Sosem gondoltam, hogy még újra hallok Trumpról, ennyire hangsúlyosan. (De mondjuk ez természetes – hiszen alapvetően kisebbségben lehettek azok, akik úgy hallottak róla, hogy egyúttal eleve meg is tippelték, hogy, évekkel később majd biztosan pont amerikai elnökjelölt lesz.) Azt már nem tudom, mikor hallottam először róla, de azt igen, hogy aztán Las Vegasban láttam először élőben a nyomait.
Uh, még szinte megijesztett. Itt van, most, e pillanatban, velem pont szemben, és nézeget befelé az ablakon. Kintről próbál átlátni a szitán, de szó szerint.
Vajon a pléhkrisztusok – amelyeket elnézve itt-ott, mindig azt látom bennük, hogy a profanitás csúcsai, épphogy nem az emelkedettségéi, és pont nem arra a transzcendentálisra emlékeztetnek, amire a kitalálóik szerették volna, hanem kifejezetten az anyagból levő földiségre, a pléh élettelen, könyörtelenül üres kongására,
Lehet, hogy órákon belül újabb magyar film lesz Oscar-díjas. Valamelyest szurkolok is neki – de be kell vallanom: alapjáraton nem különösebben érdekel a Saul fia. És jópár éve eléggé hidegen hagy az Oscar is. Azzal sincs gondom, hogy kimondjam az okát:
Fantasztikus újdonság. Eddig még nem láttam, feltételezem, hogy pár napos lehet. Igen, ez egy kerékpárút Nagyváradon, a város egyik főútján, a Ghillányin, vagyis a Nufăruluion. És egyszerűen felfestették rá a kerekesszék-jelet. :D
Magam is meglepődtem: benéztem a szekrényembe, hadd lássam már, hány kockás ingem van. Mert ügyes kis táborformáló marketINGhúzás is ez a kockásingezés, ami az anya(g)országban zajlik, ezzel együtt viszont már rég valóban elég abból, ahogy a köpönyegét forgatja a hatalom. Amely amúgy maga is kockásinges rendszerváltó srácokból lett azzá a szervezett bűnözői hálózattá, amely épp a rendszerváltás óta példátlan módon és mértékben (nem, már Gyurcsányék sem hasonlíthatóak ehhez, rég meghaladták őket is) az egész országot módszeresen kifosztja, elbutítja és betonnal tölti fel, kifelé pedig elszigeteli, és hozzájárul Európa szétfeszegetéséhez is. Szóval, hogy tanügyi gondok és ellehetetlenülés? Ó, azon jóval túlmutat a gondok és galádságok sokasága – de valahol el kell kezdeni, tőlem legyen akár ez. Úgyhogy breakING: több, mint tizenhét kockás ingem van.
Na és ez milyen? :)
Hát ni: például ez a baj itt. A Mişcarea Populară (Népi Mozgalom) nevű párt nemrég megnyílt nagyváradi megyei irodájának bejáratát mutatom (az ő felvételükön, a kivágás már tőlem származik). Tehát, hogy értik ezt az egészet. Milyen szép kép.
Ha Ön, kedves olvasó, arra gondolt, hogy az egyszerű cím után és kapcsán valójában valami komoly és összetett jön ám, akkor egyrészt valamennyire ismer, ami jó, és köszi, másrészt viszont most ki kell ábrándítanom. Mert most valóban macskanézegetés lesz. Csak úgy, egyszerűen. Ugyanolyan csak úgy-alapon, egyszerűen, különösebb ok nélkül, ahogy a macskák is eleve odakerültek, ahol mutatom őket.
