Találtam egy újabb bájos kis kordokumentumot.
Annyira jellemző.

"Kérjük, ne ragasszanak hirdetményeket az ablakra.
Az előcsarnokban van erre a célra hirdető."

Olyan szép ez.
S benne az a fokozatosság. Valamint az esztétikája. Továbbá mindjárt a hatása is lemérhető, megtekinthető.

Először ugye maga a tény, hogy az ablakra ragasztott hirdetéseket tiltó hirdetés az ablakon helyezkedik el. Mégpedig gondosan, középen. És persze impozánsan, ellentmondást nem tűrően épp ez a legnagyobb.
Körülötte pedig az elért eredmény, a sok szerényen meghúzódó reakció.

Jópár évvel ezelőtt amúgy a kedvenc falfirkám az volt, ami gigantikus, fekete betűkkel terpeszkedett egy falon, úgy, hogy semmilyen módon el ne kerülhesse az arra haladók figyelmét: "NE IS TÖRŐDJ EZZEL A FELIRATTAL!"
Annak idején - tizenévesen, "expresszionista alkotói korszakomban" - magam is készítettem egy hasonlót, egyfajta tisztelgésképpen, tribute-ként.

Kis bónusz, hogy az első feliratot egy tanintézetben fotóztam, mégpedig a tanszemélyzetnek fenntartott irodák bejáratánál. Szellemes személtetőeszköz végülis.

Bár nem mindenki érti.
Amikor ketten is észrevettük, ott is termett rögvest egy alkalmazott, s kedvesen érdeklődött: "Maguk meg min nevetnek itt? Mi olyan vicces, mi?" Á, semmi. Ha ez vicc, akkor már tényleg nem is olyan humoros. Bár szerintem inkább komoly. :D