozik, villogtat rá. Az első villanyrendőrnél mellé húz, s rajtam átnyúlva rázza az öklét a csodálkozó másik sofőr felé. Aztán beáll elé, s a zöldnél egy darabig feltartja.
Engem - azaz a saját utasát - is feltart, úgyhogy szólok: "Sietek, mejünk már".
Erre kifakad: "Jó, megyünk, de akkor is hihetetlen, hogy egyes emberek mekkora botrányt képesek csinálni egy kis hibából. Hát hogy lehet ilyen országban élni? Sosem lesz itt rend."
Hm. Közben cikázunk, ámokfutunk tovább.
"Na, ennek is a kurva anyja!" - vélekedik a pilóta, amikor csikorogva fékez a zebrán, ahol épp egy kismama tol át egy gyerekkocsit. "Hát nem látja az állatja, hogy jövök?" - mélázik hangosan.
Odébb egy biciklis mellett megyünk el. Minden rendben, szegény kétkerekűs szabályosan halad, de Kiminek már mindegy, neki már lement a mentális Napja: jobbra rántja a kormányt, szinte súrolva a biciklist, aki berezelve megáll, mi meg száguldunk tovább. "A disznója! Miért nem ül otthon az ilyen? Ha nem lenne utasom, most kiszállnék és meglátná, mit kap" - hőbörög a sofőröm.
Ez már több a soknál. Mondom: "De van utasa, én vagyok a fizető kilens. Vigyen el a megadott címre, rendesen, a kommentárok nem érdekelnek".
Innentől csendben haladunk, s amikor megérkezve fizetek és szállok kifelé, azzal búcsúzik: "Ne haragudjon. De sosem lesz rend ebben a rohadt városban, mindenki azt hiszi, csak ő a fontos. A sok birka sosem tanul meg viselkedni".
"Un om de omenie" ("Egy emberséges ember") - türemkedik be a kampányszolgen.
Kellemes este, nyugis klub. Ha itt vagyok, egy este sem telik el úgy, hogy ne látnám ezt a rokonszenvesnek tűnő koldust, akiben szerintem egy vadállat fejlődik, ma még csendben. Hatéves lehet a kisfiú, jól öltözött, sugárzik róla az intelligencia. És sosem szól semmit, csak többször megkopogtatja ez emberek vállát, ahogy megáll az asztalaiknál, s a mély tekintetét veti rájuk. És vár.
Ha kap valamit, akkor sem köszön, szótlanul továbbáll. Ha nem kap, akkor is. Szerintem zseni lehetett volna, de mire felnő, önmarcangoló verőlegény, vagy halk tömeggyilkos lesz.
Senki nem figyel rá, de ő nem hagyja magát, kitart az emberek mellett. A legnagyobb hústornyokhoz is odamegy, szenvtelenül megkopogtatja őket. S ha azok oda sem pillantanak, vár egy kicsit, majd ismét kopogtat rajtuk. Ekkor már általában futólag ránéz az egyik, látja, hogy nem a saját súlycsoportja a betolakodó, ezért nem is méltatja több figyelemre. De a kis szobor csak áll. Kérlelhetetlenül. Céltudatosságtól metsző a pillantása. És Steven Seagalt megszégyenítő módon kifejezéstelen, rezzenéstelen arccal álldogál. Aztán - ha úgy gondolja, letelt a türelmi ideje - némileg erősebben kopogtat újra. Nem tágít az emberektől, neki határozott célja van velük. Pragmatikus a fióka: semmi mással nem törődik, beszólásokra sem reagál.
"Îndrăzneşte!" ("Vedd a bátorságot!") - villan be a plakátszöveg.
Szaporázom a lépteimet, egyik villamostól a másikhoz sietek, sokakkal egyetemben. Nyomomban egy sovány, megállapíthatatlan korú, eklektikusan öltözött nő. Magyarul szól utánam, pedig erős akcentusa van:
- A villamoshoz?
- Oda.
Felszállunk, épp mellém ül le.
- Mész valahova?
- Persze.
Kis gondolkodás után így folytatja:
- Nekem nincs barátom.
(Na, milyen bizalomgerjesztő lehetek ezek szerint. És milyen fontos infókat osztanak meg velem.)
Folytatja:
- Vagyis van valaki, de ő Bukarestben ügyvéd, s csak akkor jön el hozzám, ha kedve van. Neked nincs kedved?
- Bocs, nincs, amúgy meg nem szeretek így ismerkedni.
- És hova mész? Talákozol valakivel?
- Igen.
- Akkor utána feljöhetnél.
- Kösz, nem szoktam.
- Jó, amúgysem vagyok váradi, nem is ismernek itt. Szalontai vagyok.
- Igen? Akkor hogy mehetnék fel?
- Hát, gondoltam, hozzád.
- Ne haragudj, nem.
- Anyámék elzavartak otthonról, nincs hol aludnom. Nem akarsz meghívni valamire? Elmesélem.
- Nem, tényleg nem, bocs.
- Utána felmehetnénk.
- Dehogy.
- Nem baj, meg szoktak hívni szállodába is.
- Az jó.
- Tudsz itt valami szállodát?
- Igen, de mondom: nem érdekel.
- Pedig mi már találkoztunk.
(Jaj, gondolom, mindig is lyukas volt a memóriám. De vajon mit felejtettem el, hogy egy ilyen megrázó eseményre nem emlékszem? Hol lehetett ez és mit csinálhattunk? Uramfia!)
- Ugyanitt beszélgettünk már.
(És igaza van: beugrik, hogy ugyanez, nagyjából ugyanígy lezajlott már egy villamoson, ugyanettől az állomástól indulva.)
- Aha, mostmár emlékszem. Na, le kell szállnom mindjárt.
- Ha veszel feltöltőkártyát, felhívlak.
- Kösz, nem.
- Nem adsz valami pénzt?
- Na, itt szállok le, szia.
- Én is jövök veled.
- Nem hinném.
- Akkor puszi, úgyis elkaplak én még téged.
Szlogen: "Eu sunt de partea ta" ("Én veled tartok")...