Egyszerre lehetne sírni és ordítani is – jut eszembe valahányszor erre járok. Hiszen még készen sincs a nagyváradi főtér átépítése, de a beépített fém díszítőelemek egy része már most rozsdásodik, az új, dizájnos csatornafedelek is rozsdáznak néhol, a díszburkolat egyes kövei már most meg vannak repedve, máshol műanyag szigetelést építettek be közéjük, ami ha ott van, ronda, de van, ahol máris kiesett, ott meg foghíjat eredményezett, a gyepszőnyeg egyenetlen és gyatra, és még megannyi finom részlet sértően elnagyolt, elrontott, be nem fejezett, úgy hagyott – ami pedig az uniós pénzekből átépített főtér összképét illeti, az a különböző, össze nem illő elemek és formák miatt leginkább eklektikus, ami jelen szövegösszefüggésben azt jelenti, hogy bántóan szedett-vedett, ahol pedig még most sem végeztek a munkával, ott ráadásul egy megyeszékhely főterén zajló munkálatokkor elvárható állapotok helyett koszos, kaotikus az építőtelep. Tessék, sikerült egy mondatban összefoglalnom, hogy milyen. Szóval hogy sírjon vagy ordítson az ember, amikor ezt látja – mindig erre gondolok, ha itt megyek el, így most is ez jár a fejemben, ahogy a villamossal áthaladunk a város főterén. És ekkor észreveszem, hogy a villamosból nézi a teret egy gyerek is, majd egyszerre sírós és ordító hangon kérdi az anyukájától:
Két üveg bor. Most találkoznak először. Mert a baloldali már tíz éves, a jobboldalit pedig ma kaptam, a plakettel együtt. (És fölösleges belekötni, az elsőn még rosszul írták a nevemet, Ő-vel, de a mostanin, belül, a plaketten már Ö-vel van, meg lám, maga a cég is nevet váltott időközben, pedig amúgy ugyanaz, vehetjük hát úgy is, hogy kicsit én is nevet váltottam, pedig amúgy ugyanaz vagyok, na meg nem is ez a lényeg.) Szóval azért kaptam ezt ma, mert húsz éve vagyok újságíró, ez az apropó most. Ahogy tíz éve meg az volt, hogy tíz éve voltam. Gondoltam, leírom most, milyen húsz éve a sajtóban tevékenykedni, két évtizede a pályán lenni. De nem fogom. Mert nem tudom.
Alapvetően nem vicces, sőt – viszont ilyen megjelenülésben már humoros is. Ezt a képet nézve már szórakozhatunk is azon, ahogy szórakoznak velünk. Ugye szinte állandósultak a távfűtési gondok Nagyváradon, amelyek főleg a panelházakat érintik – jelenleg is vannak olyan negyedek, ahonnan azt jelentik, hogy maximum 16-19 fok van a lakásokban, de olyan is nem egyszer van, már ősz óta, újra és újra, hogy egyszerűen nincs is fűtés, és kész.
Ahogy belépek, a rádióból ez az akámilyen Calvin Harris-szám, a How Deep is Your Love szól a kifőzdében. A melegítőpult mögött a nő épp ezt a dalt dúdolja, és amíg időt hagy, hogy válasszak, velem szemben megállva várja némán a refrént – mert a szöveg többi részét nem tudja. Majd finoman – és hogy mégse nézzen épp a vendég szemébe ezzel az üzenettel, inkább lesütött szemmel – megszólal, a babfőzelék, a főtt krumpli, a spenót és a galuska fölött, miközben már merőkanállal teszi épp az ebédemet a tányéromra, egyenesen nekem ívelve a kérdőmondatot, dallamosan, kicsit szégyellősen, halkan: "How deep is your love?"
Olyan szimptomatikus (nem, nem "szimpatikus" van odaírva, hanem "szimptomatikus"), hogy, akik most David Bowie-t siratják a mindenféle netes (sirató)falakon, azoknak a nagyrésze nyilván sosem szerette. És nem is ismeri. És nem is megy a világképéhez. Mi több, a most egy-egy számát, vagy egy-egy RIP-et posztolók többsége még csak nem is bírta hallgatni a zenéjét – sőt, bevallom, engem például hangzásilag kifejezetten irritált jópár újítása, sok zenéjét én sem bírtam rendesen végighallgatni. Pedig még fellépésén is voltam, Budapesten. Az igazság az, hogy David Bowie koncertjére én is úgy mentem el, vagy tizenhét évvel ezelőtt, hogy na jó, adok neki, vagy magamnak még egy esélyt. Mert igazából egyetértek vele, valahogy az én nyelvemen is szól, és szeretem – csak hát a zenéjét nem. De végül a máig leginkább megmaradt emlék, amivel ejöttem onnan, az, hogy az első számok egyikénél a barátnőm lehányta a cipőmet. Akkor feladtuk, de úgy döntöttem, nekifutok még Bowie munkásságának, ha kell, csukott füllel is, csak a lényegre figyelve. Mert a Space Oddity környékén én már leálltam vele, pedig azt hiszem, engem is a felszín, azaz a korai klipjeinek képisége zavart meg és el. Kár volt hagynom. De nem is ez a lényeg.
Csak egy újabb példa a sok közül, a mostanság egyre inkább szaporodó rengeteg ilyen példa közül – de ennek a végén a szokottnál is jelképértékűbb a csattanó. Mer mán megin kaptam meghívót Budapestre, valami újabb sekélyesen mélymagyar tucat-szerencsétlenkedésre, amelyen a résztvevők ezúttal a Szent Koronát fogják lehúzni a saját szellemi szintjükre, és ott mindenféle idióta módon megerőszakolni, námzáti baromságokkal profanizálni. Rituálisan, spirituálisan, szakrálisan. (Persze nem csak tiszta motivációjú és végtelenül egyszerű jámborok, meg jószándékú hülyék vannak az ilyen szeánszokon.
Igen, itt az én blogomon is lehet ezzel találkozni, ismét. Mostanság kampányszerűen újra értesítik a honlapok a felhasználókat arról, hogy sütiket használnak. Így tesz az én blogszolgáltatóm is e napokban. Sőt, én magam is sütiket használok. Ezen az oldalon. Is. Sokan kérdik, hogy konkrétan mi is az a süti, úgyhogy le is fotóztam, alább metekinthető, hogy az én esetemben például konkrétan mi. Sőt, mostanság elég sok oldal böngészésekor használok sütiket, ráadásul még akkor is néha sütiket használok, amikor nem is nezetek. Olyan is van, hogy a gépnél használom a sütiket, de olyan is, hogy kimegyek a konyhába, spájzba, és ettől az egésztől teljesen különálló módon váratlanul sütiket használok. Mi több: amikor a városban vagyok, néha ott is betérek egy-egy olyan helyre, ahol kiválasztok egy sütit, és használom. Persze tavasszal már egy kicsit bánni fogjuk, hogy sütiket használtunk.
Ó, látom, hogy mit mondott Ferenc pápa. Nem nagyon szoktam én sem felkapni a fejemet ilyen nyilatkozatokra, üzenetekre (meg úgy általában nyilatkozatokra, üzenetekre sem, hiszen a közéleti szereplők nyilatkozatait, üzeneteit erősen szűrnie kell az embernek), de ez most kivétel. Az újévi és egyben béke-világnapi üzenetében hangsúlyozta: "a kultúra és a tömegkommunikációs eszközök területén dolgozóknak is van felelősségük a nevelésben és az oktatásban, főként a mai társadalmakban, ahol mind szélesebb a hozzáférés az információs és kommunikációs eszközökhöz. Az ő feladatuk az, hogy elsősorban az igazság és ne pedig részérdekek szolgálatában álljanak."
Az a legjobb benne, hogy egyáltalán nem szándékosan alakult így. Találomra felvett pólóban vagyok, és nézem ezt a rajzfilmet. Véletlenül jöttek össze így ezek a dolgok. És karácsony is van. Még ráadásul. A pulóveren meg épp az történik, ami... Úgyhogy ez amúgy karácsonyi videóposzt.
Épp idén van húsz éve, hogy újságíróként dolgozom (jó: huszonegy, mert előzőleg – a szakképzés ideje alatt – a munkaszerződés aláírása előtt egy évet külsőztem is). Az ennyi idő alatt betöltött rengeteg jegyzetfüzetem közül alig tartottam meg párat. Legfeljebb azokat, amelyekben voltak fontos telefonszámok is beírva. És tényleg teljesen véletlenül került elő épp most, pár napja egy, az egyik ilyen füzet. Épp az ezredfordulóról, 2000-ből való. Belelapoztam, és az akkori jegyzeteim között sok érdekességet találtam, a sokféle sajtótájékoztatóról, ahol megfordultam, meg a mindenféle városokban tartott konferenciákról, akkor még nem mindig előre lezsírozott döntéseket hozó pártvezetőségi összejövetelekről, meg mindenféle más rendezvényekről. Szóval nem magamat fogom itt ünnepelni, meg semmit, hanem inkább érdekeseket mutatok. Szemelvényeket abból, kik vezettek minket (vagyis inkább ezt az egészet) akkoriban – és gyakorlatilag ma is –, és milyen furcsaságok is voltak. Vannak. Bár tehát az év, amikorról ezek származnak: körülbelül 2000. De – meglátják – igazából 2015 is.
December 17. Világosan emlékszem: huszonhat évvel ezelőtt épp ezen a napon hallottam először arról, hogy Temesváron rendszerellenes megmozdulás van. Arra is tisztán emlékszem, hogy épp a Twin Peakst néztem a Magyar Televízióban, és utána a híradóban mondták be, hogy mi történik. Ebből lett a forradal hogyhívják, máig sem tudni, mi. Kristálytisztán emlékszem erre, évtizedek óta, és minden egyes december 17-én eszembe is jut, minden kicsi részletre emlékszem. És főleg arra tehát, hogy december 17-én mondták be először, és épp a Twin Peaks ment, utána pedig a híradó, amitől lefagytam, és eufória is erőt vett rajtam, jó hosszú időre. Menetrendszerűen, automatikusan minden évben beugrik ez. Ám csak huszonhat évvel később, azaz most néztem utána egy picit e meghatározó élménysornak, amelyekre tehát – mondom – világosan emlékszem. Nos, most, pár perce a következők derültek ki, tehát évtizedek óta minden évben rosszul emlékeztem kristálytisztán.
Amikor egy tárgy példát mutat az embereknek. Ezt ma láttam és fotóztam a városban – és amint megpillantottam, rögtön láttam, hogy tökéletes. Pontos és jellemző kép. Úgy alapvetően mindig, de errefelé meg külön is, mostanában, amikor Európában (de különösen annak keleti részén) ismét kezd teret nyerni a minél butább, annál hangosabb nacionálóbégatás, a kontextust, a háttérben állókat és azok érdekeit minél kevésbé meglátó, annál megveszekedettebb és önsorsrontóbb nemzeti nemzetieskedő ricsajozás. Szóval ez itt nem pusztán egy kerékpár, hanem egy installáció.
Eljött hát ismét a téli ünnepkör, és közelít ennek a csúcspontja, a karácsony – ilyenkor minden évben, így idén is már december elejétől gomolyog fölöttünk, majd vastagon belepi az országot Ştefan Hruşcă. A kolinda-koncertek végeérhetetlen sorozatából élő énekes eljövetelének előhírnöke decemberenként az, hogy a városok megtelnek megannyi jellel: lépten-nyomon Hruşcă-plakátok hirdetik, hogy töretlenül él a hagyomány – annak a hagyománya, hogy jó üzlet a karácsony, meg a tradíciókkal való haknizás. Idén is megmelegedhetnek szíveink a klisék rőzselángjánál, hiszen pár napja Nagyváradon is mindenütt megannyi plakát hirdeti, hogy Hruşcă decemberben sem fázik egyetlen ingben. De vajon mi van még ebben, ezen túlmenően? Vajon mikor éppen mi annak az örömnek az oka, amit a két lábon járó visszatérő motívum, a kolindabumeráng hirdet?
Nu vi se pare nimic cam putred în povestea cu teroristul din Ţinutul Secuiesc? După unele informaţii se pare că nu era niciun exploziv, ci echipamente de tip military games, airsoft și jocuri de artificii. Cert e că organizaţia de care aparţine omul (HVIM) e pe bune o adunătură de idioţi, imbecili, tineri extremişti care se joacă a soldaţi, copii visători şi clovni, cu lideri oportunişti - ca de obicei mai peste tot. Dar mie mi se pare cel puţin exagerat, şi cred că e o gafă al SRI-ului. Dacă nu chiar o camuflare a vreunei mutări, mişcări din partea serviciilor, care se petrece acum după culise, o manipulare demnă de anii '90, din partea serviciilor care conduc de fapt şi în zilele noastre această ţară. Oare care este mai periculos şi mai contraproductiv pentru noi toţi: nişte idioţi duşi cu pluta sau nişte foşti securişti şi generaţia din breaslă de după ei, care sunt şi acum la butoane? Ce înseamnă şi cine reprezintă de fapt terorism intern în România, şi cine terorizează de fapt acesastă ţară?
December elsején sok magyar szemét. Szúrja a román nemzeti ünnep alkalmából való zászlózás is. Pedig ez nyilván rövidlátásra vall, ha nem inkább vakságra. Hiszen azt bezzeg nem látjuk meg ilyen könnyen, hogy minket a mieink milyen könnyen vezetnek félre a mi zászlóinkkal, a mi lobogóink alatt. Ezzel kapcsolatban ma, december 1-én, a román nemzeti ünnepen egy olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, ami még sokkal közelebb is van hozzánk, mint mások zászlói, és azoknak a köpködése.
Mobilszolgáltató-váltás, és ennek apropóján a lementett telefonszámok szortírozása.Vannak olyan számok, amelyeket már vagy hatszor kidobtam, de minden alkalommal valahonnan ismét előjönnek, ráadásul sokasodnak, klónozzák magukat, egyre több másolatban jelennek meg minden cserekor, akárhányszor dobod ki, minden adat-importáláskor tömegesen térnek vissza. Egy sem kellene, mégis mind több változatukat törlöd mindenhonnan, de egyre több változatban jelennek meg újra, minden váltáskor. Örök harc ez. És lényegében érthetetlen, miért van, biztosan közeli és könnyű a megoldás, mégsincs meg. Ezek a kiirthatatlan zombik.
Menet közben a villamosról épp a szegélyköveket nézem, és ismét arra gondolok: hiszen még a járdaszegély is sokhelyütt Ceauşescu-korszakot idézi, amilyen málladozó, széteső, foghíjas, ugyanakkor a mai napig is jelen lévő, na meg poros és sáros, a felszínes takarítás mit sem segít rajta. Átmenetiséget, felemásságot, jólvanazúgyot hoz, vagyis épp azt, amiben megrekedt ez az ország, vagy huszonöt évvel ezelőtt, és amiben most is szerencsétlenkedik. Pedig milyen kis apró példa – és épp ez: hogy még ilyen kicsi dolgokban is jelen van a múlt, a Ceauşescu-korszak apró jeleitől sem bírtunk megszabadulni, nemhogy a sokkal súlyosabb és sokkal nagyobb hatásaitól. Ráadásul az elmúlt huszonegynéhány évet is gyakorlatilag ellopták, az ország vezetése például tudatosan, szándékosan fékezett, siklatott ki, vitt aztán rossz, félig moszkovita, félig balkáni irányba mindent. Húsz éves hátrányban vagyunk, a saját lehetőségeinkhez képest is. Azt sem tudni már, hol kellene hozzálátni, annyi szinten és annyi féle módon hibás, téves, rossz ez az egész. Reménytelen – én sokszor azt hiszem. És milyen nehéz eleve maga a mentalitásváltás is, dehát hol is van az még, amikor még olyan apróságokon is nehézkes változtatni, mint a szegélykövek. Amelyek az egész utunkat, az egész ország egész (tév)útját szegélyezik. Ha meg kicserélik őket, akkor általában többször is kicserélik, szükségtelenül, sima korrupciós ügyletek, pénzek eltapsolása okán. Nagyon nehéz lesz itt a mentalitásváltás, ráadásul hol van az még... Ilyenek járnak a fejemben, amikor egy éles hang zökkent ki a mentalitásváltással is kapcsolatos gondolatokból.
Nem lett igazam végülis: arra számítottam tegnap este, hogy ma reggelre mindent ellep itt, a neten is és mindenütt, megint, a sok kétségbeejtő butaság, a süket ordibálás, felszínes, cinizmusnak is alpári ugyemegmondtamozás, a mindenféle össze nem tartozó, és/vagy nem olyan módon összefüggő tények és események összemosásán alapuló hülye konklúziók levonása, és az ebből adódó tévutak mutogatása, mint "egyetlen kiút". Vagyis a párizsi merényletek nyomán is, mint mindig, a sok szokott hablaty. Nos, nem mindent lepett el.
„Na most hova tegyem a főzeléket?” – magyarul kiáltja maga elé a kérdést, így jön ki a konyháról egy nagy tállal egy szakácsnő, hogy megtárgyalja ezt a melegítőpultnál álló többi alkalmazottal, a ZigaZaga önkiszolgáló-lánc Dacia sugárúti éttermében. És tudom, hogy a pultnál álló alkalmazottak közül is az egyik magyar, a másik pedig tud magyarul is. Meg is beszélik, mindannyian vegyítve a magyar és román nyelvet, hogy „oda, ni, păi care-i problema”.
Ez a mai volt az eddigi egyik legjobb. Pedig számos olyan projektzáró rendezvényen voltam az elmúlt hatszázhúsz évben is, amelyek mindenféle európai uniós támogatású, finanszírozású projektek zárókonferenciái voltak – és az ilyeneken rendszerint adnak valami olyan tárgyat is, ami az adott projektet népszerűsíti. Ilyenformán kaptam már mindenféle ötletes és kevésbé ötletes tárgyat, izét és vackot.
Megkaptam én is Orbán Viktortól, vagyis a Fidesztől, vagyis a Nemzeti Választási Irodától (mindegy, ma Magyarországon ez mind ugyanaz) azt az újabb levelet, amelyben arra kérnek, hogy regisztráltassam magam, a magyarországi választásokon való részvétel céljából. Nyilván elkezdték mindenkinek kiküldeni az ilyen leveleket, akik már az előző választási paródia alkalmával sem regisztráltatták magukat. Mint például én. Dehát azóta mi változott? Változott azóta valami? Teljesen érvényes az, amit három évvel ezelőtt itt már elmondtam.
Tipológiai játék. (Ha annak vesszük.) Péntek este a Lotus plázában járkálva szinte egyenként meg tudod mondani a - többségükben amúgy ismeretlen - emberekről, hogy a láthatóan jobb módban élő arra járók közül ki tartozik ahhoz a sajnos vékony réteghez, amelynek tagjai relatíve fiatalok, és munkával, a szakmájukban profiként dolgozva, netán jó előképzéssel megspékelve, jó állást elcsípve sikerült maguknak jólétet teremteniük, illetőleg kik azok a kis intézményi főkököcskék, mindenféle helyi pártsztárok és pártszolgák, lakájok, üzleti hamiskártyások, ügyeskedők, szélhámosok, parvenük, ki tudja még, miféle piócák és tetvek, akik mindenféle politikai és gazdasági hátszéllel, helyezkedéssel, manőverezéssel, vérszívással, élősködéssel, mocsok húzásokkal kapaszkodtak fel pénzközelbe - és míg most ők épp élvezik azt, amit a rendszerből felmarkoltak, a rendszerük ellen ebben a városban is épp tüntetnek odakint, kicsit odébb.